Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET Erdős István költészet napi tárcája 4 Leczo Bence novellája Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus Ady Endre Petőfi Sándor vezervers Szőcs Géza Esküvő a T. tó partján Sokan összegyűltünk a Tároga-tónál. Akkor a törzsből sok ember összegyűlt, hajunk kinőtt és őszbe vegyült. Ott volt Töhötöm, Béla is ott volt, Stefi gróf is eljött, Bulcsú is ott volt, nagy volt a móka, csikorgott a hinta meg a libikóka. Lobogott a vörös máglya, működött a sötét mágia. Virágzott a fűz, lobogott a tűz, tűz táncolt a szupernóvában s táncolt a szupernóva a szappanoperában. Az a hullócsillag! milyen rángatózva szállt! Bicegős volt, mint annak a sánta tigrisnek a lépte, amely dédapánkat nemrég széjjeltépte. Talán a tigris-szag volt? Valami lüktetett nagyon a vőlegény fülében, s egy sötét érzés vett erőt a lakodalmi népen. Ott, ahol a Tároga-tóba beleszalad a Kis-Kökös: ott zúgott át a hídnál az a toprongyos üstökös az év legrosszabb éjszakáján. Vöröslött az üstökös szakálla, zuzmó lógott a Sarkcsillag hajába> Kiáltoztam, de mindhiába. Voltunk elegen srégen s kereken. Hajnal volt, hangzavar volt, majomember-szag volt, tömjénszag és borszag. S a sógorokat nem találtuk. Se fenn, se lenn, se kinn, se benn se, csak az a szag volt, a vér, az volt az egyik komponense. Működött a műkőműködött a kő-kés. Kezdődik a szívroham - hallottam szólni Álmost. S Imre bá így szólt: elvtarsak, föl a buszra, szálljunk hát föl rá mármost. Ütött volna már az óra? Brünhild! Krimhild! Bendeleiben Izidora! Mi legyen a nászajándék? Suttogják: a fejedelem elguntott feje legyen! ISüS ze Egy túlvilőgi születésnapról Demeter Szilárd Soha nem ébredtem úgy neki a világnak, hogy akkor most verset kell írnom. Olyan már fordult elő velem, hogy az első kávénál vagy a fürdőkádban elkezd zakatolni bennem egy mondat, ami továbbkényszerít egy történetbe. Szóval kényszeres prózaíró vagyok néhanapján, mert ez nem ihlet, hanem mánia, a szó eredeti értelmében. A bennem megszülető mondatok viszont mindig kiírják magukat a lap széléig, néha tovább is. Kamasz koromban, mint minden magyar, én is faragtam a sorokat. De már az első próbálkozásomnál visított a bennem élő olvasó, hogy minek mételyezed az amúgy is túlterhelt magyar irodalmat rossz versekkel, fiam, hagyd a verslábakat másra. Hagytam is, pláne miután találkoztam Rainer Maria Rilke költészetével, na, mondom magamnak, Rilke után nem lehet verset írni. Vagyis lehetni lehet, de nem érdemes. Ifjonti hevületemben elég egyszerű irodalmi kiskátét raktam össze magamnak: írni csak az ír, akit nem elégítenek ki a már meglévő irodalmi alkotások. No meg aki tud. Ilyenből kevés akad. Második tétel: jó könyv az, amit végig lehet olvasni. Harmadik: kétfajta író van, aki kiír a lap széléig, és az, aki nem. Azon ismerőseimnek, akik sűrűn ütötték az entert, vagyis akik költőnek nevezték magukat, egyetlen okból tudtam megbocsátani: ha csábításra használták. Légy költő, ha csajozni/pasizni akarsz, nem bánom, csak azt ne várd, hogy el is olvassam a verseidet. Egyetemista diákújságíróként nagyjából így viszonyultam kultkocsmákban az ifjú titánokhoz. A kocsmából a kollégium felé menet éjszakánként viszont már vállt vállnak vetve, testvéri egyetértésben pofozkodtunk Kolozsvár főterén a többségi nemzet nyikhaj újaival, védtük az anyanyelvűnkben élés jogát. Dühösek voltunk, mert elvitatták tőlünk Aranyt és József Attilát, ezt Pilinszkyért kapod, ezt meg Petőfiért. Aztán persze elcsitul a jókedv, förgeteg, lassul és bölcsül az ember, kezd figyelni. Súlya lesz a szónak. Kisebbségi sorsban tétje van a magyar szónak. Napközben filozófusokat olvastam, de sok ezer oldal után sem kaptam választ arra, hogy lehet-e, és ha igen, hogyan kell helyesen kisebbségi sorsban élni. A felszínes publicistát a magyargyűlölő városvezető által felhergelt munka- és jövő nélküli suhancok prózaíróvá keményítették bennem. Kellett egy véletlen is, hogy irodalomra adjam a fejem, de ha már novellákat kezdtem írni, akkor öntudatlanul, zsigerből, csakazértis azt a Székelyföldet írtam és írom, ami a többségi társadalom szerint nem létezik. Addigra már tudtam: költő soha nem lesz belőlem, mert egyszerűen nem működik nálam az a rövidzárlatos logika, ami egy vers megszületéséhez szükséges. Stúdiumaim folyományaként az esztétika ekkorra metafizikává alakult, és a metafizikából etikát próbáltam levezetni. Obiigát módon eljutottam én is ahhoz a felismeréshez, hogy az írás (újra)teremtés. A „Legyen világosság!” mozzanata a vers. A teremtés többi napja a próza. Ezt suttogják, ejnye! Ott volt Töhötöm, ott volt Béla, eljött Kálmán, ott volt Bánk bán. Volt gond, mázsás. Volt ott minden, csúszás, mászás. Ott volt Mátyás s Hegedűs hadnagy. Mondtuk néki: áruló, az vagy. Eljött Első, ott volt Második, ott volt Negyedik, ott volt Sándor. Ott volt Emesü s három vándor. S hogy lidérc ne nyomasszon, ott volt a Boldogasszony. Hullócsillag hullott, várát védte Miklós, Árpád a hont foglalta. Bonsoir, mondta Töhötöm, Dobzse, mondta László. Jó volt ott a Tároga-tónál. Ott ivott asszem Siegfried is. Csak Gertrudisz nem volt ott. Hagen sem. És Ulrich sem. No és Koppány? Hágen nem. Hágen sem és Ulrich sem? De rég is történt, Úristen. folytatás a 3. oldalon I
