Heves Megyei Hírlap, 2004. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
2004-08-18 / 193. szám
6. OLDAL HÖR» 2 O N T 2004. Augusztus 18., szerda Próbálták már Hatvan-külsőként és Hatvan-kertvárosként is definiálni, ám egyik kifejezés sem vert gyökeret a köztudatban. A terület elnevezése - Kerekharaszt - alighanem évszázadokkal régebbi, mint maga a helység, amely rövidnek mondható fennállása során tartozott már a Pest megyei Verseghez is, hogy átmeneti önállóság után a Grassalkovichok városához csatolják. Mindez azonban nem jelentett fokozottabb urbanizációt sem a szocializmus évtizedeiben, sem pedig a rendszerváltozás utáni időkben. Mégis, a falusias környezetű, napjainkban ezres lélekszámú lakóhely politikailag számos alkabmmal nagyobb jelentőségre tett szert, mint ahogyan azt a látszatrealitások alapján gondolhatnánk. Kerekharaszt és a politika Érsek Zsolt polgármester a helybeliek gyűrűjében, még a referendum előtt A krónikákban először 1690- ben említik Kerekharaszt elnevezését. Eredetileg az aszódi járáshoz tartozó Verseg község határának a részét képezte, tervszerű kiépítése az 1930-as években kezdődött el. Az utóbbira utal mértanilag kialakított utcaszerkezete is. Csak a világháború után, 1947- ben alakúk szervezetileg községgé. Az itteni tanács - a kor szokásait ismerve aligha önálló kezdeményezésként - 1969-ben döntött a földrajzilag jól elhatárolható, mintegy küométemyi távolságra lévő Hatvan várossal való egyesülésről A pangás időszakában tapasztalható viszonylagos csönd után a szeparatizmust előtérbe helyező - a kívülálló számára olykor nyomásgyakorlásként értékelhető - hangok az 1990-es évek második felében erősödtek fel, mégpedig a településrészre nézve egyáltalán nem előnyös gazdasági intézkedések egyenes következményeként. Noha az itt működő legjelentősebb termelőegység, a cipőgyár bezárása ellen még nem sokat tehettek a helybeliek - kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy a leépülés országos méretű tendencia része -, a komfortérzetüket befolyásoló, s (talán ennél is fontosabb szempontként) a szuverenitásukat szimbolizáló intézmények veszélyeztetése nagymértékben bántotta öntudatukat. Mindezek természetszerűnek mondható velejárójaként a városrészen élők túlnyomó többsége a 2004. augusztus 1-jén megtartott népszavazáson a leválás mellett foglalt állást. Tette ezt annak ellenére, hogy a szakemberek jelentős része úgy véli: napjainkban óriási - sokszor legyőzhetet- lennek tűnő - nehézségekkel kell szembenéznie egy újonnan létrejövő, infrastrukturálisan gyengének mondható, foghíjas intézmény- rendszerrel ellátott, a majdani bevételeket illetően egyelőre homályos perspektívával rendelkező kistelepülésnek. Vannak, akik az „életképtelen” jelzőt sem érzik túlzásnak az említettekkel kapcsolatosan - tény, hogy az uniós politika a régiók és a kisebb egységként is egymásrautaltságot megjelenítő térségek szerepét kívánja erősíteni -, ám a jelek szerint mindez nem hatotta meg a harasztiakat. * * * Nem lennénk igazságosak, ha nem vennénk tudomást a „városiak” és a Kerekharaszton élők mélyen gyökerező ellentétéről. Nem igazi szembenállás ez, sokkalta inkább büszkeségen alapuló, kölcsönösen elutasító viszony. A Hatvanban élők nemegyszer lekicsinylőén szólnak a „harasztiakról” - már az elnevezés degradáló módon való emlegetésével is minősítve hovatartozásukat -, miközben fordítva ez úgy jelenítődik meg, hogy a nagyképű „testvér” lekezelően bánik a szegény rokonnal. Ennek nyomán nem volt meglepetés a népszavazás eredménye, illetve annak Hatvanban való fogadtatása sem. Azzal, hogy a 760 választásra jogosuk helybeli közül a kánikula ellenére 434-en járuüak az urnához, akik közül 299-en támogatták a leválást, és csak 132-en voksokak ellene - három szavazólap érvénytelen vök -, meglehetősen karakán véleményt fogalmaztak meg. Ám a számadat megismerése után az „anyatelepülésen” sem tört ki pánik: hiába kampányolt a hivatalos politika az együtt maradás mellett, a leszakadás hírére az általunk megkérdezett hatvaniak kajánul, sokszor leereszkedő szánakozással reagáltak. Mindez azt támasztja alá, hogy nem hiszik el azokat a harasztiak által hangoztatott érveket, amelyek szerint a város kök- ségvetése a nekik járó bevételeket saját javára fordítja. „Úgy kell nekik” - vonták meg a vállukat a referendum eredményének ismeretében, de hallottunk ennél sokkal szélsőségesebb megnyilvánulásokat is. * * * A politika Kerekharaszt esetében sem hagyható figyelmen kívül. A rendszerváltás után voltak időszakok, amikor a településrész ebben a vonatkozásban is rendre előtérbe került. Lapunk először 1997-ben számok be arról hogy az ott élők komolyan fontolgatják egy függetlenedési akció megindítását. Erre a kis postahivatal tervezett bezárása adott alapot, ami pedig bár függetleníthető a mindenkori városvezetés szándékaitól - mint a jelen időszakban is tapasztalható, az állami tulajdonú részvénytársaság gazdasági érdekei motiválják a hasonló lépéseket -, ám az általános hangulatot kedvezőtlenül befolyásoló történéseket a közvélekedés aligha vonatkoztatja el a helyi folyamatoktól. Tény, hogy az évezred utolsó időszakának a fő jellemzője itt sem a fejlődés volt, s hiába érvényes ez Hatvanra is, a meglévő kontraszt további - és nem sok pozitív kilátással kecsegtető - állandósulása elkeseredést szított a elhanyagok- ság érzésével és egyéb komplexusokkal terhek hétköznapokban. A népszavazást kiváltó közvetlen motívumként az iskola bezárása jelölhető meg. A kis tanoda több volt, mint egyszerű jelkép: a harasztiak - akik társadalmi munkában építették néhány évtizeddel ezelőtt - identitásuk, létük, jövőjük totemoszlopaként tekintettek rá. Nem létezett - és ha empátiával próbáljuk megközelíteni gondolkodásmódjukat: nem is létezhetett - olyan racionális érv, olyan gazdasági számítás, amely meggyőzhette volna őket a bezárásáról. Hiába járt oda alig néhány gyermek, hiába kerükek a tanítás kökségei aránytalanul többe, mint a város többi iskolájában, hiába érvek azzal a város- vezetés, hogy akadnak a településnek olyan fertályai, ahonnan jóval többet kell utazniuk a kicsinyeknek, mint a kerekharaszti gyerekeknek, mindez legfeljebb a hivatalok mélyén számoszlopokat rendezgető bürokratákat nyugtatta meg - és persze azokat a hatvaniakat, akik az esély- egyenlőség sorában maguk is hátul rekedtek -, ám a harasztiakat soha. Nem véletlen, hogy - noha köztudottan évek óta húzódó problémáról volt szó - a korábbi képviselő-testületek egyike sem mert hozzányúlni az itteni iskolához, miközben máshol akár nagyságrendekkel magasabb létszámmal működő - nemcsak oktatási - intézményeket zártak be vagy szerveztek át. A kerekharaszti iskola olyannyira szent tehénnek számított, hogy az ezredforduló tájékán, amikor pedig már egyre inkább szorított a restrikciós cipő, a választókörzet önkormányzati képviselőjének, dr. Király Csaba alpolgármesternek és az általa vezetett Összefogás Hatvanért Egyesületnek minden erőfeszítésére szükség volt, hogy politikájukat érvényesítve az iskola megmaradjon. (Á hála azonban - mint tudjuk - nem politikai kategória. Hiába élte túl ugyanis az iskola az előző választási ciklust is, hiába jött létre Kerekharaszton - szintén az egyesület kezdeményezésére és pátyolgatása mellett - ugyanebben az időszakban településrészi önkormányzat, a következő választások során dr. Király Csaba nehezen elemezhető vereséget szenvedett.) A mostani képviselő-testület ugyanazt az örökséget vette át, amit az elődei. Mindenekelőtt a százmilliós nagyságrendű költségvetési hiányt, ami a rendszer- váltás óta nehezedett az önkormányzatra, s amelynek terhe nemcsak lehetetlenné tette a fejlesztéseket, de immár az intézmények működtetését is a szakadék szélére sorolta. A korábban Vajda Pál alpolgármester nevével fémjelzett, megszorításokon alapuló várospolitika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nagymértékben annak „köszönhetően”, hogy - emocionális és politikai okokból - ódzkodott a hagyományosan érinthetetlennek tartott területek bolygatásától, s legfeljebb csak felszínesen hajtott végre személyi, strukturális és egyéb korrekciókat. Az Érsek Zsok polgármester vezetésével 2002 őszén felálló új városvezetés elszántnak tűnt annak vonatkozásában, hogy gyökeres változást hajtsanak végre az eddigi financiális politikában. A polgármester - egyben országgyűlési képviselő - rövid időn belül nyilvánvalóvá tette szándékait, amelyek végrehajtásához kényelmes többséget biztosított számára a kétharmados súllyal mögötte álló MSZP- Összefogás Hatvanért Egyesület-koalíció. Első lépésként független auditor cégekkel átvilágíttatták az önkormányzat valamennyi területén működő intézményeket, majd - levonva a következtetéseket - nekiláttak az átszervezésnek. Mindez érintette a Városházától (amelynek létszámát a háromnegyedére csökkentették) a középfokú oktatáson, a közművelődésen át az egészségügyig a település teljes berendezkedését, így a kerekharaszti általános iskolát is. Mindeközben óhatatlanul is érdekek sérültek, amelyek orvoslása sok esetben a mai napig nem sikerült, ám az élet eddig Ersekéket igazolta: az önkormányzat költségvetése már az idén nullszaldóssá vak, mégpedig úgy, hogy immár szemmel látható fejlesztésekre is sor kerük. (Ráadásul a körülmények is kedvezően alakultak, miután az adómentesség lejártával az ipari park üzemei révén megnövekedett adóbevételekkel számolhat a város.) * * * Az Érsek-féle racionális - sokak vélekedése szerint könyörtelen szigorúsággal végrehajtott - politika által okozott érdeksérelmek Kerekharaszton váltották ki a leglátványosabb ellenkezést. Hiába próbált meg ezután gesztusokat gyakorolni a város vezetése - egyebek mellett egy buszmegálló és egy korszerű játszótér kitelepítésével -, érezni lehetett, hogy ebben a helyzetben lehetetlen helyesen, mindenki szája íze szerint cselekedni. A végletekig feszített közhangulat, a leszakadást legerőteljesebben szorgalmazók ígéret- dömpingje, az érzelmi húrok pengetését sem nélkülöző kampány elérte a célját. A településrész leválását előkészítő bizottság a népszavazást megelőző időszakban kiadványt jelentetett meg, amelyben leírják, hogy az önállóság visszanyerését követően a célkitűzések között szerepeltetik majd az orvosi rendelő újbóli megnyitását, az iskola „visszaállítását” a tárgyi fekételek bővítésével, a posta működtetését egész napos nyitva tartással az út- és csatornahálózat kiépítését, könyvtár kialakítását, teleház létrehozását, valamint a kül- és bekerületek parkosítását is. Mindez milliárdos nagyságrendű elképzelés - amelyek egy részének a végrehajtása még sokkal nagyobb települések számára is évek óta megoldatlan, vagy csak társulás tagjaként kivitelezhető feladatot jelent -, ám ez a jelek szerint nem befolyásolta a független jövőben hinni akarókat. Ők úgy számolnak, hogy az idei mutatók alapján 86,5 millió forint lenne a kiadásuk, amiből 14,5 millió fejlesztésekre jutna. Bevételeik egyelőre szinte kizárólag az állami normatívákból származnak - helyi adóbevétellel nem is kalkuláltak -, de a jövőre nézve ígéretes lehet számukra, hogy Hatvan kükerületéből 1446 hektárra tartanak igényt. Tekintve a közelben termelő üzemeket, vélhetően megfordult az itt élők fejében az is, hogy a birtokkal együtt „járó” termelőegységek is kimeríthetetlen forrásként gyarapítják a majdani önkormányzat büdzséjét, ám ehhez - ahogy azt az illetékesek már sejtették - az ellenérdekű félnek is lesz néhány szava. A huzavona akár évekig elhúzódhat, ám arra aligha számíthat bárki, hogy a referendum eredményének a tükrében a jövőben a hatvani vezetés a szavakon túl tevőlegesen is segíti a szakadár városrész dolgát. Aligha merő rossz- indulatból cselekszik így, hanem kizárólag azért, mert a saját érdekei prioritást élveznek. , * * * Végezetül az sem vitatható, hogy a közelmúltban kiharcolt elválásnak akadnak személyeket érintő vonatkozásai is. Hogy a majdan felálló önkormányzati struktúrában kiknek a nevével találkozhatunk a különféle tisztségekre aspirálók közül, ez ma még a jövő titka. Az azonban mindenképpen érdekes, hogy az aktuális megnyilvánulások egy- némelyike milyen következtetésekre nyújt alkalmat. Érsek Zsolt polgármester szerepe mindenképpen érdekes: talán túlzottan is egy személyben akarta „elvinni a balhét” a felelősséget firtató újságírói kérdésekre adott válaszaival. Ezzel vélhetően a politikailag jóval faj súlytalanabb Püspöki Zsoknak, a leszakadó városrész önkormányzati képviselőjének dobott mentőövet, aki a lépés következtében azért nem kényszerült lemondásra, mivel hozzá tartozik az újhatvani választókörzetek egyike is. Püspöki Zsolt egyébként a referendum előtt és azt követően is úgy vélekedett, hogy a településnek egyben maradva lenne jövője. Szerinte elhibázott lépés a leválás akkor, amikor végre megindult valami, és Kerekharaszt számára is véget érhet a korábban tagadhatatlanul háttérbe soroltság állapota. Hozzá képest árnyaltabban közelítette meg a kérdést egy másik önkormányzati képviselő, Szabó Ádám, aki a településrészen él, de nem valamelyik választókörzetből, hanem pártlistán jutott a képviselő-testületbe. Ő a népszavazás előtt óva intett mindenkit egy előkészítetlen döntéstől, kijelentve: Kerekharasztnák a város részeként van jövője. Részt vett a buszmegálló ünnepélyes avatásán is. A leszakadás kinyijvánítása után azonban politikai szempontok alapján közelítette meg a kérdést, mondván: ilyen létesítményekkel nem vásárolhatók meg a kerekharasztiak. Azóta a függetlenséget a polgármester eddigi tevékenységének tulajdonítja. Szabó Ádám politikai jövője szempontjából mindenképpen izgalmas kérdés lehetett a népszavazás előtt, hogy a 2006-os tényleges leválás után - amennyiben lakóhelye vákozat- lan marad - a falusi képviselői szék lenne-e a legalkalmasabb eszköz, amellyel magasabbra törő ambícióit megvalósíthatja, majd pedig - immár a referendum eredményének ismeretében - nem vol- na-e mégis célszerűbb az aktualitások mezsgyéjén lépkedve alkalmazkodni a bekövetkezett helyzethez. Érsek Zsolt szerint a demagógia győzedelmeskedett az észérvek felett Kerekharaszton. Jónás József, a leválást előkészítő bizottság elnöke ezt éppen fordítva ítéli meg. Az ilyen, egymástól merőben ellentétes véleményektől szép a politika. Dönteni azonban úgyis az élet fog majd, mint mindig. TARIOTTÓ
