Heves Megyei Hírlap, 2002. október (13. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-26 / 250. szám

HAVAS ANDRÁS 9. OLDAL Felnőttnek lenni Hír(telen)kék... Az Európai Uniónak - mint az országunkról készült elemző jelentés­ben olvasható - egyértelmű érdeke hazánk bérszintjének a felzár­kóztatása. Rólunk nem is beszélve... •k A decemberben esedékes dél-koreai elnökválasztás fő esélyesévé lépett elő Csüng Mong Dzsun, aki jelenleg az ország labdarúgó szö­vetségének a vezetője. A többiek labdába sem rúghatnak... * Januártól térítésmentesen végzik az egészségügyi intézmények az ittas emberek ellátását: ingyen lehet majd kijózanodni. Bezzeg berúgni... * Lemondásra kényszerült a nem egészen három hónapja hivatal­ban lévő jobbközép kormány Hollandiában. Bizonyára nem tulipános jókedvében... * Életveszélyt okozó testi sértéssel vádolnak egy tiszavasvári nőt, aki egy fazékkal többször fejbe verte volt élettársát. Kupával stílszerűbb lett volna... * A rendőrök forró nyomon üldözve fogták el a helyi Tüzép-telepen korábban fegyverrel fenyegetőző rablót a Fejér megyei Fülén. Vagyis Fülén csípték fülön....____________________________[szilvás) 2002. OKTÓBER 26., SZOMBAT Guinness: igen- Ha ezek itt most bekavamak nekünk, és megint nemet mondanak a nizzai szerződésre, s ezzel együtt az uniós bővítésre, esküszöm, soha többé nem iszom egy korty Guinness-t se, Kilkenny-t meg pláne - mondtam a népszavazás előtti estén a barátaimnak, ami azért elég­gé nevetségesen hangzott persze, mert hát jól megbüntettem volna az íreket, de legfőképpen magamat. Aztán igent mondtak, a tagjelöü országok és az EU vezetői is fel­lélegezhettek, mert ezek után nem kell átírni a gondosan kimunkált menetrendet, és ami számunkra talán a legfontosabb: végre elhá­rult a legnagyobb akadály a csatlakozásunk elől, és az sem mellé­kes szempont, hogy az embernek nem kell fogadásból lemondania a finom és nemes italokról, a sértődés amúgy is rengeteg energiát emészt fel, meg aztán a U2 együttes is ír, őket nem hallgatni pedig gyakorlatilag lehetetlen. Egy „Beautiful day’’ nélkül egyszerűen nem élet az élet. De ez egy csodás nap volt, tényleg. Az egész történetben az önzetlenség és a szolidaritás a legmegka- póbb. Hogy ők már tudniWik bent vannak, megkapták azokat a tá­mogatásokat, amelyeket mi is remélünk nagyon, gazdaságuk hihe­tetlen mértékben fejlődik, úgyhogy ők már megvolnának így is, a várakozó tagországok nélkül is, tehát nélkülünk is. És mégis. Mondta is az egyik voksoló: azért szavazott igennel, mert Írország jól járt az Európai Unióval, ők már el is hagyták az európai átlagot, és úgysem kapnának a továbbiakban annyi támo­gatást, járjanak jól most mások is. Sőt érdekes volt hallani azt is, amikor a „nem” hívei közül is so­kan magyarázták, hogy nem a csatlakozó országokkal, s köztük ve­lünk van bajuk akkor, amikor meghozzák elutasító döntésüket, ha­nem a sokat emlegetett nizzai szerződés többi részével, amelytől ha­zájuk önállóságát féltik. Érdek nélkül is segíteni viszont nem pusztán romantika kérdése, mert az ember olykor szereti érezni, hogy jó. Tartozik magának ennyivel. Önbecsü­lés, elegancia, ilye­nek. Csupa „korsze­rűtlen" és nálunk rit­kán hangoztatott fo­galom. Nemcsak azt nézni, hogy nekünk mi esik le ebből. Le­het, hogy semmi, de miért ne tegyünk mással is jót, ha egy­szer megtehetjük. Egy másik megszólaltatott ír polgár - egy idős néni - pedig arról beszélt, hogy azért szavazott igennel, mert keresztényi kötelességé­nek tartotta ezt. Mint az egyik helyszíni tudósítás idézi őt: „Ne kí­vánj rosszabbat a felebarátodnak, mint magadnak. így van a Bibü- ábanis, nem...? A belépésig persze még sok tennivaló lesz, de hagyjuk most a pénzt, a kvótákat, a költségeket, gondoljunk arra, hogy - a kezdeti nehézségek után - hamarosan egy felszabaduüabb, mosolygósabb, toleránsabb, nyugodtabb és - igen - demokratikusabb Európában élhetünk, s nemcsak a gyerekeink, hanem már mi is. Hogy a népek ebben a nagy közösségben elveszítik önálló ka­rakterüket? Nemrégiben néhány mondatot beszéltem egy írrel az angol fővá­rosban, na jó, egy kocsmában. Néztük a kivetítőn a fodmeccset, az Arsenal játszott valakivel. Kérdezte, hogy honnan jöttem? Válaszol­tam, mire rávágta, hogy ő pedig ír, és ismert magyarokat, és hogy szerinte mennyire hasonlít a két nép egymáshoz. Mondtam neki, ezt mi is érezzük olykor. Ahogy mulatunk például. Igen, válaszolta, a zene, a tánc, ahogy örülünk és ahogy néha szomorúak vagyunk. Ott ültünk tehát az angol pubban: egy ír, egy magyar, az Arsenal döntetlent játszott, azt hiszem, és semmi népek kohója arctalan­ság, összemosás. Na jó, azért ittunk is: ő belga sört, sokat, én pedig Guinness-t, ha jól emlékszem. „Érdek nélkül is segíteni viszont nem pusztán romantika kérdése, mert az ember olykor szereti érezni, hogy jó. Tartozik magának ennyivel. Önbecsülés, elegancia, ilyenek. Csupa »korszerűtlen«, és nálunk ritkán hangoztatott fogalom. ” Kertész Imre, első irodalmi Nobel-díjasunk. „Nincs letudva azzal a dolog, ha valaki helyettünk gondol végig valamit... ” 1 'tt van egy író. Nem fiatal. Öreg. Időszerű. Már régóta. Nem nagyon értjük ugyan (ismerni még úgy se), hogy mi is ez, vagy mit jelent. , De jólneveltek vagyunk, tudunk késsel-villával enni, és megszoktuk már, vannak bizony ilyenek. Annyi minden van ezen a világon. Látjuk a tévében reb­benő tekintetét. Ugyanúgy néz ki, mint egy tisztességes apa vagy házasságtörő férj — csak épp író. És Nobel-díjat szokott kapni. Kü­lönös ismertetőjele: ember, aki felszabadította magát. Nem osz­lopszent, nem mozgó ravatal. Túlélő. Közünk van hozzá. Nem a Nobel-díjához. Ahhoz nincs. Az emberségé­hez. A felszabadulásá­hoz megint kevés. Ezen a nehezékkel teli viszo­nyon az se változtat kü­lönösebben, ha egy messzi, hidegkék egű, de barátságos országban egy színjátékos küllemű úr kimond két ismerő­sen hangzó szót: Imre Kertész. Spórol az éke­zettel (nekünk legyen mondva), kivártuk (bár­kinek is legyen mondva). Nem ugrunk. Márai, aki nem győzhet­te, tudta kivárni, még ugrott: le­hull nevedről az ékezet. A polgá­ri stíl és arányérzék vele nyomta­lanul el is merült a Csendes-óce­ánban. A demokraták nélküli de­mokráciában már nincs nyoma. De ez nem Halotti beszéd. Di­csérni jöttem. Pedig. Úgy teszünk, mintha ér­tenénk és tudnánk, miről is van szó. Mit is akar mondani nekünk, saját magának ez a könyörtelen boldogságtudattal élő férfi azzal a józan derűjével? Nem ünnep­rontásból, de a világ kínosan nem Kertész kezére játszik, a Nobel- díj ellenére se. Persze sose ját­szott erre, ez nem az ő műfaja. Attól szép. Össszeráncolt hom­lokkal és fontoskodó arccal bólo­gatunk, betetőzése valaminek (a jéghegy csúcsa, és alatta, hol nemzet süllyed el, Berzsenyitől Kornisig olvadoznak jegeltjeink). Nekünk ez járt már. Kijárt. (Ma­gyarosabb fülekre hangszerelve: kijárta. Ki járta ki? Nem mi.) Régi számlát rendeztek itt. Valami Beszélni kellene róla. Ne felejt­sük el. Tartozik, követel. A szám­la nincs rendezve. Tartozunk ön­magunknak némi zavart szembe­nézéssel, a meg nem követelhető önkéntes önvizsgálattal. Beszél­jünk arról, amit a magasságos Svéd Királyi Akadémia Nobel Bi­zottsága fogékony indoklása úgy fogalmaz: az egyén sérülékeny ta­pasztalata a történelem barbár önkényével szemben. Beszél­jünk az élet gyakorlati, minden­napi számkivetéseiről, és tiszta megélésének lehetetlenségéről, a boldogságkeresésről, az alkal­mazkodásról és alkalmazhatósá­gáról, az együttélésről, a közös­kellene feltétlenül megspórolni, kibekkelni. Kihúzni a dolgok méregfogát langyos önfeledt nar­kózisban. Vagyis hogy példák mutatják, dehogyis nem lehet, ez az, ami folyik, a történelem­ben, az időben, az jelenben már maga az öntudatlan állandóság, de akkor (látható) fejünkre nő­nek saját árnyaink. Igazolatlan előfeltevés, hogy nem lehet ál­landó szőnyeg alá söprésben lé­tezni. Nincs akkora szőnyeg. Vagy csak még nem értünk a vé­gére. Ennek terhét - fájdalom - még egyetlen irodalmi Nobel-dí­jasunk se veheti le a vállunkról. Félvállunkról se. Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a ma­gyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csáp­jában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mon­datot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?... (Kertész Imre: Gályanapló - részlet) csúnya tartozást. Volt valami af­fér. Kártyatartozás úri emberek közt. Renonsz. Most végre reg- ulíroztak. Későn, de. Elszámol­ták. Jóváírtak. Elnézést kérünk a kellemetlenségért, hogy befárad­tak, és nem korábban szóltunk. De nem vettük észre eddig a könyvelésen. Nem bukott ki. (Nem buktunk ki.) Ő, nem tesz semmit. Felejtsük el. Ne is be­széljünk róla. Kertész Imre ki van tüntetve ......és feleségével együtt örül a Nobel-díjnak s égről, az egyén ismétlődő, meg- szokhatatlanul sorsszerű meg­aláztatásáról, és beszéljünk a ha­lálról. Mindezek jelenlétéről és a hiányról. Vagyis amiről a legkeve­sebbet tudunk: az emberről. Kertész Imre ki van tüntetve. De ez rajtunk még nem segít. Nem tud. Nincs letudva azzal a dolog, ha valaki helyettünk gon­dol végig valamit. Hogy helyet­tünk nőtt föl, csalódott, tört ösz- sze és lett szabaddá. Mi pedig itt maradtunk, akár egy végiggondo­latlan, félbehagyott vázlat a sa­rokba vágott mappában. Elvégez­te a munkát, megkapta érte a ju­talmát. Kész. Derék. Igazán her- cig. Taps, függöny. Osztozunk a sikerben. (Nem is olyan megeről­tető.) Másképpen áll a dolog. Rosszabbul. Van egy Nobel-díjasunk. Egy író. Nem moralizál. Nem olyan. Kíméletes. Eddig még menne is valahogy. Elindulásnak nem utolsó. Csakhogy. Nem vállalhat felelősséget értünk. Nem az a dolga. Nem igazol és nem hitele­sít. Nincs feljogosítva rá. A ne­vemben senki se gondolhat végig semmit, legkevésbé, ami rajtam múlik: hogy van-e egyáltalán vé­giggondolni valónk, és ha igen, miben is áll ez. Ezt talán nem Nem ily egyszerű. Az ember­nek számolnia kell magával. El kell számolnia. Minden rubrikát ki kell töltenie. Kertész a magáét tölti. És mire ment vele, és mire megyünk mi. Nehéz nélküle, de vele nehéz csak igazán. Kertész udvarias ember. Tárva a gardrób­ja. Le lehet adni nála divatos elő­feltevéseinket, téveszméinket, alig használt aljasságainkat, öntu­datlan gonoszságainkat, számító ostobaságainkat, amit átvesz és hiánytalanul megőriz számunkra. De a kezünket nem vezeti. Azt már nem. Nem oszt körmöst, nem mutat utat, nem szab irányt, -nem mondja azt, ott egy ajtó, menj be, és lök, taszít, hanem csak annyit állít, ott egy ajtó lehet, ajtók lehetnek, ami épp eléggé baljósán hangzik ahhoz, hogy megpróbálkozz vele - és ezzel felszabadít, felszabadultabbá mer tenni. Ilyen egy igazi öröm sós- édes-keserűje. A méltatás szerint Kertész stí­lussá záródó hajthatatlansága olyan, mint egy szép növésű ga­lagonyasövény, tömör és tüskés a könnyelmű látogató előtt. Le­gyen úgy. Akkor ne legyünk könnyelmű látogatók. Ahol ő a Kertész. KOVÁCS JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents