Heves Megyei Hírlap, 2003. február (14. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-08 / 33. szám
«r ß „Otthon” a vasútállomáson A téli szél a tar gallyakat fújja... - jut eszembe az egyik Reményik Sándor-vers kezdősora, miközben a hatvani vasútállomás felé caplatok. A környék sötét és kihalt, csak a hangosbemondó rekedt mondatfoszlányai törik meg néha a monotonitást. Mindenfelé félméteres fehér lepel; a szél szembe hordja a sűrűn kavargó hópihéket, a hideg kegyetlenül a kabát alá hatol. Rég járta ilyen kemény tél errefelé. Talán utoljára gyerekkoromban... Emlékszem, amint öreganyám a cserépkályha mellé ültetett, plédet terített a váltamra, majd a függönyt félrehúzva megjegyezte: olyan cudar idő van odakint, hogy a jó kutyát kár kiverni. Senki nem tudja pontosan, menynyi hajléktalan él Hatvanban. Több felmérés is készült már erről - a Szivárvány Szociális és Egészségügyi Szolgálatnál mintegy negyvenre becsülik számukat a szakemberek de a helyzet időről időre változik. Vannak állandó fedél nélküliek, akadnak olyanok - igaz, elenyésző hányádban -, akik csak átmeneti ideig kénytelenek a flaszteren élni, és előfordulnak itt idegenek is, akik csak átutazóban töltenek el pár órát vagy néhány napot a településen. Ami a többségüket összeköti, az nem egyéb, mint a kilátástalanság. Ám ők ebben a közegben is építgetik sajátos társadalmukat. k Heves megye legnagyobb vasúti csomópontja, a hatvani állomás már nyomokban sem emlékeztet a korábbi időkre. Kevesebb az utas, mint hajdanán, a valaha pezsgő diákélet is a múlté; az embernek az az érzése, hogy jószerével csak az jár erre, akinek végképp nem áll rendelkezésre más megoldás arra, hogy eljusson valahová. A hatalmas szocreál épület zugai az utóbbi években kialakult rendeltetésük szerint funkcionálnak; az utazók az északi váróterembe húzódnak be, míg a Pest felé eső szárny a hajléktalanoké. Legalábbis ez terjedt el a környéken...- Erről szó sincs - jelenti ki határozottan Vajdáné Tóth Tünde csomóponti főnök, amikor megemlítem azt a környékszerte napvilágot látott híresztelést, miszerint a vasút megállapodást kötött a város és a karitatív szervezetek illetékeseivel, hogy a hajlék nélküliek a téli éjszakákon meghúzhatják magukat a dohányzók számára fenntartott teremben. - Magam is az újságból értesültem erről az állítólagos egyezségről, de kénytelen vagyok cáfolni, mivel ilyen nem létezik. Az állomásfőnök asszony nyo- matékosítja: sem az épület, sem a síneken veszteglő szerelvények nem arra valók, hogy ott illetéktelenek melegedjenek vagy aludjanak. Az utasokat zavarják a hajléktalanok, akik nem tudnak rendesen tisztálkodni, ezért büdösek, olykor zajon- ganak, sőt előfordul köztük randalírozó, arrogáns egyén is. A pályaudvar vezetése tart a fertőzésektől, különösen azóta, hogy az említett téves hír rövid időn belül más településeken is elterjedt, s azóta az idegen - kivált a fővárosból érkező - hajléktalanok úgy járnak ide, mint valami állandó szálláshelyre.- Persze, ha már itt vannak, nem kergetjük el őket - mondja immár enyhébb árnyalattal a hangjában Vajdáné, megjegyezve azonban: többször felhívták az érintett szervezetek és intézmények figyelmét, hogy ne küldjenek ide senkit, hanem oldják meg a problémát azok, akikre tartozik. A hajléktalanok ügye - mint a speciális empátiát igénylő kérdéseké általában - a legtöbb helyen a női vezetőkre tartozik. A Zagyvaparti településen sincs ez másként. Zavarkóné Hargitai Katalin alpolgármester úgy véli, a helyzetet legkésőbb a következő fűtési idényig meg kell oldani, s erre vonatkozóan a Szivárvány Szociális Szolgálat kiváló szakmai programot készített. Emellett a Vöröskereszt is ajánlott egy ugyancsak jól használható cselekvési tervet.- A város feladata egy nappali melegedő biztosítása lenne - mutatja a dokumentumokat az alpolgármester asszony. - A Bástya utcában ugyan kialakítottunk egy krízismenhelyet, de az önkormányzatnak gondolkodnia kell a hosszú távú megoldáson, akár intézményesített formában is. A Bástya utcai helyiség tényleg csak szükségmegoldás, alkalmatlan a feladat ellátására, mivel csak öt ember számára biztosít tartózkodási lehetőséget, és az előírásoknak sem felel meg. Ezzel együtt is szerencse, hogy akadnak segítőkész emberek errefelé: a polgárőrség és vezetője, Koós Ervin például amint tudomást szerzett a létesítményről, egy szállítmány ruhát, továbbá élelmiszereket vitt a menedékhelyre, s vállalták a környék felügyeletét is. Hargitai Katalin örömmel újságolja, hogy már találtak egy ön- kormányzati tulajdonú faházat a Zagyva közelében, ami megfelelőnek tűnik a végleges célra.- Állami pénzek igénybevételével elkészülhet a nappali helyiség - mondja, s a rá jellemző optimizmussal a határidőt is megjelöli. - A következő őszre, még ha a fene fenét eszik is. k A téli szél a tar gallyakat fújja... - jut eszembe a Reményik-vers kezdősora, miközben a hatvani vasútállomás felé caplatok. A környék sötét és kihalt, mindenfelé félméteres fehér lepel; a szél szembe hordja a sűrűn kavargó hópihéket, a hideg pedig kegyetlenül a kabát alá hatol. Rég járta ilyen kemény tél errefelé. Talán utoljára gyerekkoromban... Emlékszem, amint öreganyám a cserépkályha mellé ültetett, majd a függönyt félrehúzva megjegyezte: olyan cudar idő van odakint, hogy a jó kutyát kár kiverni. Igaza lehetett - tekerem arcom elé a sálat, és megborzongok a várható élmények elképzelése nyomán óhatatlanul kínálkozó analógián. Első próbálkozásom a délelőtt folyamán sikertelennek bizonyult. Ilyenkor hiába jössz - avatott be a helyi szokásokba a pályaudvari körülményeket illetően avatottnak számító ismerősöm, elárulva, hogy - szavaival - a „csövesek” a reggeli órákban szétszélednek, s csak este térnek ismét vissza. Hogy addig hol múlatják az időt, sejtése sincs, de nézzek vissza szürkület után, s akkor talán többet kideríthetek - javasolja, s megfogadom a tanácsot. Este fél nyolcra érek ismét az épületbe. Nem kell sokáig keresgélnem, a resti melletti hodályban hamar felfedezek két jellegzetes figurát, egy férfit és egy nőt. Utóbbi meghatározhatatlan korú; az alkoholt kedvelő asszonyok összetéveszthetetlen kifejezésével alaposan megvizsgál, belehallgat bemutatkozásomba, majd hirtelen felkapja reklámszatyrait, s kisiet az ajtón. Ketten maradunk az öregemberrel.- Banya Pál vagyok - nyújtja amaz a kezét, amit igyekszem a lehető legközvetlenebb módon elfogadni. Hamar megegyezünk: három deci borért szívesen válaszol a kérdéseimre, mi több, any- nyi fényképet készíthetek róla, amennyit csak akarok. Leülök mellé, miközben szemrevételezem a fűtőtesten száradó zsemlét, a nejlonzacskóban az asztalra helyezett savanyúságot és a pad alá rejtett műanyag üveges zsírt. Vacsoraidő van - állapítom meg a készülődés láttán.- Sokáig nagyon nehéz fizikai munkát végeztem, ma is onnan van a nyugdíjam - mondja, s igyekszem fenntartások nélkül elhinni minden szavát, mert a kép majd csak a másnapi, a Vöröskeresztnél tett látogatásom alkalmával válik árnyaltabbá. - Mindig Hatvanban éltem, a Homokgödör közelében, egészen 1979-ig. Akkor elváltam, a ház a feleségemé lett, én pedig az utcára kerültem. Azóta hajléktalan vagyok. Udvariasan és a körülményekhez mérten választékosán beszél. Elmondja: három gyermeke közül kettő meghalt, egy pedig Túrán él. Mindig csalogatják, hogy menjen oda lakni ő is, de nem teszi, mert - mint kijelenti - soha nem lenne képes itthagyni „ezt a rothadt várost”.- A nyugdíjam felét mindig az unokáimnak adom - osztja meg velem bizalmasan pillanatnyi pénzzavara okát, olyannyira hihető tálalásban, hogy amikor nemsokára valakitől azt hallom, nem is voltak gyermekei meg unokái soha, még akkor is ingadozom a szavahihetőségét illetően.- Panasz, az van bőven, kérem- mutat végig göncein. - Ez az egyetlen ruhám, nincs lehetőség a tisztálkodásra, ráadásul este likőr innen is kizavarnak. Mehetünk a hideg folyosóra vagy a kupékba, de onnan is elkergetnek... Banya Pál igazi lokálpatrióta. Nagyon haragszik az idegen hajléktalanokra, akik este idevonatoznak a fővárosból aludni, és szerinte mindenben kivételezett- séget élveznek az itteniekkel szemben.- Vidékiek vannak a Bástya utcában, de még a Vöröskeresztnél is az övék az elsőbbség. Ott is pofára dolgoznak... Ez nem igazságos - fakad ki. - Ha nem érünk oda időben, megeszik előlünk a vajas kenyeret, megisszák a teát, nekünk meg semmi nem marad. Ha tizenöt személyre küldik az élelmet, az ott lévő öt-hat ember elfogyasztja. És tessék elhinni, alkoholisták szinte mind. Isznak, akár a kefekötő, aztán meg verekednek. A múltkor kaptunk tizenöt takarót, huzattal együtt, azt is eladták... Az öreg szerint a hajléktalanok között ritkaságszámba megy, ha valaki állandó munkahellyel rendelkezik. Alkalmi keresethez néha- főleg a fiatalabbak - még csak- csak hozzájutnak, de az az igazság, hogy senki sem foglalkoztatja őket szívesen - teszi hozzá. Kikérem a megszolgált bort Banya Pálnak, aztán elköszönök. Még látom, hogy a műanyag pohárral a kezében visszaballag befejezni a vacsorát. * A következő történetet Oszlányi Judit, a Vöröskereszt helyi vezetője mesélte. Hitelességét a vasúti ügyeletes tiszt és a rendőrség is alátámaszthatja - szögezte le elöljáróban.- Jánuár elején kora reggel az otthonomban csöngött a telefon. A vasúti ügyeletes tiszt jelentkezett azzal, hogy az előző este elvitettek egy hajléktalant a mentővel, mert nagyon rossz állapotban volt. Ám nemsokára vissza is szállították a szerencsétlent a vasútállomásra azzal, hogy a férfi nemsokára meghal. És valóban, reggelre habzott a szája, felakadtak a szemei, az eszméletét is elvesztette, miközben testét gyötörték a tetvek.- Az utasok és a vasúti személyzet pánikszerűen próbált cselekedni, ám nem tudták, mitévők legyenek - folytatta Oszlányi Judit. - Sietve felhívtam a kórházat, ahol az ügyeletes orvos érzelemmentes hangon közölte: nem vesznek fel hajléktalan embert. Ekkor a vasúti tiszt tárcsázta az általános ügyeletet, mire az ott szolgálatot teljesítő orvos - a segélykérő legnagyobb megdöbbenésére - kijelentette, hogy ameny- nyiben megmondják, hová szállíttassa a beteget, akkor kijön, máskülönben nem. Ekkor már én is tanácstalan voltam, s csupán azt javasolhattam, hogy hívják ki a rendőrséget. Jó ötlet volt, mivel a járőr utasítására végül mégis a gyógyintézménybe került a beteg. k A Vöröskeresztnek az állam vagy az önkormányzat által meghatározott feladata, sajnos, nincs - tájékoztat Oszlányi Judit. A „sajnos” feltehetően arra vonatkozik, hogy mindezek híján a támogatók köre is szűkül, ráadásul a jelenlegi kusza viszonyok senkinek sem kedveznek. Márpedig a karitatív szervezet itteni vezetője szerint - noha nem tudja, máshol milyen a helyzet - náluk mindenképpen elkelne a segítség, mivel a városra nem jellemző, hogy a gazdálkodóegységek adományokkal köny- nyítenék a munkájukat. Egyedül a cukorgyár jelent kivételt, amely minden hónapban száz kiló cukrot ajándékoz a rászorulóknak, de ezenkívül csak a lakosság ruhasegélyeire számíthatnak. Az idei tél a szokottnál is kritikusabb. A hideg idő beköszöntét követő több hónapon át negyven hajléktalan „lakott” jobb híján a Vöröskereszt irodáiban, itt tisztálkodtak, borotválkoztak és ettek, amit tudtak, s csak január elején hagyták el az épületet. Az évek óta üzemeltetett népkonyha ma is működik, de finanszírozására már csak ebben a hónapban van pénz. Pedig ez nagyon fontos intézmény, hiszen itt heti három alkalommal meleg ételhez juthatnak a rászorulók, köztük a hajléktalanok.- Feléltük a kevéske javainkat - leltároz tényszerűen Judit. - Amíg volt miből, osztottunk konzervet, zsírt, ruhaneműket, kekszet, papír zsebkendőt és egészségügyi betétet, de kimerült a keret. Utána? Most koldulunk, de nem tudom, mi lesz. Egyelőre azonban még van ebéd. Mindenki kap, aki személyi igazolvánnyal jelentkezik, felmutatja a tüdőszűrő vizsgálatot igazoló papírt, és józanul jelenik meg a Kodály-iskolában kijelölt konyhán. Gondot legfeljebb az okozhat, ha valaki már eladta az e célra kapott ételhordóját...- Van még egy fontos szempont: mindenkinek alá kell írnia a nevét, ha átveszi az adományt. Nem árt elkerülni a félreértéseket... - húzza alá a területi titkár. Kik is azok a hajléktalanok...? Zárkózott, nehezen megismerhető egyének. A Vöröskereszt hatvani vezetőjének a tapasztalatai alapján többségükben pszichésen károsodott emberek, amit ez a lét tovább mélyít. Átalakulnak az értékek, átalakul a lelki struktúra. Tönkrement családok, tönkrement sorsok, egyes esetekben akár generációkkal ezelőtt kisiklott életek. A hajléktalanok világa: társadalom a társadalomban. Kitörés nincs, vagy csak nagyon nehezen. A halálösztön tudat alatt, passzív módon csaknem mindegyikükben munkálkodik. Élet a depresszió legmélyebb fokán, éppen csak pár centivel a küszöb felett. Megmentésükhöz szakemberekre, anyagi és intézményi háttérre volna szükség. Pénzre, hogy rehabilitálhassák őket. A helyzetet nehezíti, hogy késve kezdődött el a probléma kezelése. tari ottó
