Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-10 / 59. szám
3 helyőrség Szocs Géza rovata MINEK AZ ÜNNEPE? I. Két Petőfi-versszak A Védegyleti dal egyik fontos strófája így szól: Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat. Három évvel késó'bb, 1848-ban már maibb szóalak zárja A magyarok istene utolsó sorát: Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség És boldogság lészen a te életed... Véget ér már a hétköznapi vesződség, Várd örömmel a szép derült ünnepet! II. A két lábon járásról Álmélkodva figyelem néha a toli hónapos csecsemőket: milyen bámulatos gyorsasággal és ügyességgel érvényesülnek négykézláb. Csúsznak-másznak, ide-oda kanyarogva, nagy biztonsággal használva a padlószintű lehetőségeket, átjárókat, asztal alatti rövidítéseket, váratlanul mozdulva el erre vagy arra, előre vagy akár hátra. Vajon ha nem fognák a kezüket a felnőttek, ha nem tanítanák őket felállni, eljutnának-e saját erejükből, maguktól addig, hogy két lábra álljanak? A két lábra állás legnagyobb észbeli és lelki akadálya talán a négykézlábon járás sikerélménye. Négykézlábról nem lehet nagyot esni, hanyatt vágódni, elgáncsoltatni, csúfosan felborulni. A gyakorlott kúszó villámgyors és eredményes. A kutyák, lovak és minden négylábú könnyen elsajátított, ősi mozgásformája magától értetődő biztonság- és komfortérzetet garantál a járni még nem tudó embernek. III. Az ünnep. Politikai termék vagy ösztön? Sokféle ünnep van. Most arról a fajta ünnepről beszélünk, amely egy nép tudatában a két lábra állás pillanatának emlékét hordozza. A felismerés élményét, azt a frissen megszerzett tudást, hogy a világ szemlélhető máshonnan is, máshogyan is, mint alulnézetből. Komplex élmény a fölegyenesedés. Szédülés, merészségérzet, fizikailag és lelkileg addig ismeretlen emóciók bonyolult dinamikája. Majdnem a repülés sokkjához hasonlítható izgalom. A tériszony legyőzése, a térviszonyok újraértelmezése. Ismeretlen távlatokkal való megismerkedés ismeretlen látószögekből, a teret újraberendező, a tudatot a világban újszerűén elhelyező tapasztalat. Autonómia, eufória, felnőttérzület, a kockázat (és a felelősség) vállalásának hódító érzése, felajzó, motiváló stresszhatás, oxigéntöbblet, adrenalinlöket, forradalom, kísérlet, talán játék is. Ezek ötvözete. Tudatmódosulás. És az ösztönből, hogy ennek az élménynek, ennek a tudásnak a megszerzését a közösségnek meg kell örökítenie, ebből születik meg az ünnep. Meg abból az ösztönből, hogy a közösségnek olyan pszichés, morális és mentális energiaforrásokra van szüksége, amelyekből megerősíthetőek a benne működő összetartó energiák. (Ha úgy tetszik: a kohéziós alapok.) Ezeknek a félig tudatos, félig tudatalatti ösztönöknek és igényeknek a projekciója az ünnep. És minden közösség addig őrzi identitásának egy-egy fontos komponensét, ameddig egy-egy fontos ünnepének tisztelete tart. Nem jut eszembe egyetlen nép, egyetlen kultúra, egyetlen civilizáció sem, mai és egykori sem, amely ne ismerné vagy ne ismerte volna az ünnepeket. (Mint ahogyan olyan törzsről, népről, nemzetről sem tudok, amely ne ismerné/ismerte volna a templomot. S ha a templomot esetleg nem is, mert mondjuk az őserdőben élt, és nem tudott építkezni, akkor ne tisztelt volna legalább egy szent helyet: fát, sziklát, forrást, ligetet, ősök sírját.) Valószínűleg nincs egyetlen olyan napja sem az évnek, amely valakiknek ne lett volna valamikor nagyon nagy ünnep. A magyar nemzet a szó ma érvényes értelmében addig marad magyar nemzet, ameddig március 15-én szükségét fogja érezni annak, hogy felidézze és átélje mindazt, ami 1848-ban történt. Történt ezen a napon, majd történt további másfél éven át. Amikor majd utódainknak közömből lesz, hogy mit is kell tudni erről a napról, s amikor már nem érzik úgy, hogy ez egy kitüntetett nap (csak mondjuk annyira, mint például a Hunyadiak győzelme ellenségeik fölött - fontos győzelem volt, persze hogy az, le a kalappal, ki vitatná -, na de nekem ezért most le kell szállnom a múltak kútjába?), akkor a magyar nemzet a szónak mai értelmében már nem lesz magyar nemzet. Talán magyar származású nemzet lesz, körülbelül úgy, ahogyan egy-egy idegen hazát választó honfitársunkról hangzik el a nekrológokban, hogy a megboldogult magyar származású volt. A nemzet nem állandó, nem ugyanaz. Óráról órára változik. A nemzet olyan vonat, amelyre és amelyről folyamatosan szállnak föl és szállnak le a utazók. Óránként születnek, válnak nagykorúvá és halnak meg emberek. A magyar nemzet 1848 . március 14-én vagy 1956 . október 22-én nem ugyanaz a nemzet volt, mint két nappal később. Mohács előtt egy nappal sem volt azonos azzal a nemzettel, amelyre egy héttel később virradt fel a nap. Trianonig más nemzet voltunk, mint pár nappal később. De ha nincsenek ekkora traumák vagy ekkora katarzisok, pusztán azáltal, hogy egy közösségnek van bejövő oldala és kimenő oldala, van bejárata és kijárata, és a mozgás folyamatos: már ezáltal sem lehet folyamatosan azonos önmagával. Legfeljebb úgy, ahogyan Petőfi mondja a Védegyleti dalban: a nemzet egy nagy folyó. IV. A kétarcú ünnep Az ünnep a felidézett múlt mellett a megelőlegezett jövő ígéretét is hordozza. Ez az ígéret az örömmel várt szép, derült jövő eljövetelének, egy felemelő jövőalakzat megvalósulásának reménye és ígérete, majdnem bizonyossága. Röpülj hajóm, rajtad a Holnap hőse. Persze a jövő soha nem olyan, amilyennek képzeljük vagy amilyennek akarjuk. Az ünnepek eszmekörében maradva: ugyan melyik felmenőnk képzelte volna, hogy konzumidiotizmus felé hajló pillanataikban lesznek magyarok, akik - merő majmolási ösztönből - a halloweent vagy a Valentin-napot komoly ünnepként élik meg? Az utóbbit Valentinus Balassi és Valentinus Bakfark talán nem is bánta volna olyan nagyon - de az, hogy már nemcsak a Mikulás vedlik télapóvá-gyed marózzá, hanem a karácsony is egy nagy bevásárlási kéjelgéssé alakul át (és nem iszlám, hanem nyugati országokban tilos lesz keresztényi tartalmakat tulajdonítani a „fenyőünnepnek” meg hasonlóknak) - ezt ki gondolta volna néhány nemzedékkel ezelőtt? Az igaz ugyan, hogy Balassi életében nem látott karácsonyfát, mert az később jelent meg az életünkben, de ez a fa olyannyira átlényegült azóta, hogy a keresztény magyarok egyik legszentebb ünnepétől már nem választható el. Sokmillió gyerek áhítata révén vált e feldíszített fenyő a keresztény csoda kézzelfogható üzenetévé. így az, hogy Balassi nem ismerte még a karácsonyfát, semmiképp nem ugyanazt jelenti, mint az, hogy húsz-huszonöt nemzedékkel később az utódai esetleg már nem fogják tudni, mi az, hogy karácsonyfa. Nem vigasztalhatjuk magunkat majd azzal - mondjuk Balassira hivatkozva -, hogy ugyanott tartunk, hogy nem vesztettünk semmit. V. Magyarok, Kossuthok, Hrúzok Háromszáz, de még kétszáz évvel ezelőtt sem - ilyen a jövő - sem a Petrovics, sem a Hrúz, sem a Kossuth, sem a Weber családokban nem tudták, hogy titokzatos szálak révén famíliájuk egy-egy fiú utódukban nemsokára legfényesebb módon összefonódik egy nagy színpadon a nemzet legjobb értelemben vett énjével, sőt meg fogja testesíteni azt, mivelhogy ezeknek a sorsfonalaknak a találkozásából születik majd meg a nemzet történelmének legnagyobb ünnepnapja. A vonalaknak ez a hullámzása, találkozása, mintázata, jelentése válik majd jelképévé egy márciusi napon a nemzet élni akarásának, szabadságvágyának, legnemesebb énjének. Vagyis a nemzetté váló magyarság legfontosabb hívószavává, üzenetévé, hordozójává és szimbólumává. De nem csak Petrovicsék, Hrúzék vagy Kossuthék nem tudták és nem sejthették, hogy Sándor és Lajos névre keresztelt gyermekeik szavain és tettein keresztül fog a magyar nemzet önmagára ébredni és felegyenesedni, meghallván a szólítást: talpra, magyar. Elég volt a kúszás-mászásból. A lehajtott fejekből és a lesütött tekintetekből. Az Aulich, Damjanich, Dessewffy, ittebei és eleméri Kiss, Knézich, Lahner, Lázár, Leiningen-Westerburg, Nagy-Sándor, Pöltenberg, Schweidel, Török, Vécsey szülők sem tudták, hogy legközelebbi rokonokká válnak; hogy fiaik révén a legszorosabb sorsrokonsági kötelékbe fognak kerülni egymással és az egész nemzettel. Mely rokonságot nem eljegyzés, nem esküvő, nem menyegző, nem lakodalom fogja megpecsételni, hanem a gyász szertartása. És ezzel már meg is magyaráztuk, miért kétarcú és kétlényegű ez az ünnep. Mert egyaránt fordul a jövő és a múlt fele, s mert benne van az ébredés és a kivégzés, a felszabadulás és a gyász, a nagykorúvá válás boldogsága és a szabadságharc küzdelmei, a bölcső és az akasztófa, a tavasz és a katasztrófa, a lesütött tekintet és a felemelt fej, a két lábra állás és a koszorúk a sírhantokon, a forradalmár hívó szózata és a nyomaveszett költő ismeretlen végrendelete. 2018. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Szent Család (2008 - tojástempera, vászon)
