Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-10 / 59. szám
5 helyorseg vers MakkaiÁdám Illyés Gyula Nagy László Petőfi Zoltán kiadatlan költeményei, melyek „Alekszander Sztyepánovics Petrovics” sírjából kerültek elő a barguzini ásatások alkalmával, és a Morvai-expedíció tudtán kívül a Burját- Mongóliában kutató hongkongi barátaink segítségével kerültek Chicagóba (részlet) Azt mondták, hogy az apátián gyerek apát keres magának minden felnőtt személyében, s hogy ezzel sorsa eldőlt. Alig hiszem, de szólni sem merek, mert kinevetnének. Kedvesapám, a mindent-tudó és jeles professzor, fejemhez vagdosá már jónéhányszor, hogy „komplexusom” van... Nekem? Az ám, s ugyan bizony mitől ne lenne, hogyha még a nagybátyám és jóanyám is írnak? Gondjára bízom hát e fagyos sírnak a tényt, hogy bármi módon szenvedék, ragadt belém is szufla - noha fogytán - asztmás vagyok, szegény Petőfi Zoltán! A papa vad volt, csillapíthatatlan, nekiment papnak, nemesnek, királynak. Magamnak hasonló sorsot kívánjak? Szívemben fortyog, fő a Múzsa-katlan, de gyöngyeimet én ebek elé sosem fogom dobálni. íme, élek, hazugság volt csak a „vándorszínészet”, költészetem halálom érlelé. Nincs többé Pilvax, kávéházi dráma, mint negyvennyolczban. Ott egye a rosseb! Szegény apám... Miféle lőtt, orosz seb végzett veled, és hol vagy eltemetve? Hiába vár rád minden magyar dáma... De általam sosem léssz elfeledve! Nem kell a hírnév. Legyek ismeretlen. Amit versben gondoltam, az a lényeg. Éterbe írják álombéli lények - a sors, tudom, csak látszólag kegyetlen. Apám lenézett minden czifra formát, bár úgy írt hexamétert, mint akárki, szonettje nincs, hisz azt ki kéne várni, míg összeáll a rímek-rakta korlát. De úgy kell nékem, mint falat kenyér hogy tudjon rólam és megértse célom: ezért vak munkám minden kínt megér! Bár edződtem vón’ inkább nyers aczélon, forgatva tőrt némettel és orosszal - szöveg lettem, melyet mindenki rosszall. Hogy mikor írtam első versemet? Úgy emlékszem, tizenkettő ha voltam, s folytatni kell, elevenen vagy holtan - a szó „folyam, mely visz vagy eltemet”, nemcsak a kor, mint Imre bátyánk írta. Az élet úgy, s azért tragédia, mert menet közben sok komédia vedlik le róla, mintha olló-nyírta birkák szőréből fonnának bilincset, hogy fájás helyett csuklód bizsergesse. így tudsz lenyomni sok merev kilincset, betegséget, fájdalmat kinevetve. Humor nélkül nem bírnám éltemet: a vers vagy szárnyat ád, vagy eltemet. Két március 1 Hab a szájon, a rügy, a hús forrja tajtékkal újra nedvét. Fújja füttyöngve március szoknya- és trónborító kedvét, pisszeg - riadtan fordulok hátra (ó, hátra, nem előre!), míg az új s régi trónusok hetykén feszülnek: mindörökre! Ó, kamasz, csupa-reggel század, a hegyeken át postakürttel utazó eszmék, tervek, vágyak, s ti naiv arcok, tele tűzzel, jövőbe nézők lelkesen -: be szégyenlem a rajongástok - Szabadság, Harc, és Szerelem, elmúltak, mint a dilizsánszok. Mint ósdi fiókok szagát, mint sárgult imakönyvekét, mint foszló menyasszony-ruhák lázát elárvult nénikék: úgy szimatolom, március, úgy szívom újra lángja-dús arccal szeledben azt a kort, mikor lelkünk szűz ara volt! Zúghat az ünnep; idebenn így ünnepellek, hallgatag. Nézek egy régi könyvet és próbálgatom a szavakat. Még kér a nép... - és fölmerül egy arc: most adjatok!... vadul, ajkát harapva néz körül s egy ország helyett elpirul. 2 Vannak, akiket pártolt az idő. A láthatárra zajjal feltörő, a hadirendben érkező napok hozzájuk álltak hirtelen mint fölkelt csapatok; kiknek az idő dolgozott, várat vívott és toborzott vidáman, gyúrta a lelkeket s a győzelem eldőlt már ott, a portyázó csatákban. Új március jő, új év - áradó sereg napjával egy új áruló! Ha vannak, kiknek diadalkapu, füstölgő bástya minden pirkadás: nekünk új háború, hullt zászló, dúlt falu. Az idő nekünk rontó hadak és pestis, barátaim, tűz, áradás - s hol a harang s a harangra a kéz? Szikláról nézem kis népünk jövőjét. Reménytelen vagyok - miért hazudnék? Utolsó emelkedésünk az árban, óh, március, csak azért tornyosulsz már, hogy rólad még tisztábban és még messzebbre lássam, mi partjainkból az örvénybe szédült, mit a vetésből visz már piszkosult ár és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk. Föltámadt piros csizma Petőfi Sándor születésnapjára Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven föltámadt piros csizma kísért aki hordja ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak? hát nem szebb az újjászületés hó-alatti kárhozatunknál? lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát! Első minipályázat Lezárult rovatunk első versíró minipályázata, amelyet 14 és 20 év közöttieknek hirdettünk meg. Köszönjük a rengeteg beérkezett pályaművet! A beérkezett versek zsűrizése jelenleg is tart. Következő lapszámunkban közzétesszük a nyertes művet. Hamarosan újabb pályázatokat hirdetünk meg, kérjük, kísérjék figyelemmel lapunkat. 2018. március IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
