Heves Megyei Hírlap, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-11 / 9. szám

10. OLDAL H í R L A P MAGA Z I N 2003. Január 11., szombat Szakadt füzet és gondoskodás Jó szándékú segítség a család működési zavara esetén- Régen generációkon át azonos szabályok voltak érvényben a kü­lönféle közösségekben. Ma viszont a teljesítménykényszer, a megélhe­tésért folyó küzdelem, a fogyasztói társadalom elvárásai megannyi megfelelést kívánnak. Ráadásul ezekre nincs példa az előző generá­ciótól. Mindez óhatatlanul megvál­toztatja a „szülői szerepet”, akár­csak a gyerekek életét. Másféle szabályokat látnak, tanulnak ott­hon, mint amihez az iskolában, a kortárs csoportban kell igazodni­uk. Nehéz tájékozódniuk, a kusza­ság konfliktusokhoz vezet, amiket meg kell oldani. Mégpedig - és ez a legfontosabb alapelv - lehetőség szerint a családon belül, megtartva annak egységét - mondja Illés Ve­ronika, a gyöngyösi Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat helyet­tes vezetője, akivel egy, a gyerme­kek jogairól tartott előadása kap­csán beszélgettünk. Mint említi: az 1997-es gyermekvédelmi törvény­be épültek be a gyermekjogokról szóló nemzetközi egyezmény téte­lei, s ez a jogszabály alakította ki a terület intézményrendszerét is.- Ki segítsen tehát eligazodni a megváltozott világban?- Mindenkinek megvan a maga szerepe. Az oktató-nevelő intéz­ményeknek mindenképpen meg kell felelniük a feladatuknak, Apró lépésekkel Magyarországon 1901-ben mondták ki, hogy az állam felelősséggel tartozik a család nélkül maradt gyerekek iránt. Alig száz év alatt eljutottunk a mai, kis létszámú, családotthonos gondozási formáig. A gyermekek jogainak teljes körű érvényre juttatása, a mindennapok részévé tétele szintén hosszú folyamat. „kell, hogy szemük legyen” a problémákra, s időben jelezzék.- Egy éve arról beszéltünk, hogy korántsem működik úgy ez a jelzőrendszer, ahogyan az el­várható, optimális lenne. Ez megváltozott?- Az oktatási-nevelési vagy egészségügyi, szociális intézmé­nyek, a bennük dolgozó szakem­berek, pedagógusok, GYIV­- Egyrészt sok esetben már az iskolában megoldhatónak kelle­ne lennie a problémák nagy ré­szének. Az ehhez szükséges szakemberháttér azonban ma még nem adott, bár a GYIV­Joguk van a jogaikhoz. Több tucat ország csatlakozott az egyezményhez felelősök, védőnők - s még hosz- szasan sorolható, ki mindenki vesz részt ebben a tevékenység­ben - egyre inkább eleget tesz­nek jelzési „kötele- zettségüknek”. Sőt, már többségé­ben jellemző, hogy vállalják is az in­formátor szerepet. Ez azért nagyon fontos, mert sokkal könnyebb - s ered- ményesebbnek ígérkező - úgy fel­keresni a családot, hogy hivatkozhatunk például az iskolára, mint információforrásra.- Miféle jelzés kell ahhoz, hogy „kézbe vegyenek” egy ügyet? felelősök, a pedagógusok össze­hangolt munkája feltárhatja és megoldhatja a gondokat. Egy pél­dás magaviseletű, gyerek szét­szórttá, agresszívvé válása, egy „tipikus rosszcsont” hirtelen visz- szahúzódása, befelé fordulása éppen úgy jel lehet, mint - hogy egy egészen apróságnak tetsző példával éljek -ha egy gyerek fü­zete hirtelen megváltozik, a ko­rábbi „gyöngybetűk” helyett irka- firkákkal, gyűrődésekkel, szaka­dásokkal lesz tele. Ezek mind kö­vetkezhetnek a család valami­lyen „működési zavarából”.- Nem veszik tolakodásnak, magánéletük megsértésének a családok, ha megjelenik a szolgá­lat munkatársa? Hogyan zajlik egyáltalán az első találkozás?- Az a könnyebb eset, ha azt mondhatjuk: Jó napot kívánok, az iskolától tudjuk, hogy a gyermek­kel ez és ez történt, szeretnék erről beszélni. Az emberek általában együttműködők. Persze ismerni kell mindehhez a kapcsolatteremtés technikáit is. Azt is tudatosítani kell: nem a magánügye­ikbe akarunk bele­avatkozni, csupán segíteni szeretnénk nekik abban, hogy ha tényleg van probléma, akkor közösen megtalál­juk annak az okát, s ha már kiderítet­tük, akkor megpró­báljuk megoldani.- Kínos, feszé­lyezett pillanato­kat élhet át csa­ládgondozó és szü­lő egy-egy ilyen be­szélgetés alkalmá­val...- Valóban nem egyszerű ez a mun­ka, de az emberek elfogadják a segítséget, ha felisme­rik, hogy tényleg szükségük van rá. Hogy világosabb legyen, amiről beszélek: volt olyan eset, amikor az okozta a feszültségeket a csa­ládban, hogy sosem sikerült be­osztani a pénzt. Ebből aztán viták, veszekedések alakultak ki, ame­lyek természetesen nyomot hagy­tak a gyerekekben is. A gondozó együttműködésével ma már ott tart ugyanez a família, hogy takarék- számlájuk van. Pedig egyetlen fil­lérrel sem gazdálkodnak több pénzből, mint korábban.- Óriási teher lehet a család- gondozónak, hogy vadidegenek gondját a vállára vegye...- Tisztázni kell a szerepeket. A munkatársunk nem lehet a család barátja, meg kell tudni tartani a tá­FOTO: SUHA PÉTER volságot, meg kell maradnia a jó szándékú, de külső segítő státusá­ban.- Nem megy ez az őszinteség, és ezzel az eredményesség rovására?- Éppen az ron­taná az eredmé­nyességet, ha más­ként alakulna. Azt nem lehet, hogy közösen vitassák meg a családgon­dozó problémáit. Merthogy neki is vannak, ő is em­ber. Őszintén be­szélni anélkül is lehet, ha nem kelt­jük azt a látszatot, hogy mi most jó barátok, barátnők vagyunk. Ez is az őszinteség része. Én például magá- zódom a családok­kal, akikkel foglal­kozom. Tudni kell megszabni a hatá­rokat, időben is és térben is. Persze, nem mondom azt, hogy „erre most nincs időm”, vagy ez nem rám tartozik, nem érdekel. Ehe­lyett esetleg az órámra pillantok - ezt egyébként sosem teszem ok nélkül -, s ebből a partner tudja, hogy szorít az idő...- Lehet ilyen kiszámítottam minden mozdulatot alaposan megtervezve foglalkozni embe­rekkel?- Ez nem „számítás”. Egyszerű­en egy tanulható és jól alkalmaz­ható technika a közös cél, a család problémájának megoldása érde­kében. Csak akkor tud az ember segíteni, ha kellőképpen nyitott, empatikus, de egyúttal kézben is tartja a folyamatokat. Egészen ad­dig, amíg vissza nem áll, illetve ki nem alakul a család normális mű­ködése. Ilyenkor persze nehéz „el­engedni” a családokat. Mindig az­zal válunk el, és ezek nemcsak üres szavak, hogy ha igénylik a se­gítségünket, akkor ránk számít­hatnak.- Egészen mély, emberi dol­gokról beszélgetünk egy ideje, holott egy intézményrendszer­től, egy törvénytől, egy nemzet­közi egyezménytől indultunk.- Klasszikus értelemben véve nem lehet egy nemzetközi egyez­ménytől, vagy akár egy törvény­től, az abban foglalt szankcióktól várni, hogy minden gyerek élhes­sen az őt megillető jogokkal. Elte­kintve persze a büntetőjogi kate­góriáktól, de most nem ezekről beszéltünk. Hanem olyan dol­gokról, amelyeknek ugyanolyan természeteseknek kell vagy kelle­ne lenniük, mint hogy például a nőket a férfiak előreengedik az aj­tóban. Nem azért teszik, mert nemzetközi egyezmény vagy tör­vény írná elő... Másrészt: a gye­rekjogok vezérlő elvek, amelyek megvalósítására törekedni kell. A folyamatjellegen van a hangsúly. Nagyon sok munkatársammal együtt hiszem, hogy kis lépések­kel egyre közelebb lehet jutni a nagy cél eléréséhez. De el kell kez­deni és következetesen végig kell vinni. Ebben együtt kell működni minden érintettel, intézmények­kel, családokkal, civil és hivatalos közösségekkel. Mert közös az ér­dekünk, hogy a mai gyerekek fel­növekedve a társadalom aktív, egészséges és hasznos tagjai le­gyenek. SUHA PÉTER Az Egyezmény 19. cikk „Az Egyezményben részes államok meg­tesznek minden arra alkalmas, törvényho­zási, közigazgatási, szociális és nevelési in­tézkedést, hogy megvédjék a gyermeket az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durva­ság, az elhagyás vagy az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás — ideértve a nemi erőszakot is - bármilyen formájától. (...)" 27. cikk „1. Az Egyezményben részes államok elis­merik minden gyermeknek a jogát olyan életszínvonalhoz, amely lehetővé teszi kellő testi, szellemi, lelki, erkölcsi és társadalmi fejlődését. 2. Elsősorban a szülök, vagy a gyermekért felelős más személyek alapvető feladata, hogy lehetőségeik és anyagi eszközeik ha­tárai között biztosítsák a gyermek fejlődésé­hez szükséges életkörülményeket.” Aligha vitathatja bárki is, hogy a modern (tömeg) társadalmakban a demokratikus polgá­ri-politikai jogok kiszélesítése nem hozott való­di szabadságot, az elfogadott és mindenki — a pórnép és a választott képviselő, a hatalom — által betartott és betartatott normákon nyugvó, a felelős egyéni döntésen és autonóm közösségi szerveződéseken alapuló, idealizált demokrati­kus társadalom működése jobbára puszta szemfényvesztés. Az aktívan megélhető, dina­mikus szabadság, s az ezzel együtt járó súlyos teher, a felelősség hiánya jellemző, sokkalta igaz ez ránk, kezdő demokráciahallgatókra. Ta­lán mert itt az alapvető normákkal, pontosab­ban azok betartásával is baj van. Nálunk a nor­masértés, a kerülőút a norma. Ez működteti, szervezi a hatalmat és az egyén életét. Látható: a képviseleti elv, a szabad választás, az intéz­ményrendszer kiépülése nem old meg mindent, ha az erőforrásokhoz való hozzáférés, a méltá­nyosság, az esélyegyenlőség feltételei ennyire korlátozottak, a társadalmi szolidaritás pedig ilyen csekély mértékű. A rendszer nyugati vál­tozata a részleteiben még élő morális hagyo­mány miatt legalább működőképes. Annak a megszenvedett morális hagyománynak a súlya, melynek saját mérlegünkben tapasztalt hiá­nyát nekünk máig sem sikerült ledolgozni. Még akkor, annak ellenére, azzal együtt se, ha a vi­lághódító útján mi is ki-, illetve beszavazha­tunk valakit polgártársaink közül, a kísérleti képernyős kutricákba zárt fehér egerekből. Nem csoda, ha a tömegtársadalmak tömegdemok­ráciájának legfőbb társadalmi szervezőjévé a (tömeg) média vált itthon is. Vagyis az van (az vagy), amit (aminek) a médiatükör láttat. Akkor vagy megfelelő média- és szavazópolgár, adó­alany, és ami fontosabb, fogyasztó, ha a média-tü­körkép és az én kirakós elemeiből összeálló sok­oldalú személyiség nagyjából összevág. Persze sosem vághat teljesen össze. Nyílik az olló, tehát mindig le vagy maradva saját magadtól. Nincs la­zsálás, rohanás van a vágyképben megtestesülő magatartási, fogyasztói értékek, minták felé. Hogy ne lógj ki a sorból. Hisz mindenki ezt teszi. így nem lehet azon csodálkozni, ha az elmúlt évben az uniós csatlakozási tárgyalások befejezé­se, illetve egy magyar gondolkodó irodalmi No- bel-díjának kiemelkedő történelmi-kulturális je­lentőségű eseménye közel sem váltott ki olyan egyértelmű érdeklődést, figyelmet, netán örömet, mint a két legnagyobb hazai kereskedelmi tévé párhuzamosan elindított tele-pípsója. Az EU-csatlakozás kapcsán idehaza felszínre került és a médiában láttatott pitiáner politikusi viták és érvek, a mindent összekenő euroblala ra­gacsos szirupja, a történelmi érdemekre és nem­zetre hivatkozó süketelés (amihez az unió szűk látókörű érdekérvényesítő taktikája is hozzájá­rult) kocsmai locsogás szintjére húzta le a mér­földkőnek számító tényt, öröm helyett tanácsta­lan, zavart csöndet hagyva a közvéleményben. Nem beszélve a Kertész Imre díja körüli, vissza­taszító illatot árasztó ólhangokról. Tehát nemcsak a minket körbevevő demokra­tikus tér, hanem az ennek elengedhetetlen felté­teleként létező és szükséges valódi nyilvánosság, a tájékoztatáshoz, a kultúrához, a kulturális ja­vakhoz való hozzáférés is igencsak leszűkült. Egyre kisebb az a civilizációs mezsgye, amin ha­ladhatunk. Miközben látszólag szabadságunk­ban áll egyre több kulturális fogyasztási cikk, ér­ték közt választanunk. Ám paradox módon, a vi­lágban lejátszódó hasonló irányú folyamatok ré­vén végre - történelmünk oly ritka pillanata ez - összhangba kerültünk a világáramlatokkal. Még így is, ezen elbutulással is közelebb kerülünk a fejlett centrumokhoz. E folyamatoknak a szava­zó-sók csak katalizátorai és legjobb demonstrá- lói. Nem okai, jelensége, mutatói. A jéghegy nap­fényben tündöklő oldala. Miközben a Titanicon szól a szalonzene, és mi jóhiszeműen koktéljain­kat szürcsöljiik. A média, elsősorban a tévé — a rossz emlékű politika által tönkretett, kifosztott és elnézőtlenített köztévé helyett, mellett —, a híg, de könnyen emészthető, szellemi tápanyag- és kalóriamentes kereskedelmi televíziózás vette át a legfőbb személyiségformáló és szocializációs tényező szerepét a családoktól és az iskolától Ma­gyarországon is. Nem elrabolta, csak jól kitöltve elfoglalt egy üres teret, amiből amazok önként ki­vonultak. A tömegtársadalmak számára a tömeg­médián túl is van élet... Csak ahhoz autonóm egyének és közösségek társadalmi párbeszédére lenne szükség, szembe­nézésre, hogy legalább önmagunknak ne hazud­junk a magyar történelemről, a hazáról, nemzet­ről, Trianonról, a világháborúkról, a Don-kanyar- ban lemészároltakról, ötvenhatról, a negyven év­ről, a rendszerváltásról, a privatizációról, a politi­káról, a törvényen túliakról, a csoportérdekekről, az összefonódásról, a korrupcióról, a csúszó­pénzről, a kollaborálásról, a magyar nagyságról és a többi önáltató és önfelmentő hazugságaikról. Ez persze sok munkával, fájdalommal és kocká­zattal járna, s lehet, hogy arcunk a tükörben is megváltozna. Mint az elmúlt 12 év is mutatja, ezt egyik társadalom se spórolhatja meg magának. Il­letve megteheti, ha az elhülyülés útján, a teljes debilitás és kiszolgáltatottság kényelmes és ideig­lenes melegét választva, nem hajlandó tudomást venni a valódi problémákról. Hogy fölróható-e az elmaradt tisztázásnak a fe­lelőssége az itteni társadalomnak, s a felszínre kapaszkodott, kitermelt vagy túlságosan könnyű­nek találtatva a felszínen maradt vezetőinek? Föl. De a társadalomnak legalább megvan a mentsége arra, hogy mint a megszidott gyermek, a cuclival vigasztalódva, pótszerekkel ringassa magát meg­nyugtató révületbe a vértelensége és erősza­knélkülisége ellenére is a társadalmat alapjaiban és mélységéig megrázó rendszerváltás következ­ményei elől menekülve. A kis és nagy, helyi és helytelen politikusokat, és a politikának viszont ugyanez a mentsége nincs meg, nem adható felmentés az alól, hogy pártolva ezt a látszólag (a politikának, a minden­kori hatalomnak is nagyon) kellemes kialakult ál­lapotot, asszisztálva igyekszenek révületbe rin­gatni a társadalmat. A magyar társadalom nem ostoba, nagyjából — rövidebb idő alatt — rájött arra, amit a demokrati­kus fejlődés fentebbi grádicsain álló amerikai már korábban észlelt. Az amerikai választók (USA) mintegy 70 százaléka(l) szerint az elnök- választás ellenére sincs valódi beleszólásuk az or­szág ügyeibe. Mivel azokat a tetszetős és fo- gyaszthatóra íazonírozott jelöltek helyett a kü­lönböző érdekcsoportok, nagy gazdasági erők és befolyásos körök irányítják. Az átlátszó zsinór­padlás drótjait nem mechanikusan rángatják. A politikus azt próbálja mondani, amit a tömeg hal­lani szeret. A tömeg szereti, ha azt mondják neki, amit hallani szeret, holott egyikőjük se gondolja komolyan. Mindenki tisztában van a hazugság­gal, a média pedig nemritkán buzgón asszisztál ehhez. Ahhoz, hogy tudjuk, mi a hazugság, vala­mi fogalmunknak kell lenni azért az igazság mi­benlétéről is. Ebben persze a Nyugatnak még mindig van némi előnye. Itthon a két kereskedelmi tévén futó be-, illet­ve kiszavazó műsorok több hónapon át tartó első felvonásai egyenként átlagosan két-két millió né­zőt ültettek a képernyők elé. Mindezt megfejelve azzal, hogy a polgárok mintegy 6-6 millió sms- üzenettel és telefonhívással saját pénzükön nyil­vánítottak véleményt és tömték tele - a húzós reklámbevételeken túl - önként és dalolva súlyos milliárdokkal a multinacionális médiavállalkozá­sok és a gátlástalan műsorkotyvasztók, produce­rek számláit. Az újdonság varázsán túl is van abban valami bűvöletesen félelmetes és elgondolkodtató, hogy a dél-amerikai szappanopera-granulátumokkal, a leértékelt akciófilmekkel, sorozatokkal és ostoba vetélkedőkkel, a mindennapi fonnyadt szenzáci­ókat és a papundekli sztárokat előhalászó fecse­gőműsorokkal szemben is ennyi embert képes le­kötni és mozgósítani valami, ahol a néző szürke, mindennapi emberek fogmosását, tápanyagfelvé­telét és nemi tapogatózásait felügyelheti. S fizet azért, hogy szavazatával a saját véleményét kife­jezhesse. A mindennapok átlagemberének mé­diamanipulált diadalérzete ez. A frusztrált akarat, a hatalom kisemberi kiéléséé. Kinyomlak a kép­ernyőről, öreg! Bízik ugyanis abban, hogy dönté­sének súlya, értelme és eredménye lehet. Általá­nos, titkos televálasztás. A döntés szabadságának relatív megélhetősége - a valódi helyett. Itt senki se kér újraszámlálást vagy újraszavazást. A gyermek- és fiatalkorú rajongókat most ne említsük, ők egyelőre a fölmentettek padján ül­nek, bár a jövő nem tűnik túl biztatónak. Túl az „öt percig mindenki lehet sztár” közhelyes igaz­ságán, a legszemélyesebb lelki-testi létükről, jo­gukról, magánéletükről lemondó szereplőkről se essen szó. Úgyis jönnek az újabb eresztések újabb gondosan válogatott és íazonírozott figu­rái, gyorsan amortizálódó dicsőségükkel és ar­cukkal, amíg csak a díszletek végleg le nem ron- gyolódnak, sokszorosan behozva a beléjük fekte­tett tőkét. Mi van azonban a felnőtt, nagykorú, ivarérett állampolgárok tömegeivel? Egyáltalán, mi van velünk? ______________ KOVÁCS JÁNOS P róbaút a Titanicon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents