Heves Megyei Hírlap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-03 / 180. szám
Fritz M i ez a hármas szám? - kérdezem Fritz egyik gazdájától, Balázs Nikolettától a laikusok teljes pártatlanságával, miközben igyekszem palástolni beteges félelmemet, amit a kutyák puszta látványa okoz.- Az azt jelenti, hogy ő a világon a harmadik legszebb drótszőrű német vizsla - adja meg a választ Nikoletta a másik gazda, Balázs István helyett is, büszkén kihúzva magát, s igen jól tűrve értetlenkedésemet. Mi tagadás, ő sem kelti egy hirtelen, fegyelmezetlen ember benyomását. Mikor ezt szóvá teszem, magától értetődő tényként közli: a kutya hasonlít a gazdájára.- Ez a belső tulajdonságaira mindenképpen igaz, miután a gazda neveli, tanítja a kutyáját, együtt él vele, így teljesen természetes, hogy egymáshoz idomulnak - fűzi tovább a beszélgetést Tasi Norbert, aki Varga Nikolettával együtt mondhatja magáénak az ír szettert, Robint, akit teljes nevén Glentarkie Robin of Skyrocket-ként tisztelhetünk. S van is miért, ugyanis a gyönyörű állat világelső lett az amszterdami kiállításon. - A belső hasonlóság mellett sok esetben külsőre is passzol az állat és gazdája - mondja Norbert -, a holland versenyen például volt egy tagbaszakadt fickó, aki egy hatalmas bul- doggcd jelent meg. Mit mondjak, annyira jól mutattak, hogy a nevetés is kitört belőlem.- Az gyakori, hogy önök, akik igen előkelő, nagyszerű vérvonalú kutyákkal foglalkoznak, olykor kinevetik a más kutyáját, vagy a gazdit, ha teszem azt, egy keverékkel sétálgat?- Az előbbi példát sem gúnynak szántam, csak tényleg muris volt a hasonlóság. Egyébként Gyöngyösi tenyésztők és kedvenceik sikere az amszterdami világkiállításon Jr A fekete kiscica aligha mérte föl, hogy nem jó helyen jár. Ismerkedni akart, gombszemeit kíváncsian meresztgette a vizslákra. Azok meg - lévén jó nevelést kaptak - uralkodtak ösztöneiken. Pedig látszott rajtuk: igencsak kedvükre való móka lenne a cicussal megküzdeni. Még akkor is, ha az erőviszonyok szemmel láthatóan kiegyensúlyozatlanok, így aztán a harc nem lenne liosszadalmas. Fritz, a drótszőrű német vizsla kapott néhány nevelő szándékú, barátságos pofont gazdájától, ám ez egyáltalán nem viselte meg. Elvégre egy jó kutya nem csak szép, de fegyelmezett is. Fritz pedig (teljes nevén Fritz vom Wildground) igen jó kutya, Amszterdamban a kutya-világkiállításon kitűnő, 3-as minősítést kapott. semmi értelmét nem látom, hogy valakit kinevessünk a kutyája miatt. Egy keverék is lehet nagyon . szép, értelmes és okos. És egyáltalán nincs ok becsmérelni. Hogy mást ne mondjak, rendeznek kimondottan keverék kutyák számára is versenyeket. Azt pedig mi, kutyások tudjuk igazán, hogy egy négylábúval mennyire bensőséges kapcsolatba lehet kerülni. Azt a szeretetet, elfogadást, amit egy kutya tud nyújtani, egyetlen más állattól sem kaphatja meg az ember. És ez a viszony a fontos ebben az egész kutyatartásban.- Ami inkább szerelem, mint állattenyésztés - veti közbe Varga Nikoletta, majd miután megbeszéljük, hogy a társaságban én vagyok az egyetlen, akinek erről a szerelemről több mint pajzán gondolatai támadtak, megint komolyra fordul a beszélgetés. Megtudom például, hogy naponta legalább négy-öt óra elfoglaltságot jelent egy kutya gondozása, ápolása. A tisztán tartás, fésülés mellett a kutyakozmetika is kijár a versenyző jószágoknak, s természetesen igen aprólékosan kimódolt étrend, átmozgató edzések jelentik a napi rutint. Emellett ha munka kategóriában is versenyez az állat, akkor a kiképzés külön feladat. Vannak tenyésztők, akik ezt maguk végzik, mások ilyenkor külső, profi oktatót vesznek igénybe. A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete gyöngyösi csoportjában Varga Nikoletta az, aki az alapvető „illemtanra" megtanítja a kutyákat. Szépen állni, ülni, feküdni, engedelmesen sétálni, meg ilyesmire. A komolyabb feladatokat, amik már meghaladják a szépségversenyek kritériumait, a kutyaiskolában sajátítják el a kedvencek. Mindez persze pénzbe kerül. Azt mondják, konkrét összegeket kár lenne említeni, mert fajtánként is komoly eltérések lehetnek, de az biztos, hogy igen költséges hobbi a kutyatartás.- Gondolom, egy-egy ilyen világversenyen elért szép helyezés azért hoz is rendesen a konyhára - vetem közbe.- Nehogy azt higgye. Az oklevél, esetleg érem vagy plakett mellé jó esetben pár kiló kutyatáp dukál. Nincsenek pénzdíjak. Viszont egy versenyre, főleg nemzetközire, külföldre utazni, már önmagában is komoly költség. S a hazai kiállításokra járni sem olcsó mulatság. Nyaranta szinte minden hétre, hétvégére jut egy kiállítás az ország valamelyik távoli szegletében - sorolja Bakó Zsuzsanna, aki Bakó Péterrel együtt szintén büszke tulajdonosa két díjnyertes kutyusnak. A rövid idején nincs velünk, mint ahogy a szintén díjnyertes, s ugyancsak gyöngyösi Annus Péter sem, akinek Wellsh terrierje második világgyőztes lett Amszterdamban. Akikkel viszont együtt beszélgetünk a városszéli „kutyapályán” - elfelejtettem megkérdezni, mi a szabatos szakmai elnevezés -, egybehangzóan állítják: az ilyesmit az ember nem pénzért csinálja. Akadnak persze, akik nagy tételben, sok és sokfajta kutya tenyésztésével foglalkoznak, s meg is élnek belőle, esetenként nem is akárhogyan. De a gyöngyösi kutyabarátok szerint abban a műfajban épp a lényeg vész el. Az, hogy az ember tényleg együtt él a kutyájával. Aki még nem próbálta, annak úgysem lehet elmagyarázA sztárok: Robin, Fritz és Báró. A serlegek csak töredékei a trófeáknak szőrű magyar vizsla, Sugár Báró a fiatal osztályban második lett a világversenyen, a nyílt osztályban pedig kiváló minősítést hozott tenyésztőinek Harley Hamed of Snoopy Kid, aki egy gyönyörű beagle kutyus. Beszélgetésünk vigaszt, mint egy ember családtag - állítják egyöntetűen.- Ránk ez talán jobban is igaz, mert Robin háromnapos volt, amikor Robin hozzánk került. Teljesen magatehetetlen, pici kutyus volt, én etettem cumiból, én pisiltettem, egyszóval mindent úgy csináltam, mint az anyja. Nem akarok nagy szavakat használni, de mi aztán tényleg összetartozunk Robinnal - mondja Norbert, s mintegy mellékesen megtisztogatja a magával hozott törülközővel a kutya nyáltól csatakos ni, de itt tényleg családtagokról van szó. Akik történetesen négylábúak. De az érzéseiket ugyanúgy kimutatják, ugyanúgy vágynak a közelségre, a gondoskodásra, s ugyanúgy örömmel adnak szeretetet, törődést, vidámságot, FOTÓ: S. P. pofáját. Merthogy amíg mi beszélgetünk, a kutyák önfeledten mulatoznak, szaladgálnak, csaholnak. Kanokról lévén szó, felvetem, hogy komoly csaták zajlanak-e köztük, de a gazdik azt mondják: ezek az ebek jól ismerik egymást, „gyerekkori barátok”, már kialakult közöttük a hierarchia, így aztán nincsenek csetepaték. Meg különben is, egyetlen határozott parancsszóval szét lehetne őket választani. Egyetlen kutya sem vérengző fenevad, legfeljebb azzá nevelik. Az viszont már nem a kutya bűne vagy felelőssége.- Na, ezzel túl is vagyunk az egyik gyakorta megfogalmazott „vádon”, térjünk rá a másikra: tényleg állatkínzás panelben kutyát tartani? - teszem fel újabb, cseppet sem frappáns kérdésemet, miközben büszke vagyok magamra, mert már egészen jól tűröm, hogy a rettenetes fogú, lihegő, nyálzó jószágok szagolgatnak, a nyakamba szuszognak (már le mertem ülni a fűbe!), és folyton körülöttünk rohangálnak.- Én ha újra születnék, a saját kutyám szeretnék lenni, olyan dolgom lenne, mint senkinek a világon - mondja válaszként Norbert, bár azt is hozzáteszi: ők kertes házban élnek a kutyákkal. Sok szempontból ezt ítélik praktikusabbnak,.de egyikőjük sem állítja, hogy bűn lenne néhány tucat négyzetméternyi lakásban kutyát tartani. Persze, nem árt jól megválasztani a fajtát, mert kétségtelen, hogy vannak erre kevésbé alkalmas jószágok. A fotó kedvéért összeállnak, pontosabban ülnek a kutyusok, némi fésülés, pofazacskó-igazga- tás után türelmesen várják, hogy elkattanjon néhányszor a masina. Aztán ismét önfeledt játékba kezdenek, mi pedig elköszönünk. Távozóban még Norbert utánam szól: szombat délutánonként mindig itt vagyunk, persze, sokkal többen. Ha van kedve kijönni, szívesen látjuk. Csak hogy legyőzze az indokolatlan félelmét. Mert szörnyű lehet ezzel együtt élni... SUHA PÉTER „A saját kutyám szeretnék lenni” 10. OLDAL 2002. Augusztus 3., szombat N őellátó Hivatalt alakítottunk. Úgy éreztük, nem nézhetjük karba tett kézzel barátunk vergődését, miután magára maradt. Kerítenünk kell számára valakit, akivel turbékolhat, s aki majdan a gondját viseli. Bár facér nőkből meglehetősen jól álltunk - harmincon túl elég széles a paletta -, barátunk kényes ízlése miatt - mondhatni - kutyaszorítóba kerültünk. Tudtuk, nem alkalmas számára a tisztaságmániás, lévén a feleségét is azért hagyta faképnél húsz év után, mert megelégelte, hogy az asszony a könyveiket színek szerint rakja sorba a polcokon. Azt is tudtuk, hogy neki nemcsak a belső értékek fontosak. Azon a gusztusos kis aerobic-oktatón is azért kapott, mert olyan combjai és vádlijai voltak, mint hajdanán Nurminak. Arról már nem is szólva, hogy a lány nemcsak a lábizmait fejlesztette, s a tetejébe olyan pofikával áldotta meg a sors, hogy akár címlapfotó is készülhetett volna róla. Az persze más kérdés, hogy a női nem eme pompás példányát nemcsak barátunk vette észre. így aztán hiába dörzsölgette a markát, hogy Moncsi bezzeg nem takarít, a csipkés bugyijait is - „de micsoda bugyikák azok!” - neki kell kivinnie a fotel karfájáról a mosógépig, ahol aztán csak egy mozdulat, olyan szuperek ezek a masinák, már ki is moshatja a hetek alatt összegyűlt szennyest, csak teregetnie kell, az viszont kifejezetten férfimunka úgyis. Míg a mosógép zümmög, odakészíthet egy gulyást, idő kell, amíg megpuhul a marhalábszár. Idő pedig van, mert Moncsi kilenc előtt úgysem ér haza, előfordul, hogy tízig is elhúzódik az edzés. Van, hogy Moncsi még tizenegykor sem toppan be, már nem is éhes olyankor, „különben is fogyózom, Mackókám, edd meg magad, amit főztél”. És az is megesik, hogy Moncsi még hajnalban sincs otthon, „mert buli volt, ahol egy olyan öreg medve, mint te vagy, Mackókám, nem is érezné jól magát”. Kapcsolatuk e strófájánál ugyan már nem annyira dörzsölgette markát a barátunk, de azért nyelt, ostoba tréfával hozakodott elő: „inkább egy jó boltban üzlettársként, mint tulajdonosként teljesen a szarban”. Nem is mozdult volna, ha Moncsi egy alkalommal - különös módon - nem ér haza már délután, s nem pakolja tele azt a sportszatyrot, amivel A telefon barátunk hónapokkal előtte beköltözött hozzá a garzonba. Egy füzetből kitépett lapot biggyesztett a táska fülei alá: „Vén vagy te nekem, Mackó”. Azon az éjszakán nálunk aludt a barátunk. Másnapra kerített magának egy lakályosnak aligha nevezhető albérleti szobát, kizárólag fürdőszoba-használattal egy öregasszonynál, aki a beköltözés pillanatában leszögezte, a konyhája szent, ott aztán senkit meg nem tűr, azért is fogad inkább férfi bérlőt, aki nem szeret főzni. Barátunk nem okoskodott, nem mondta, hogy Túrós Lukács csak jelenthet neki, elfogadta a játékszabályokat, s még egy teát sem melegített a házinéni tűzhelyén. Hétszámra ette az üzemi kosztot, aztán ha már nagyon ráéhezett valami fogára valóra, hát eljött esténként hozzánk. Kezdetben bátortalanul hetente tette tiszteletét, hiába kapacitáltuk őt. Aztán meggyőződvén, hogy nemcsak udvariasságból hívogatjuk, szinte mindennapos vendég lett nálunk. Hol egy üveg borral, hol valami primőr gyümölccsel, hol egy tekintélyes szelet marharostélyossal ugrott fel hozzánk. Ahogy az idő múlt, elfogytak az ajándékok, viszont úgy élt velünk, mint egy rokon. Átszabta a túlméretezett inget, új polcokat gyártott, s egy alkalommal még mézes süteményt is sütött. Mindenhez értett, ráadásul jó kiállású volt és sármos. Mégse talált párra. „Negyvenen túl már szatímak nézhetnek, ha leszólítok egy nőt az utcán”, érvelt barátunk, s ebből megértettük, nekünk kell akcióba lépnünk. Hanem aki elsőként szóba jött, az egy szőke hercegről álmodozott. A második meg barátunknak nem volt ínyére. Talán az ötödik telitalálat lehetett volna, viszont a gyerekei addig mesterkedtek, míg el nem marták az apajelöltet végérvényesen. Már-már feladtuk, amikor barátunk azzal toppant be, hogy a Dunántúlra költözik. Jó fizetést, lakást ajánlott a cége, csak hogy elvállalja a kirendeltségvezetést. Nem lehetett nemet mondani. Az új környezetben akadt egy nő is. Egy igazi. Gyakorta kaptunk hírt közös sorsukról, aztán az idő múltával megritkultak a telefonhívások. Névnapokra, karácsonyokra érkezett egy-egy képeslap, később már az sem. Annyira messzire került, elsodródtunk egymástól, ennyi az egész. •"m égis, ha hébe-hóba ránk ft M csörög, eszünket vesztjük ; a boldogságtól. Jó őt leg- alább alkalmasint hallani. JL. És tegnap, csaknem két év után, megint telefonált. Nem kérdezte, élünk-e, halunk-e, csak erre volt kíváncsi: - Szerintetek nem kéne a D-209-nek végre eltakarodnia a francba? NÉGYESSY ZITA
