Heves Megyei Hírlap, 2010. december (21. évfolyam, 279-304. szám)

2010-12-24 / 299. szám

2010. DECEMBER 24., PÉNTEK - HEVES MEGYEI HÍRLAP KARÁCSONY 2010 15 Ahol a szeretettől a hétköznap is ünnep önkéntes nevelőszülők Befogadás és elfogadás: a Fehér családban természetes, hogy mindenkin segítenek „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad, az engem fogad be”... (Biblia: Máté Evengéliuma 18. fejezet) Barta Katalin A mátraaljai településen Fehér Lász­ló és felesége, Magdika, három éve döntöttek úgy, hogy miután három gyermeküket már felnevelték, nem­rég óta hagyományos nevelőszülők­ként az állam gondjaira bízott gyer­mekeket fogadnak be otthonukba, és igazi családban gondoskodnak róluk. Azóta hat különböző korú gyermek tapasztalhatta meg náluk, hogy mi­lyen érzés az, amikor apa-anya min­den figyelme, szeretete a gyerekekre összpontosul. A takaros Béke úti házban Magdi­ka nyit ajtót és tessékel beljebb. Amíg kávét főz, a befogadott gyermekek­kel ismerkedünk. A hat hónapos An­gelika kíváncsian tekintget ránk, a kétéves Ricsi - aki épp odaérkezé- sünkkor jött haza a bölcsiből - meg­cirógatja a pici lány arcát, majd „nagyfiúsan” kezet fog velünk. A 14 éves Erikával beszédbe ele­gyedünk. Meséli, hogy mivel az édes­anyja Svájcban dolgo­zik, őt jó ideig egy idő­sebb hozzátartozó ne­velte. A nagy korkü- i lönbség miatt azon- ; ban egyre gyakrabban kerültek összetűzésbe, nem értették meg egymást, ezért 'úgy döntöttek, hogy a gyámhi­vatalhoz fordul­nak segítsé­gért. Végül ab­ban állapodtak I meg, hogy Eri­ka átmenetileg az egri befogadó ott­honba kerül, majd Fehéréknél a másokról való gondoskodás olyan természetes, mint másoknak a levegővétel. A szeretet mindennap értelmet kap. közölték vele, hogy hamarosan neve­lőszülők gondoskodnak róla.- Őszintén szólva nem örültem en­nek a lehetőségnek, hiszen nem akartam idegen emberekkel együtt élni, de amikor idekerültem, egy kis idő elteltével beláttam, hogy a lehető legjobb helyen vagyok - mondja mo­Jelképes hozzájárulás segíti az önzetleneket KOCSA erikától (képünkön), a Heves Megyei Önkormány­zat Egységes Gyermekvédel­mi Intézményének igazgató­jától megtudtuk, hogy me­gyénkben nyolcvanöt neveim szülő gondoskodik az államra bízott gyermekekről. Közülük heten hivatásos nevelőszülőkként, azaz munkabérért vállalkoztak er­re a feladatra, a többiek hagyomá­nyos nevelőszülőkként, tulajdon­képpen csupán jelképes hozzájáru­lás (havi 15 ezer forint) ellenében segítik a hányatott sorsú gyerme­kek nevelését. solyogva a lány. - Az iskolában is si­került viszonylag könnyen beillesz­kednem az osztályba, most pedig már a továbbtanuláson gondolko­dom. Mivel nagyon szeretek rajzolni, szeretném művészeti középiskolá­ban folytatni a tanulmányaimat. Egy országos rajzversenyen bekerültem a döntőbe, ennek köszönhetően lehet, hogy félvételi nélkül juthatok be a választott iskolába. Itt tartunk a beszélgetésben, ami­kor László, a családapa néhány perc­re közénk ül. Nem sok időt tölthet ve­lünk, mivel munkába készül, még­pedig délutános műszakba, az egyik gyöngyösi gyárba. Miután néhány közös fotó készül a családról, a ház ura kedvesen elkö­szön és áldott karácsonyt kíván. Végre Magdika is letelepszik kö­zénk. Őt arról kérdezzük, miként ju­tottak arra az elhatározásra, hogy ne­velőszülőkként számukra idegen gyermekeket fogadjanak be és nevel­jenek fel.- Egerben jártam középiskolába, és ott az osztályfőnökünk indítvá­nyozta, hogy látogassuk rendszere­sen a gyermekvárosi gyerekeket - kezdi a történetet Magdika. - Már ak­kor elhatároztam magamban: felnőtt­ként biztosan mindent elkövetek, hogy segítsek a mostohább sorsú ki­csiken. Miután a három saját gyer­mekünket felneveltük - a nagyobb lányok már Pesten élnek, a középis­kolás fiú még velünk van -, a férjem­mel úgy döntöttünk, hogy belevá­gunk a nevelőszülői hivatásba. Kez­detben néhányan csípős megjegyzé­seket is tettek, hogy biztosan a pénz miatt vállalkoztunk erre, pedig ezt mérlegeltük a legkevésbé. Hagyomá­nyos nevelőszülőkként gyermeken­ként jelképes havi hozzájárulást ka­punk. A lehetőség egyébként min­denkinek adott, meg lehet próbálni... Mivel azt is megtudjuk, hogy a fi­atalasszony korábban (egy komo­lyabb műtétje előtt) házi beteggon­dozóként dolgozott ebben a kis me­gyebeli faluban, kíváncsiak va­gyunk, hogy honnan ez a szociális érzékenység. Mondja, az édesapjától tanulta, lát­ta, hogy mindenkin segített, akin csak tudott, és mindenét megosztot­ta a nélkülözőkkel. Ilyen útravalóval vágott neki az életnek. A párja, aki munka után lelkipásztori kisegítői teendőket is ellát a környéken, ugyanígy gondolkodik. A másokról való gondoskodás Fehéréknél olyan természetes dolog, mint másoknak a levegővétel. A béke, a szeretet náluk nemcsak karácsonykor kap értelmet, hiszen minden napjuk ezeknek a ne­mes fogalmaknak a jegyében telik. A zon a télen mintha leszakadt vol­na az ég. A hó fehér pihéi helyett vastag sár takarta az utcákat, a házak bejáratai előtt tátongó hatalmas pocsolyáknak csupán a malacok örül­tek volna, ha túlélik a karácsonyi ké­szülődést. Ám a falu kövér földjén ter­mett kukoricától zsírosra hízott disz­nók azóta füstölt és sózott valójukban csüngtek-lógtak és hevertek padláson, pincében, kamrákban. Korán elcsendesedett az utca, késett a délutáni rokonlátogatás, a háziasz- szonyok féltve őrzött süteményeikkel, kalácsaikkal nem szívesen engedték a gyerekeket a szomszéd portára.- Elázik a cipó, elázik az aprónép, a Jóisten csak nem tán özönvizet készít elő a kisded születésének ünnepére? - sopánkodtak az asszonyok mindannyi­szor, amikor kitekintettek az ajtón. így aztán ezen az ünnepen elmaradt a gyerekek szomszédolása, a süte­ménycsere, az apró lábasjószágok ete­tése is futva zajlott. Az apró falusi há­zak ablakai mögött kora délután már fény gyulladt, ha ebben a cudar időben valakinek kedve támadt volna a girbe­gurba házsorok közt útra kelni, mint nyári éjben a szentjánosbogarak világí­tottak volna az ázott falu nedves ottho­nainak halovány fényei. Nyirkos volt ezen a télen a ház, nem száradt rendesen a sárral fényesre má­zolt padló, a báránybéléses bekecsek furcsa kigőzölgése különös szaggal te­lítette el a házat. A sötétedő utcákat az alvégen csak egy magas, csontos, kócos hajú cigány­asszony, nyolcéves forma kisfiúval rót­ta. A nőn hatalmas viharkabát, nyaká­ban lenvászon zsák lógott. Lábát rózsa­színes, lyukadozott bőrbe bújtatta. Ha a falusi gyerekek Etelt a napközben hulló sűrű esőben látták, azt suttogták, lábán az anyadisznó malactartóját hordja. Mert azt a faluban mindenki jól tudta, hogy Etelnek a legnagyobb örömet a malactartóval lehet okozni. Az asszony azonban bolond lett volna a disznóölések számára hozzáférhető legnagyobb kincsét a lábára húzni. Fa­zékba került annak minden része, hogy aztán nyolc éhes száj mohón lak- mározzék belőle. Etel ezen a vizes estén csupán ferde­kezű Béluskáját vitte magával. Bélus- ka nyolc éve egészséges kis poronty­ként csöppent a világra, de amilyen ügyesen és gyorsan pottyant e világra, olyan ügyetlenül és balgán hullt alá egy fa tetejéről az ötödik nyarán. Kar­ja kicsavarodott, és ezen az állapoton az otthoni pólya sem segített, mely egy durva fadarabhoz volt hivatott rögzíte­ni Béluska dagadt kezét. A gyerek fer­dekezű maradt. A rosszul összeforrt kézzel Béluska időnként a saját egyen­súlyát is megzavarta, így azután a lá­bai hiába voltak épek, időnként kizök­kent a járás ritmusából és billent hol jobbra, hol balra. Etel ezen a kora estén nem törődött az ázott, sírásra álló szájú Béluskájával. Nyakában lógó zsákját tapogatta, mely­ben néhány alma és egy vékony darab szalonna hevert. Odahaza éhes purdék várták, alig maradt egyetlen estéje, amikor az ismerős családoknál kará­csonyi köszöntőt hadarva összekoldul­hatta a népes família szolid ünnepi kosztját. Hajtotta a hideg eső és a vágy, hogy mielőtt összekucorodjon alig fű­tött faluszéli odújának szalmazsákján. Jól ismerte a sarki házba a járást, ahová időnként mosni, kondért pucol­ni, istállófalat meszelni járt. Magabiz­tos léptekkel szinte felröppent a gang­ra, ahol végre megszűnt arcába csapni az eső, a szemét végre bátran mereszt­SZUROMI RITA: Vizesnyolcas hette a sötétbe, keresve az ajtó alatt ki­szűrődő fényt. Béluska lihegve igyeke­zett lépést tartani anyjával. Etel egy pil­lanatra megállt, várta, hogy gyermeke mellé érjen. Kezét már kopogásra emel­te, amikor Béluska egy óvatlan mozdu­lattal hatalmas lendületet vett. Ferde keze már képtelen volt ellensúlyozni a nagy ívű mozdulatot. A kisfiú belen­gett, mint nyáron a fűzfa, ha szellő moz­gatja vékony ágait. Minden gyermeki erejével rúgta fel a bejárati ajtó elé ál­lított teknőt, melybe dél óta folyt a nád­tetőn utat kereső, áldatlan, szakadat­lan, pokolba kívánt eső. Etel keze megállt a levegőben, kará­csonyi köszöntője a torkába szorult. Bé­luska megállíthatatlanul zuhant a tek­nő felé, amely oldalra billenve könnyí­tett tartalmán, hogy a gyereknek helyet adjon. A vízfogó hatalmas robajjal vá­gódott a külső ajtószárnynak, a tartal­mát mérnöki pontossággal öntötte be a házba. Az ajtót fedő köpönyeg szinte azonnal felpattant. Tágra nyílt szemű asszonyok és gyerekek álltak Etellel és Béluskával szemben. A kintiek arcát az eső, a bentiek lábát a víz áztatta.- Isten irgalmazz! - szaladt ki Etel száján a riadalom.- Ne az Isten, hanem te irgalmazz né- künk Etel! - hallatszott a szoba felől egy reszelős öreg hang. Az ajtóban ál­lókból szinte egyszerre szakadt ki a ka­cagás. Jól látta már mindenki, hogy nem a végső, mindent elmosó és meg­tisztító özönvíz tört be, csupán Etel jött ferdekezű Béluskájával elkántálni ka­rácsonyi kívánságait. A kacagás hirte­len abbamaradt. Vonyító-nyüszítő gye­rekhang kúszott fel a gang sötétjéből. Béluska a teknőben mocorgott, de fer­de keze képtelen volt kiemelni aprócs­ka testét. Áz ajtóban álló, kontyos ha­jú, középkorú asszonynak jutott eszé­be először a gyerek után nyúlni. Ki­emelte a csuromvizes Béluskát, akinek az arcán hatalmas patakokban indul­tak meg a könnyek.- Ne sírj szentem, a Kisdedet is meg­fürdették ezen az estén - próbálta vi­gasztalni a gyereket a botjára támasz­kodó öregasszony. De a nagyvonalú bibliai idézet már nem segített. A sár­ral tapasztott, egyre jobban felázó és ismét sárrá dagadó padlón már senki sem volt kíváncsi Etel köszöntőjére. Bé­luska könnyei záporoztak, a kontyos asszony a kredenc mélyén túrt foltoz­ni való ruha után, melybe a gyereket bebugyolálhatná. Etel egyik kezével a nyakába kötött zsákját szorongatta, a másikkal a sebtében előkerült rongyért nyúlt, közben hatalmas, rózsaszínű bőrbe bújtatott lábával egyre nagyobb nyomokat túrt a felázott padlón. A köszöntésre váró két gyerek a szo­ba mélyén gurgulázott a nevetéstől. A konyhában riadt felnőttek próbálták Etel áldását sebtében feltakarítani. Egyedül a reszelős hangú, bottal járó öregasszony maradt nyugodt.- A Jóisten is vízzel tisztította meg a világot, Etel is vizet hozott nekünk kará­csonyi köszöntés helyett - próbálta elüt­ni a balul sikerült látogatás emlékét.- Az Isten áldja meg magukat, de ne vízzel, hanem bő terméssel és egész­séggel - hebegte a megszégyenült Etel.- Vizet ne! - bömbölt fel férdekezű Béluska a foltozni való alól.- Adjon az Isten vizet is, de csak any- nyit, amennyi szükséges az élethez és a jó terméshez! - helyesbített a botra tá­maszkodó öregasszony.- Ne adjon! - bömbölt tovább Bélus­ka, aki végre megértette, hogyan mos­ta el a víz a karácsony esti vacsorának a reményét, hogyan mosta el egyéb­ként is rosszkedvű anyja türelmét, s talán valahol lelke legmélyén azt is megsejtette, hogy a víz neki bizony töb­bé nem lesz barátja. k A botra támaszkodó öregasszony már rég a temető ősi juharfái alatt pi­hent, botját a kontyos asszony használ­ta. A szoba melegében kacagó gyere­kek már maguk is fiatal lányokat és fi­úkat vezettek a régi ház ajtajához, melynek fekete sárral tapasztott padló­ját a modern gyáripar PVC-je fedte. Sparhelt helyett gáztűzhelyen melege­dett a kávé. A z asszony bármennyire is óva­tos mozdulattal töltötte ki a fe­ketét, néhány csepp a földre hullt. Papucsba bújtatott lábával a csep­peket óvatosan szétterítette a műanya­gon. Ráncos szájával - mintha csak magának suttogta volna - annyit mon­dott: - Bélust a nyáron elnyelte a Duna. Az Isten ezúttal többet adott neki, mint egy teknő víz...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents