Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-10 / 59. szám
4 IS roza-if'fnnf' helyőrség HOGYAN TALÁLKOZTAM PETŐFI SÁNDORRAL? Juhász Kristóf Tizenkét esztendős voltam, amikor megjelent nekem Petőfi Sándor. A kilencvenes évek derekán minden rendes gyerek tudta az épp virágkorukat élő, ezoterikus és ufótémájú magazinokból, hogyan is kell egy kísértetnek becsületesen megjelennie. A magamfajta tizenéves föl volt készülve minden létező paranormális tevékenységből: gömbvillám, öngyulladás, ektoplazma, poltergeistjelenség, találkozások harmadiktól negyvenedik típusúig (negyvennyolcadik típusúról nem olvastunk sehol). Tudtuk, hogy a hideg területek kísértetjárta helyek, hogy szellemidézésnél tilos megtörni a kört, és hogy csak kisebbfajta gyertyát szabad gyújtani, mert ha túl nagyot gyújtunk, azt esetleg nem tudja elfújni a szellem, és szégyenében visszamegy abba a dimenzióba, ahol kedves, tapintatos, könnyen elfújható gyertyák vannak. Tudtuk, mivel űzhető el vámpír és vérfarkas, és ha bármelyikünk szülei új házba akartak költözni, gondosan ellenőriztük, hogy nem felejtett-e véletlenül az előző tulajdonos a ház alatt egy temetőt. Mikor tizenkét esztendős koromban megjelent nekem Petőfi Sándor, teljesen szabálytalanul tette. Jöttét nem előzte meg hideg fuvallat, nyílászárók bosszantó csapkodása, és apróbb tárgyak sem szabadultak el helyükről. Nem mennydörgött, nem villámlott. Rossz előérzet, félelem nem kerített hatalmába. ■ Egyszerűen csak járkáltam szobámban, mint egy rendes tizenkét éves, és fennhangon tanultam a Nemzeti dalt a másnapi, negyvennyolcas iskolai ünnepélyre. Mikor ahhoz a sorhoz értem, hogy „Sehonnai bitang ember”, Petőfi megjelent a székemben - méghozzá kényelmesen elterpeszkedve, mint aki élvezni próbálja a műsort -, és minden bevezetés nélkül így szóit:- Jaj, gyerek, hát miért úgy mondod, mintha már meg volnál dögölve?! Mit is mondhattam volna? Azt feleltem, amit minden rendes tizenkét éves felelt volna a helyemben:- Csókolom, Petőfi bácsi.- Nekem ne csókolomozzál, hogy a jóisten cifrázná ki a bőröd, hanem mondjad rendesen azt a verset, mintha élnél! Gyerünk! Nem szerénytelenségből mondom, de ha egy tizenkét éves fiúcska az átkozott emlékű kilencvenes években képes saját indíttatásból Petőfi-szavalattal készülni egy március 15-i ünnepségre, nyilván van benne némi kurázsi. Különös tekintettel arra, hogy efféle megnyilvánulásokkal akkoriban egy lakótelepi általános iskolában elég nehezen lehetett csajozni. A versszavalásban nem volt sem techno, sem foci, márpedig akkor és ott a vagányságot Scooterben és Fradiban mérték. Legfeljebb a tanároknál lehetett sikereket aratni, de egy tizenkét éves fiúcska természetesen még túl fiatal ahhoz, hogy randevúra hívjon versrajongó tanárnőket, még akkor is, ha netán sejti, mit hoz a jövő. Ha sejtettem volna, hamarabb alapítok rockzenekart. Vagy inkább soha. Nagyon is érthető hát, hogy Petőfi heves és zsigeri instrukciójára először csak zavartan néztem a Nemzet Dalnokát, a Haza Költőjét, a Lánglelkű Forradalmárt- legelső példaképemet. Ahhoz már tizenkét esztendősen is hozzászoktam valamennyire, hogy bizonyos érzéseim, hangulataim, gondolataim nem igazán illeszkednek a korabeli valóságba. De hogy Petőfi Sándor megtisztel azzal, hogy megjelenik a tragikusan blőd, lakótelepi szürkeségben, ami akkoriban körülvett, teljesen abszurd és elképzelhetetlen volt számomra. Mégis hinnem kellett a szememnek, hiszen a Költő ott ült a székemben. Pontosan úgy nézett ki, ahogy álmaimban elképzeltem- ami nem volt nehéz, hiszen magamat is így szerettem elképzelni: fényes, sarkantyús csizma, fekete, zsinóros mente, derekán kard, szíve fölött kokárda, meggyötört, beesett arc, kecskeszakáll, hetyke bajusz, és. a halhatatlanság fényétől izzó szemek. De úgy is lehetne mondani: betegesen sápadt orcáját az út pora és a hosszú vándorlástól föltolult vér festette tarkára. Sűrű, fekete haja összevissza fürtökben kereste világát, ajka fölött vékony bajusz hetykélt, két szeme bogára mint babonás parázs. Szájából pipa lógott, füstölt éktelen - jaj nekem, ha anyukám megérzi! Mit volt mit tenni, nekiduráltam magam a Nemzeti dalnak. De igazán. Tizenkét esztendős szívemnek minden keservével, hitével és végzetes buzgalmával:- Sehonnai bitang ember, ki most ha kell, halni nem mer, kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete! Az úgynevezett színészi állapotot, avagy érzésemlékezetet - ezeket a fogalmakat akkor még hírből sem ismertem - nem volt nehéz előhívnom magamból, hiszen mindenki bitang és rongyéletű volt körülöttem, aki jobban szerette a technot a verseknél. Magányos voltam, meg nem értett, keserű és társtalan. Mint a tizenkét évesek általában. Úgy szavaltam el a Nemzeti dalt a példaképemnek, hogy a végén már üvöltöttem. Petőfi Sándor mélyen a szemembe nézett, bólintott, hunyorított egyet, aztán hatalmasat pöffentett embertelenül bűzlő pipájából:- Hallgass ide, fiam. Egyetlen valódi tanításom van számodra. A vers: örökkévalóság. De csak akkor, ha úgy írod és úgy mondod, hogy a holnapról mit se tudsz. Amikor verset mondasz, te vagy a vers maga. Te vagy a vers, ami szól. A versnek nincsen szája, hogy szóljon. Add neki a szájadat. Add neki halandó testedet! Akkor nem csak te fogod majd mondani a verset, de a vers fog mondani tégedet, és ti ketten, te és a vers egyek lesztek, örökkön-örökkön-örökké!- És aztán meg kell halnom, Petőfi bácsi?- Dehogy kell, te kis butus, hiszen szinte gyermek vagy még!- De hát Petőfi bácsi is meghalt!- Az más, fiam. Az teljesen más.- Tessék elmondani! 1848 Petőfi - részlet (1974 - szitanyomat, papír)- Gyermek vagy te még az ilyen dolgokhoz. De annyit azért elmondok: a költők úgy élnek, ahogyan meghaltak, és úgy halnak meg, ahogyan éltek. Az ember sorsa meg van határozva. Isten előtt számot vetünk minden pillanatban. És minden pillanatunkkal. Azt hiszed talán, hogy egy kozák muszka dzsidája miatt szűnt meg szívem dobogni ezen a világon? Hallgattam, mert ezzel kapcsolatban konkrétan nem hittem semmit. Petőfi így folytatta:- Sem esztendőid számával, sem bölcsességeddel, sem nemes tetteiddel számot vetni nem tudsz, ha jő a végső óra. Egyetlen valódi kérdés van: elkészültél-e a nagy művel? S a mesterremekkel, mit alkottál, lelkedben megegyező vagy-e? Ez a végső kérdés, fiam! Azzal a Költő megborzolta hajamat, mely akkor még ugyanolyan göndör volt, mint halála előtt az övé, s így búcsúzott:- Úgy mondd azt a verset, hogy én is halljam a másvilágon! Azóta is szememre szokták hányni felolvasóesteken, de a civil életben is, hogy túl hangosan beszélek. Hogy mit ordítok úgy, amikor ott ülnek mellettem. Hogyan is tudnám elmagyarázni? Nem miattatok beszélek hangosan, testvérek. Hanem hogy Petőfi Sándor hallja a másvilágon. zene ESKÜSZÜNK Ráz a hideg. Vacogok a gondolattól, hogy megpróbálják lecserélni a Nemzeti dalt Remélhetőleg nem ez történik március 15-én, amikor ősbemutatója lesz a Talpra, magyar! című új rockmusicalnek, az azonban tény: új zenét, új dallamot írtak Petőfi sodró erejű versére, amely mindnyájunk szívében ott van a Himnusz és a Szózat mellett. 170 éve ott van, kitörölhetetlenül. A musicalt értelemszerűen nem láttam, lehet akár színvonalas is, előre nem ítélkezünk. A Nemzeti dalt viszont bárki meghallgathatja belőle, fent van a YouTube-on. Zeneileg még akad is benne néhány érdekes és ügyes megoldás, nem a leggagyibb, csak hát szentségtörés. Merthogy Petőfi sorainak dallamba és harmóniába öntése 45 éve megtörtént. Azóta tudjuk énekelni is, teli tüdőből, Tolcsvay Lászlónak hála, aki 1973-ban megírta azt a néhány egyszerű és tökéletes akkordot, azt a csodálatos dallamot. Más melódiával énekelni ezeket a sorokat olyan, mintha a Himnusz szövegét dudorásznánk a boci-boci hangjegyeire. Kösz, nem. A mű készen van, nem kell helyette másik. A dallam és a harmóniák ugyanolyan megmagyarázhatatlanul találták meg az akkor alig huszonhárom éves Tolcsvayt, ahogy a szöveg talált rá Petőfire 1848-ban. Két óra. Ennyi idő alatt szülte meg a zenét, amely azóta is olyan feszesen áll Petőfi sorain, hogy a legjobb mesterszabó sem tud ilyet isteni segítség nélkül. Nem véletlenül mondja Tolcsvay: ő valójában nem is írt semmit, csak „felhangosította” Petőfit. A sugallat pedig eredetileg nem isteni volt ám, hanem bizony hatalmi. 1973-ban a kommunista kultúrpolitika kitalálta egyrészt, hogy Forradalmi Ifjúsági Napokba ágyazza március 15-ét, amelytől mindig is tartott, a Petőfi-emlékévre pedig kiadta a művészeknek a versmegzenésítés nemes feladatát. Azt azonban nem mondták meg, ki mit dolgozzon föl. Tolcsvay rögtön a Nemzeti dalt kezdte dúdolgatni. Borzalmas, nem kerülhet lemezre - szólt aztán az appartcsikok ítélete. Nem mintha ne lett volna fülük. Nagyon is volt. Érezték, hogy a dallam, a harmóniák megsokszorozzák Petőfi erejét, hogy a büszkeség, a becsület, a rabság elleni felkelés tüze fellobbanhat akár ebből a szikrából is. Azt meg nagyon nem akarták: abban az évben rekordszámú fiatalt csuktak le, csak mert az utcán voltak március 15-én. Gumibotozták őket, figyeltették őket. Féltek. Tolcsvayék nem is lehettek ott a hivatalos megemlékezéseken, a Várklubban viszont előadták a dalt. Tényleg hatott. Háromszor kellett eljátszaniuk egymás után, a közönség addig nem engedte le őket a színpadról. A Tolcsvay együttes 1973 végén aztán búcsúkoncertet adott, ott vették sokan kazettára a dalt, amely így jutott el az Amerika Hangjáig s a Szabad Európa Rádió-StumpfAndrás ig. Veszélyes szerzemény volt: Romániában az 1979-es Fonográf-turnén nem is engedték eljátszani a hatóságok. Két évre rá, az 1981-es nagy Illés-Fonográf-Tolcsvay-koncerten aztán elénekelte Tolcsvay László, s lemezre is került. Borzongató a felvétel ereje ma is. Minden március 15-én meghallgatom. Ez nem versmegzenésítés, nem szórakoztatóipar: egy költőzseni és egy zenész idősíkokat elmosó együttműködésének eredménye, a magyar szabadságvágy örök himnusza. Minden elnyomó, minden zsarnoki hatalom félni fog ettől a daltól. Mi pedig esküszünk: Petőfit Tolcsvay dallamára fogjuk énekelni, és unokáink is úgy fogják. Áldó imádság mellett. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. március Huszár (1987 - tojástempera, vászon)
