Heves Megyei Hírlap, 2002. december (13. évfolyam, 280-305. szám)
2002-12-07 / 285. szám
10. OLDAL 2002. Decmber 7., szombat HÍRLAP MAGAZIN Dohnál Tibor beszélget a 60 éves Hatvan év, huszonöt egyéni kiállítás, kétszáznál több kollektív tárlaton való szereplés itthon és külföldön, ven- IT A 1 ^ | r | 1* *1 dégprofesszori meghívások, számos díj, szerteágazó közéleti, művészetszervezői és kultúrdiplomáciai munka. I lg|i| || I I "1 I Röviden ez az Egerben élő Dohnál Tibor névjegye. Szerkesztőségünk egy szokatlan műfajú írásnak helyt adva I w \ Il I /"l I I I I 11 I I I /"“I köszönti a 60. születésnapját ünneplő mestert. ^ ^ *- Ön klasszikus szakmai és elméleti készültségéi művész, de jó ideje csak absztrakt (tárgyiatlan) műveket készít. Hogyan van ez?- Úgy igaz, mondhatni, akadémikus szemléletű képzésben részesültem, főleg festészetet tanultam, de más műfajok (grafika, tűzzománc, textil, szobrászat) területén is szereztem kellő alapismereteket. Ezen túl a természettudományokban is, meg a filozófiában, esztétikában is igyekeztem összegyűjteni némi eligazodó képességet — legalábbis az államvizsgák szintjéig. Nyilván sohasem akartam egyszerre festő, matematikus, kémikus, esztéta stb. lenni, hanem csak széles tájékozódásra ösztönöztem magamat, hogy így kellően megalapozhassam mű- vész-önmagamat. Egyébként az absztrakt különös dolog; lehet anorganikus vizuális handabanda is, meg lehet olyan képi-plasztikai koncentrátum is, melyből a „tapasztalati valóság” lényegi mozzanatai és összefüggései — egészében és részleteiben — egyaránt jobban felfoghatók. Amúgy pedig egy mű immanens értékét nem fi- guratívsága vagy absztraktsága, hanem belső konstruktivitása, formaelemeinek összerendezettsége adja — az anyag átlényegített szervezettsége. És ne feledjük, a műtárgy maga is a valóság része, s ily módon a legtermészetesebb látványok egyike - asszociációkra ingerlő valóságlátvány, valóságélmény; már ha odafigyelünk rá. Én annyit tudok, hogy minél inkább absztrakt lettem — elérvén a teljes tárgyiatlanságig -, annál inkább kezdtem „meghallani” a tárgyi (as) világ üzenetét. Számomra tehát a legadekvátabb forma lett az utóbbi negyedszázadban.- Ha művészetének mintegy négy évtizedes történeté nézzük, akkor egy szerves, önmagából továbbfejlődő folyamatként érzékelhetjük azt.- En is azt gondolom, hogy így van, de ezt is olyan természetesnek érzem.- Hány korszakát tudná elhatárolni?- Elhatárolni egyet sem tudnék, de kétségtelen, hogy egy nagyon korai nonfiguratív kísérletezés után egy sokaknak tetsző figurális korszak következett - főleg festmények. Ebből nőtt ki egy figurá- lis-ornamentális korszak, megőrizve és továbbvive a „dohnáli nyelvjárás” (Losonci Miklós) lényegét: a konstruktivitást. Ekkor főleg grafikák, de textilek, festmények is születtek, sőt a háromdimenziós művek is ebben a szellemben kezdtek alakulni. Innen meg már egyenes út vezetett a tárgyiatlan kreációk felé. Szemtől szembe. Érdeklődésem kezdetektől fogva a népművészet (ide értem a törzsi művészetet is) lényegi „alkotó elvét” tette mércéül. (Ebben biztosan meghatározó volt a Cegléd környéki tanyavilágban megélt első 18 esztendő, meg az a lenyűgöző élmény, amit utána Erdély, főleg a bebarangolt kalotaszegi vidék - akkor még gazdag és eleven - népművészete jelentett. A rend, a szerves rend, a formák és a formaritmusok által közvetített fegyelmezett szabadság hatott rám, kivált). De ennek meg kellett érlelődnie. A figurális művek inkább csak témáikban és szándékaikban voltak ilyenek. (A lényegibb felismerések akkor még várattak magukra). Ennek a figurális korszaknak a főművei a „Jószágok”, „Bakonyi Madonna”, „Évgyűrűk”, „A távozó”, „Kútnál”, „Emlékek a tanyáról”, „Pásztor-ikon”, „Kain és Ábel”, ...A „Kain és Ábel” korábbi, mint az „Emlékek a tanyáról”, de mégis ez csillantotta meg számomra a figurális-omamentális lehetőségét, fontosságát — és indította is el. Tehát a „korszakok” nem elhatárolhatók, egymásba átfolynak, sőt átnyúlnak.- Ezekkel a munkáival már a '60-as évek végén országos ismertségre és elismertségre tett szert...- Mondhatjuk így is. Mindenesetre a kritika már 1967-ben azt írta, hogy „... az élvonalba hirtelen berobbant Dohnál Tibor...”, meg jöttek a díjak is sorban. Azonban én úgy gondolom, hogy a '69-től szélesedő körben ismertté váló alig figurális-omamentális grafikáim hatása volt jelentősebb A kritika is már-már zavarba ejtő elragadtatással írt efféle dolgaimról. Bodri Ferenc, Bojár Iván, Dévényi Iván, EgriMária, Hdtler László, Horváth György, Rideg Gábor, Szab György, Székelyhídi Ágoston, Z. Szabó László méltatásai akkor mérvadóak voltak. (Ekkoriban alig voltam 30 éves). Saját eredményeim értelmezése, meg külföldi tanulmányútjaim - főleg a párizsi - aztán olyan gerjesztőleg hatottak, hogy egy újabb szemléleti lépcsővel sikerült feljebb jutni; miközben az úgynevezett organikus-figurális- ornamentális szabadvonalú rajzolást sohasem adtam föl. A természetre figyeltem és a népművészet leglényegibb lényegét akartam megérteni. A törvény- szerűségek és az összefüggések érdekeltek. Éreztem, hogy közel vagyok már, de még nem egészen. Ki kellett várni ezt is. Előbb a népművészetet sikerült „megtalálni”, értelmezni. 1969-ben Párizsban, a világ talán legnagyobb néprajzi múzeumában tudtam magamnak megfogalmazni, hogy az teszi csodálatossá és időtlenné a népművészet (és a folklór) széles spektrumú tárházát, miszerint a szerkezet, a funkció és az esztétikum koncentrált szerves egységgé formálódik. Aztán a természetet faggattam, az sarkallt, hogy ráéreztem kényszerűen: a természetben minden olyan emberi, amit az ember épít (főleg az akkori beton-geometrikus tömegépítészetre gondolok), az meg olyan természetellenes. Hát miért van ez? A természet vizuálisan érzékelhető és felfogható önépítkezésének törvényszerűségét szerettem volna megérteni. Mígnem 1975-ben eljutottam a világ „legegyszerűbb” felismeréséhez, miszerint: a természetben a statikus és dinamikus alapformák funkcióra rendeződnek. Hatalmas változatosság, hatalmas egység, hatalmas szerves rend! Pár évig „elbíbelődtem” evvel, mire sikerült egyik konstrukciómban egy analóg kis rendszert felismerni - képit, plasztikait. Innentől már nem volt szükségem figu- ratív „mankóra”. Ez már tárgyiatlan műveket eredményezett - szervesen konstruktívakat.- Mién volt szüksége feladni a fi- gurális-omamentális korszakot, mikor az igen népszerűvé és kedvelné tette? Alig volt mérvadó publikációs fórum, ahol ne találkozhattunk vol- naanevével, neláttukvolnaviszont valamelyik művét. Meg az is tudott, hogy értelmiségi körökben sikk volt gyűjteni, jeles alkalmakra egymásnak Dohnál-grafikát ajándékozni..- Nem népszerű akartam lenni, hanem „küldetésesen” vágytam arra, hogy a lényegi formaszervező erőket ismerhessem meg. Vágytam a felszín alatti léttörvények megismerésére, melyekről lehet nem tudomást venni, de „fölöttük” lébecolni zsákutca... Az meg már esztétikai tanulmányaim idején világos lett (lévén, hogy a tanított-tanult dolgokban akkor már erősen kételkedtem), hogy nekem nem a primer látványt kell szekunderrá leképezni, hanem a láthatatlant kell láthatóvá tenni, ha úgy tetszik: látványt kell teremteni - prímért. Az már csak szinte véletlen többlet, hogy közben sikerült a világ formai önte- remtődésének egyik modellezési lehetőségét is meglelni. Ugyanakkor azt végig sejtettem, hogy ebben kevesebben tudnak majd követni. Úgy is lett; azóta többen csodálnak, kevesebben kedvelnek.- Szakmai körökben azért tudják követni? Inkább csak azok, akik úgyszintén megjárták a „hadak útját”, de ez is természetes. Nekem az, hogy Kassák, Martyn Ferenc, Tóth Menyhért, Schéner Mihály, Deim Pál, Fajó János, Lugossy Mária, vagy éppen Vasarely, a költő Nagy László, Ágh István, Buda Ferenc, s a színész Sinkovüs Imre, tudták, illetve tudják, hogy mit csinálok és miért, hogy kultúránk kiemelkedő személyiségei, mérvadó művészettörténészek, kritikusok is felismerik, az fontosabb, mint a félműveltek aprópénze és a talmi dics.- És kik vásárolják az alkotásait?- Senki. Mióta sikerült az „Origó” közelébe „belátnom”, az égvilágon senki. Talán az is lehet, hogy kicsit már valóban drágák, de még bizonyára olcsók ahhoz, hogy sietni kelljen felvásárolni őket.- A hatvanéves Dohnál Tibor - fiával, Dohnál Áron szobrász- és fénymúvésszel - a közelmúltban rendezett kiállítást az egri Kepes Múzeumban. A tárlat széles, országos érdeklődést vonzott. A helyi írott sajtón, tv-n, rádión túl az Új Művészet, a Hitel, az Alföld, a Forrás, az Életünk, a Kortárs, a Napút, az Új Holnap, a Parnasszus, a Várhely, a Valóság című folyóiratok, de az Élet és Irodalom, a Népszabadság, sőt a nem elsősorban kulturális magazinok is jelezték, hogy számos Doh- nál-művet, valamint kritikákat és méltató írásokat kívánnak közölni.- Pontosan így. Jól fényesül tőlünk Eger, és Heves megye is, remélem! Ez a mostani „híresülés” meg egyfajta különös nekrológnak is felfogható, mert (jól átgondoltam) ez volt utolsó önálló kiállításom.- Hogy mondhat ilyet 60. születésnapja tájékán?- Az életművet kerekre zártam. '94-ben megfestettem a „Rejtőzködő fehér” c. képemet (idén októberben, novemberben bemutattam Budapesten, a Millennium Szalon „Dialógus” c. kiállításán — főfalon); ez a „Bakonyi Madonná”-tól kísérődő „drámai fehér” (Losonci Miklós) általam lehetséges legtisztább megjelenése, a „dohnáli festői dráma” (Sinkovits Imre) utolsó felvonása. '96-ban megszületett filozófiám, festészetem, grafikai munkásságom, szobrászatom szintéziseként a „Világegyenlet" is (jóllehet, pénz hiányában ennek kivitelezése még nem fejeződött be). Azt hiszem, megérkeztem képességem csúcsára és lehetőségeimnek a határához.- Ezek után mit fog csinálni?- Amíg élek, folyton dolgozom, de amit mondtam, az okkal átgondolt, nem utólagos, főleg nem hangulati döntés - bár: kényszerű... Közéleti munkámat folytatom, töretlenül. Saját életművemet pedig igyekszem rendezni. Szeretném, hogy Áron fiamnak ne kelljen hiányos mondatokban keresni az eligazító igéket, ha majd felvállalja munkásságom érdemesíthető részének a gondozását! Szeretném, hogy méltó lehessek az ő érdemesítésére! Olyan fontos ez nekem, mint az, hogy ki csukja majd le a szemem.- Számos más jellegű közéleti munka mellett 1989-ben létrehozta Európa legkiterjedtebb, egyben egyik legexkluzívabb művészeti szerveződését, az Európa 24-et, amely 24 európai ország prominens képzőművészeinek társasága Öröme lehet, hogy később a „Maastrichti szerződés”az ön által meghirdetett alapelvekkel egybevágóan fogalmazta az európai kulturális együttműködésre vonatkozó passzust.- Ebben szerepe volt annak, hogy az Európa 24-nek olyan kivételes tekintélyű személyiségeket sikerült megnyerni, mint Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke, Egon Klepsch, az Európa Parlament elnöke, Chatrin Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára, Gepa Maibaum és Doris Pack, az Európai Parlament kulturális bizottságának tagjai, valamint több államfőt, kormányfőt, minisztert, és nem utolsósorban: mértékadó művészeket. Semmi kétség, hatalmas munka, de jó érzés is egy ilyen nemzetközi szervezet megalapítójának, elnökének lenni, székhelyéül pedig Egert tudni.- Most milyen tervei vannak?- Ha Eger első számú vezetői - a szóban kinyilvánított egyetértő szándékon túl — valóban megteremtik az anyagi és tárgyi feltételeket, akkor mielőbb létrehozzuk az Egri Művészeti Akadémiát.- Legközelebb mikor beszélgetünk?- Ezt a nyilvános „szóváltást” egyfajta kuriózitásnak tekintem, de a teendőket majd folyamatosan megbeszéljük, ezen túl is, „egymással”. A szemtanú Alig ötven méterjei ment előttem a fiú, az úttest túloldalán. Álmos vasárnap délelőtt volt, senki nem járt rajtunk kívül az utcán, autók robaja se zavarta meg a békességet. Megállt egy háznál, s lenyomta a kapu kilincsét. A zár nem engedett. A fiú továbbsétált. Amikor már a harmadik épületnél is próbálkozott, hevesebben kezdett dobogni a szívem. A felismerés, hogy én most épp egy besurranó tolvajt követek, számára észrevétlenül, inkább rémülettel, mintsem a leleplezés édes örömével töltött el. Tudtam, hogy mi történik, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Azért még senki sem vonható felelősségre, mert lenyomkodott néhány kilincset! Ha ráordítanék, megugrasztanám, de tervétől, hogy lopjon valamit, csak átmeneti időre tántoríthatnám el. Már-már kívántam, hogy jusson be valahová. Hogy ha majd becsukódik mögötte az ajtó, rendőrért kiálthassak, felverhessem a környék csendjét: emberek, itt egy rohadék tolvaj, fogjuk meg. Ugyanakkor féltettem is a házak lakóit. Mindenkit készületlenül ér egy ilyen alak, s bármit emeljen is el az udvarukról, lakásukból, mindenképpen veszteséget okoz. Elértem az utcát, ahol lakom, de nem fordultam be rögtön. Egy ideig a sarok takarásából lestem, mit művel a fiú. Aztán kissé távolabb megjelent egy fiatal pár, két kisgyerekkel. Felém tartottak, így remélhettem, hogy míg elhagyom őrhelyemet, a besurranó felhagy buzgalmával. Szinte szaladtam a lakásig. Idegesen kulcsoltam a zárat, s úgy rontottam be az ajtón, mint az üldözött. Azonnal tárcsáztam a rendőrséget. Az ügyeletes megnyugtatott, valaki már értesítette őket, a kollégák útra is keltek. Ezen a délelőttön megúsztuk. A bliccelő Mozgolódás támad a buszon. Ki-ki ott kotorász a jegye, bérlete után. A fiatalasz- szony, ölében egy ötévesforma kisgyerekkel, viaszszínűre sápad.- Nincs bérleted? - kérdi együttérzéssel a szomszédja.- N... nincs... - hebegi az anyuka. Aztán, mint akinek világosság gyűl az agyában, felderül az arca. Retikülje mélyéről elővarázsol egy ősrégi jegyet. Bűnös esetek Az ellenőrök már karnyújtásnyira járnak tőlük.- Markold meg ezt, hogy csak a vége látszódjon, és hunyd be gyorsan a szemedet! - utasítja a nő a kisfiát. Melléjük ér az ellenőr. Kéri a jegyeket, bérleteket. A fiatalasszony vádlón, szinte köpi a szavakat: - Láthatja, ember, hogy a gyereknél van, de ne várja tőlem, hogy felébresszem...!- Bocsánat - mondja a férfi, s megszé- gyenülten elkullog. A kártevő Nagyon szép a babom! - ajánlgatja portékáját a kofa. Bár nem szándékoztam babot főzni, megállók a pultja előtt. Nézegetem a valaha kristálycukor csomagolására használt, megfakult nejlonzacskókat, benne a kiporciózott, befőttesgumi- val gondosan lezárt kínálatot. Mintha nagyanyám készítette volna. Ilyen jellegű, kertjében termett ajándékokkal engedett minduntalan utunkra bennünket. Üres kézzel sosem jöhettünk el tőle, akkor is gondoskodni akart rólunk, amikor már neki sem nagyon volt mihez nyúlnia. Megesik a szívem az anyókán. Emelgetni kezdem a stanicliket, melyiket is válasszam a sok közül. Közben szóval tart:- Az előbb egy fiatalember hamis pénzzel akart fizetni a szomszédomnak - panaszolja. - Még szerencse, hogy észrevette. Hüledezve hallgatom a meséjét. Hihetetlen, hogy mik történnek manapság...- Ilyenek ezek a mai fiatalok - szűri le a következtetést a néni. - Ezekben a mai fiatalokban nincs egy szikrányi tisztesség sem. Ezeknek se istenük, se emberük. Ezek kérem, nem ismerik az a szót, hogy becsület. Ezek csak azt lesik, hogyan járhatnának túl mások eszén. Próbálnék a szavába vágni, hozzá hasonlóan kiselőadást tartani azokról a fiatalokról, akik viszont igenis rendesek, de érzem, nem győzhetném meg. így inkább sietve kikeresem a pénztárcámból a fél kilóért kért négyszáz forintot (máshol mintha olcsóbban láttam volna), s már szaladok is. Aztán otthon, a válogatás közben egyik-másik babszemen gyanús púpocskákat tapintok az ujjaimmal (mintha a vékonyka héj alatt laknának valakik). Hogy bizonyosságot szerezzek, felteszem a szemüvegemet. Jól sejtettem. Az okulárén át a már egészségesnek ítélt babokon is csinos kis lyukacs- kákat látok. Ilyen mestermunkára csak a zsizsikek képesek. NÉGYESSY ZITA
