Heves Megyei Hírlap, 2002. október (13. évfolyam, 229-254. szám)
2002-10-26 / 250. szám
Úgy meginnék egy kis csíki kávét, mondom az asszonynak Szeredában járva, visz- szagondolva a ceausescu-i éra nyomorúságára, amikor még kincsnek számított a törö- kösen elkészített fekete leves. Nőm leküld a boltba, ahol azonban sehol nem látom a megszokott jóféle cikóriát; van ellenben mindenféle multinacionális termék, akár bármelyik itthoni ABC-ben, vagy ahogy azt egy héttel később Losoncon is láttam. A jelek szerint az átalakulásban lévő Erdélyt is elérte a globalizáció szele. Elérte, de - egyelőre - csak a felszínen érzékelhető a változás. 10. OLDAL Csíkország globalizációval Manapság már nem számít bizonytalan végkimenetelű kalandnak a történelmi Magyarország délkeleti szegletét választani úticélul. Jól halad az autós szinte végig a majd1 ezer kilométeres túra során. Jól halad, nemcsak itthon - bár a határon innen még bosszankodik, hogy ha immár Biharkeresztest is elkerüli a főút, akkor Hatvant még mindig miért nem -, hanem a rövid, inkább csak formális vámkontrollt követően odaát is. Építenek és építkeznek, mindenfelé széles aszfaltcsík, néhol még burkolati jelekre is futotta. Persze, a szekerek megmaradtak, ezeket állandóan kerülgetni kell, a stoposok is tucatjáTusnádfürdő. A táj gyönyörű val integetnek a padkán, mindez itt rekedt a múltból, de a bitumen vadiúj. Ha nem állnánk meg itt-ott nézelődni, na meg ha szerencsénk van Kolozsvár előtt, ahol egyszerre nyolc-tíz helyen dolgoznak az útépítő munkások, akár tíz óra alatt a Hargita túloldalára érnénk. Ám ez nem lenne az igazi, nem lehet szinte az egész Észak-Erdélyt magunk mögött hagyni csak úgy, a kocsiablakból nézelődve, még akkor sem, ha már ezredszer járunk erre. A szusszanásnyi pihenők során természetesen bosszankodunk, hogy kinek bántotta a szemét a helységnévtáblák magyar nyelvű felirata, ám örülünk, ha egy hősi emlékművön a mi címerünket is felfedezzük. Beljebb érve, Maros- vásárhely után, a Székelyföldön aztán megszűnnek ezek a megosztottságot tükröző jelek. A csíkdelnei temető Erdélyben talán a temetők a legbeszédesebbek. Van belőlük elég. Történelmet lehet hamisítani, temetőt nem. Ortodox templomok építésével lehet erősíteni az identitást - erősítik is mindenfelé; rengeteget építettek a közelmúltban, s jelenleg is megannyi vár befejezésre -, de vak, aki nem látja, hogy a síremlékek fugáiban már évszázadok óta szárad a habarcs. Erre járván nem lehet nem megállni egyik vagy másik temetkezési helynél, hogy egy kicsit magába szívja a történelmet az ember. Főleg, hogy ezen a vidéken minden épülethez, dombhoz és bokorhoz legendák sora fűződik. Csíkdelne takaros kis falu Középcsíkban, Szeredától pár perc járásra. A község határában, a krumpliföld kellős közepén magányos, fehér falú imahely áll. A helyiek Szent János-templomnak nevezik, noha inkább csak kápolnaféle: fakazettás mennyezete és oltára valószínűsíthetően a magyar egyházművészet felbecsülhetetlen értékű relikviája, ám félő, hamarosan mindenestől az enyészeté lesz. Erre utal egyre romló állaga, valamint az is, hogy az épület egyik oldalán fekvő temetőt már több éve nem használják rendeltetésszerűen. A temp lomra most egy négygyermekes székely házaspár vigyáz, vélhetően megélhetési okokból. Hogy miként került a kápolna a messze határba, errefelé közismert a történet: a szájhagyomány szerint annak idején a két szomszédos település, Deine és Csicsó lakói nem tudtak megegyezni, melyikük területén kezdődjön el az építkezés. A kérdést sajátos módon oldották meg: a két falu határából azonos időpontban útnak indítottak egy-egy kutyát, s ahol a négylábúak találkoztak, elkezdték ásni az alapot. Ódon fej fák körös-körül, némelyiken még olvasható a XIX. századi dátum. Kizárólag magyar nevek mindenfelé, néhol fakuló fénykép ünneplőbe öltözött férfiakról és asszonyokról. Nagy a gaz az öreg temetőben, szinte egyetlen sírt sem gondoznak már a hozzátartozók. Mégis, képzeletünkben szinte megelevenedik a legenda, amely szerint egy székely legény fogadásból éjfélkor kimerészkedett a sírok közé. Az egyezség alapján jelként egy karót kellett szúrnia a földbe, ám nem vette észre, hogy egyúttal hosszú kabátját is felnyársalta. Amikor érezte, hogy a ruhája nem szabadul az egyik hanttól, azt gondolván, hogy valamelyüt halott tartja fogva, menten szörnyethalt. Alcsíki szüret Csíkországban egy napot barangolással eltölteni semmi, kivált, ha mindent látni szeretne az ember. Autójával végigrohanja a hosszú, keskeny medencét, kutyafuttában megcsodálja a tájat és az egymás után következő falvakat, ami azonban legfeljebb arra elegendő, hogy rádöbbenjen, mennyi mindennel nem találkozott még. Mégis, jobb híján akkor is nekivág, ha mindössze ennyi idő áll a rendelkezésére. Hadd nézelődjenek a gyerekek. Tusnádfürdő, az alvégen: csalódás. Annak idején a szocializmusban üdülőparadicsom volt, olcsó szolgáltatásokkal, kétféle - négy- és hatlejes - sörrel, pancsolással. Mi több, a hely már az ezt megelőző rövid magyar világban is nagy népszerűségnek örvendett: elmesélem a családnak, hogy Radnótit is láttam egy fotón, amint éppen itt nyaralt. Ma viszont... Habár maga a természet ugyanolyan csodálatos, mint az elmúlt évszázadok során bármikor lehetett - az Olt félelmetes, amint kitör a Csíki-medencéből, a meredek sziklák lenyűgözők, a meredélyeken takaros villák, hotelek és motelek -, csak éppen a pezsgő élet hiányzik. Turistával alig találkozunk, a valaha népes strand az enyészeté, helyén romok és gaz, a pár éve még üzemelő presszó épülete akár egy kí- sértetvár. Állítólag termálvíz is van errefelé - vélhetően ez alapozta meg a fürdőhely létét -, de most csak egy kiterjedt pocsolyával találkozunk. A leépülés gyaníthatóan nem a helyi tanácson múlik. Az elöljáróság mindent megtesz a környezet barátságosabbá tétele érdekében. és legendákkal 2002. Október 26., SZOMBAT A delnei öreg temető a Hargita alján A településnek új, modem temploma, pár hónapja létesült szoborparkja is van Szent István király- lyal, Hunyadi Jánossal és Bethlen Gáborral - ejha, mondom, amikor meglátom az itt nacionalista szimbólumoknak számító faragásokat, és elcsodálkozom, amikor a helyhatóság tagjainak táblán megörökített lajstromában két román nevet is felfedezek -, mindenfelé rend és más településeken kevésbé jellemző tisztaság. Ki érti ezt...? Visszafelé magunk mögött hagyjuk a köménymagos pálinka gyártásáról ismert Kozmást, és már megint egy legendába botlunk: ezen a vidéken védte Gál Sándor kapitány maroknyi székely seregével a stratégiai fontosságú dombot, Nyergestetőt a cár hadai ellen. Szinte mind odavesztek, s hősiességüknek Kányádi is emléket állított: „Van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajló,/ mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló./ Úgy is hívják: Nyergestető; egyik kengyelvasa: Kászon,/ a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmá- son. ” Kisebbik fiam annak idején általános iskolai versenyen szavalta a költeményt, s most roppantul elégedett, hogy immár a valóságban is megláthatta az eddig csak elképzelt helyszínt. Továbbhaladva a „szent” faluk következnek: Szentmárton, Szentsimon, Szentimre, Szentkirály, majd Zsögöd, amely már Szereda külvárosa. A települések között, a mezőn mindenfelé szorgos emberek: épp pityókaszedés ideje van, a helyiek igyekeznek a vermekbe gyűjteni a Csíkban legfontosabb tápláléknak számító krumplit. Áldhatják Kolumbuszt, amiért áthozta az Újvüágból a gumókat, más növény errefelé úgysem nagyon terem meg. De nem azért székely a székely, hogy feladja! Annak idején, a diktatúra szó szerint legsötétebb éveiben - merthogy a takarékosságra hivatkozva gyakorta kikapcsolták az áramot - magam is ismertem olyan góbét, aki miniatűr erőművet üzemeltetett a kertje végén csordogáló patakban. Elképesztő, milyen leleményességre sarkallja őket a szükség az élet minden területén... Természetes hát, hogy a szőlővel is megpróbálkoznak: az egyik atyafi büszkén dicsekedett termésével. A kezünkbe nyomott egy nyeszlett fürt novát, s addig nem tágított, míg meg nem kóstoltuk a citromnál is savanyúbb bogyókat. Ebből bor lesz! - mondta elégedetten. Ha szüret, akkor szüreti mulatság. Csík- szentmártonban népviseletbe öltözött fiatalokkal találkoztunk. Idén a ’82-es korosztály rendezte az ünnepséget, de persze a lányoknál nem vették szigorúan az életkort. A legények szilaj paripáikkal végigvágtattak a falun, majd a nyeregbe emelték szívük választottját, hogy a hozzátartozók lefotózhassák őket a hősi emlékmű előtt. (A nap egyik kultúrtörténeti érdekességét tárta a nagyközönség elé a hölgyek lóra szállása: bárki megállapíthatta, hogy a piros-fekete színű, hagyományos székely ruhával szemben az alatta viselt fehérnemű napjainkban már kevésbé tradicionális.) Medvék és turul Somlyó ma már szintén Csíkszereda peremtelepülésének számít. A Márton Áron Líceum után jobbra kanyarodva falusias környezetben jutunk el a templomig, amely alighanem a Kárpát-medence legjelentősebb római katolikus búcsújáró helye. Pünkösdkor a félmilliónyi székely, magyar és csángó mellett a világ minden részéből érkeznek a zarándokok, hogy a domboldalt ellepve Babba Máriához fohászkodjanak. A Szűzanya - akit a csángók tisztelNem csak a legények ülik meg a lovat nek az említett módon - hatalmas, profán oltárszobra az erdélyi kereszténység egyik legismertebb jelképe. Természetesen ehhez az alkotáshoz is megannyi monda fűződik. Az egyik szerint az arcán lévő - valóban látható - sebhely onnan származik, hogy amikor a pogány el akarta rabolni, a szobor az Olt hídján olyan súlyossá vált, hogy egy tapodtat sem voltak képesek továbbhaladni vele. Erre az egyik tiszt dühében kardjával a fejére sújtott, de nem tudott nagy kárt tenni benne. Újabb történelmi állomás: Madéfalva. Sajnos, mint szinte minden talpalatnyi helyhez Er- dély-szerte, ehhez az Olt folyó két partján fekvő településhez is gyászos emlékek fűződnek. A határőrség 1764-es erőszakos szervezésekor a helyiek és a környező falvak lakói az erdőbe menekültek az összeírás elől, kijelentve, hogy inkább meghalnak, mintsem hogy felvegyék a fegyvert. A nagy hideg és némi zsarolás hatására azonban visszatértek: miközben haladékot kértek a további tárgyalásra, már megszületett a döntés, hogy a hatalom erőszakkal szerez érvényt a kihirdetett rendeletnek. Január 7-én hajnali 3 órakor 1200 császári katona vette körül Madéfalvát, a kivezető utakat lezárták, majd ágyúval lőni kezdték az alvó falut. Több mint kétszázan - más források szerint négyszázan - haltak meg a vérengzésben, amely a székelyek legyilkolá- sa nyomán Siculicidium, avagy madéfalvi veszedelem néven íródott a nemzet fekete krónikájába. A holtak egy részét közös sírba temették, amelynek fejfájára a hatalom az alábbi mondatot írta: Itt fekszik a székelyek megtört büszkesége. Ám állítólag még a következő éjjel valaki titokban kijavította a „sírverset”: Itt emelt magának a gonoszság oltárt, mondd el hóhérainkra a CIX. zsoltárt. (Utóbbi egy versbe szedett átok.) Madéfalván ma turulmadár őrzi a vértanúk emlékére 1899-ben emelt obeliszket. Az emlékmű tövében piros-fehér-zöld szalaggal átkötött koszorút helyezett el valaki. Amint az élelmes helybeliek felfedezik az idegen rendszámú autót, rögtön megpróbálnak különféle, az eseménnyel kapcsolatos relikviákat a látogatóra tukmálni. Innen csak egy ugrás a Csángóföld. Szépvíz felett át kell hajtani a Csíki-Havasokon, s máris Gyimesben találja magát az utazó. Még éppen belefér a délutánba, ha elhatározod, hogy ki sem szállsz a kocsiból, hanem csak úgy, sebtében próbálsz minél több látható élményt gyűjteni. Ám ez sem kevés! A hegy másik oldala valami csoda: az iménti fenyőerdőkhöz képest éles kontrasztként jelennek meg a magas, kopár dombok, legelők, zöldessárga hepehupák. A csángókról alkotott, olykor negatív képpel ellentétben minden takarosnak tűnik: a tucatnyi kilométer hosszúságú, ám mindössze két sor utcából álló hármas falu, Alsó-, Közép- és Felsőlok házai, a csűrök, pajták, a boltok - még errefelé is két nyelven írják ki a kínálatot, noha az ezeréves határ valaha kettészelte az etnikai egységet -, és az emberek is barátságosak. Vasámáp lévén az utcán párosával korzóznak a fekete hajú, piros arcú lányok. Holdjáró cipőjük a közelmúlt magyarországi divatját idézi, ám a feszülő nadrág alatt hordott tangabugyi sziluettje - legalábbis a pásztázó férfiszem számára - már nagyon is a jelenkorra utal. Visszafelé jövet, talán a táj sugallatára, a medvékre terelődik a szó. Ha valahol, itt aztán biztosan van belőlük elég - említi valamelyik gyermekem az iskolában tanultakat. Korábban magam is azt hittem, lépten-nyomon beléjük botlanak az itt élők; egyszer fel is tettem a kérdést egy vénembernek, mikor találkozott utoljára a behemót málnazabálóval.- Harminchétben Focsaniban, amikor katona voltam - válaszolta az öreg. - A cirkuszban vezették, karika volt az orrában. Hazafelé Úgy meginnék egy jó kis csíki kávét, mondom az asszonynak Szeredába visszaérkezvén, némi nosztalgiával gondolva a ceauses- cu-i éra nyomorúságára, amikor még kincsnek számított a törökö- sen elkészített fekete leves. Nőm leküld a boltba, ahol azonban sehol nem látom a megszokott cikóriát; van ellenben mindenféle multinacionális termék, akár bármelyik itthoni üzletben. Hazafelé, az úton is erről beszélgetünk, megjegyezve: oly sok szenvedés után rá is fér már az itteniekre egy kis jókedv meg bőség, és talán végre el is indultak az odáig vezető úton. Igaz, hogy a havi nyugdíj sok idős ember esetében a hatezer forintnak megfelelő összeget sem éri el, s az is tény, hogy a negyvenezer forintnyi lej már jó fizetésnek számít, de elkezdődött valami. A jelek szerint az átalakulásban lévő Erdélyt is elérte a globalizáció szele. Elérte, de - egyelőre - csak a felszínen érzékelhető a változás. Ám ha a mélységek felől vizsgáljuk a dolgokat, ez talán nem is túlságosan nagy baj. TAHI OTTÓ
