Heves Megyei Hírlap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-03 / 180. szám

2002. Augusztus 3., szombat HÍRLAP MAGAZIN 11. OLDAL T erka néniék házát nem nehéz megtalálni Bol­dogon. Ha az ember vé­letlenül eltéved a las­san ötszáz évessé „öregedő” községben, bárkit megkérdez­het, hogy merre kell mennie, mert Terka nénit és Józsi bá­csit mindenki ismeri, a nagy- mamakorúaktól az óvodáso­kig. Amúgy is keresik őket gyakran, mivel ők a tájház gondnokai. Pontosabban a lét­rehozói, mert elsősorban ne­kik tulajdonítható, hogy az egykori lepusztult paraszt­házból az ország egyik legere­detibb kismúzeuma lett. így aztán senkit sem lepett meg, hogy a Bódi házaspár nemrég díszpolgári címet kapott a te­lepüléstől. Terka néni és Józsi bácsi Boldo­gon látta meg a napvilágot, itt sze­rettek egymásba éppen hatvan esztendeje. Azt mondják, igazi életük akkor kezdődött, mert attól kezdve mindenben számíthattak egymásra. A tájházat is együtt fundálták ki, ám ez már a közel­múlt meséje. Merthogy korábban Terka néni a tehenészetben dol­gozott, Józsi bácsi pedig az egy­kori tanácsnál, és mellesleg az igen híres és nagy becsben tartott tűzoltószertár gondnoka is volt, 36 éven keresztül. Terka néni kötődése a helyi nép­művészethez, a szokásokhoz igen régi keletű. Azt mondja, még lány­ként napszámba járt egy módo­sabb családhoz. Egyáltalán nem voltak felvágósak, szinte családtag­ként kezelték a hozzájuk dolgozni járókat. A gazdaasszonytól, TóthP. Andrásné Dudás Annától tanult meg Terka néni szoknyát ráncolni. Olyannyira, hogy ötven éve ő rán­colja a legszebb szoknyákat a falu­ban. Pedig - mint mondja - nem ta­nulta a varrást, saját eszétől jött rá, miként is kell azt csinálni. Lakodalmak főszakácsa Egykori gazdaasszonya hívta el még a negyvenes években egy es­Sok van, amit csak Terka néni tud A Bódi házapár a tájházi búbos kemencénél küvőre készülő családhoz segíte­ni főzni. Nos, ez olyan jól sikerült, hogy több mint fél évszázadon keresztül Terka néni volt a lako­dalmas házak főszakácsa Boldo­gon. Épp a napokban számolta össze, hogy 550 esküvőn főzött a násznépnek.- Nem vezettem én nyilvántar­tást - mondja. - Végigmentem a boldogi utcákon, és mindegyik házra emlékeztem, ahol lakoda­lomra főztem. Volt olyan porta, ahol többször is megfordultam. Hogy miből áll egy lakodalmas menü? A készülődés már pénteken el­kezdődik, amikor a meghívottak az ajándékokat, a tyúkokat és a süteményeket elhozzák. Általá­ban 250-300 személy jön egy-egy lakodalomra, de az sem ritka, hogy négyszázan gyűlnek össze. így aztán mint­egy 150 tyúkot hoznak pénte­ken az esküvői házhoz. Terka néni azt mondja, nem engedte mindegyiket le­vágatni, csak amennyi az ün­nepi menühöz kellett. A tyúk- pucolást a ro­konság végezte. A dolgos asszo­nyok egész nap sütötték a rétest, este pedig gu­lyással vagy sa­vanyú levessel, hurkával, pör­költtel illett kí­nálni őket. Szombaton a fogadóétel gu­lyás, savanyú le­ves, hurka és ré­tes volt általá­ban. Attól is függött, hogy előző nap mit tálaltak a tyúkok levágá­sában segédkezőknek. Ebédre májgombóclevest, töltött káposz­tát és rétest adtak, uzsonnára pe­dig töltött comb és hal dukált. A főmenü a vacsora volt. Ekkor csigaleves, főtt hús gyors sava­nyúval (frissen készített káposz- ta-uborka-paprika-hagyma keve­rék), rántott hús, fokhagymás sült oldalas és tyúkbelső rizsával ke­rült a násznép asztalára. Az éjsza­kai menyasszonytánc után fasíro- zottat szolgáltak fel, és ekkor tá­lalták a keresztszülők által hozott rántott csirkecombot is. Egy-egy keresztszülő általában tízkilónyi húst hozott az asztalra. Terka néni három éve már nem vállal főzést az esküvőkre. A menyasszonyi kalácsot azért álta­lában nála rendelik meg. És a cif­ra kalácsot is. Ez utóbbit a meny­asszony kapja a keresztanyjától. Mézeskalács-figurákból készül és többemeletes. Terka néni néhány hete is készített egyet. A mézeska­lácsot nem ő süti, azt készen hoz­zák az arra szakosodott mestertől. Ő csak az összeállítást vállalja. Nem olcsó egy ilyen cifra kalács. Összesen mintegy ötvenezer fo­rintjába kerül a keresztanyának. De azt mondják, aki teheti, meg­rendeli, mert csodájára járnak. Péntektől vasárnap hajnalig néze­getheti a násznép, majd a lagzi vé­gén, elmenőben minden család kap egy-egy darabot a kalácsból. Százéves ebéd A tájházat 1987-ben kapták gondozásba Terka néniék. Egy 1871-ben készült parasztház volt, igen romos állapotban. Saját is­mereteik alapján állították helyre, többek között az első szobában található búbos kemencével együtt.- Le volt padlózva - emlékszik vissza Terka néni -, ám én tudtam, hogy annak idején tapasztották a szobák földjét. A férjem fel is szed­te a padlót, letapasztottuk, és most olyan a szoba, mint egykor voll. A tájházban rengeteg bábu is van, valamennyi eredeti boldogi népviseletben. A ruhákat viselő bábukat Terka néni készítette.- Bagón voltunk az asszonykó­russal, ott láttam meg, hogy bá­bukra öltöztették a ruhákat. Kér­deztem a gondnokot, hogyan csi­nálta? Azt mondja, hogy ő bizony el nem mondja nekem, mert azt ő éjjel megálmodta, és azaz ő titka marad. Na, gondoltam magam­ban, majd én is hazajövök, és ad­dig álmodozunk az urammal, amíg ki nem találjuk, miként ké­szülnek a bábuk. Meg is tervezték a bábuk egyik változatát, de azt Terka néni bo­nyolultnak találta. Fogta magát, be­zárkózott a tájházba, és addig törte a fejét, amíg el nem készítette a sa­ját bábuit, amelyek ráadásul még forgathatók is. Később gondolt egy merészet, és a tájház konyhájába tervezett egy ebédelő családot is. Ülnek az asztal körül, s a betoppa­nó látogatónak az az érzése, hogy éppen egy száz évvel ezelőtti déli étkezés közben nyitott rájuk. A tájházban látható ruhákat mind a falubeliektől kapta Terka néni, anyagi ellenszolgáltatás nél­kül. Mondja is, hogy a tájház lét­rejötte a falunak is köszönhető. Ha kért valamit, az emberek azt mondták, hogy neki nyugodt A cifra kalács a lakodalmak éke szívvel adják, mert jó kezekbe ke­rül. Hogy növelje az adakozó ked­vet, soron kívül csinált ráncolt szoknyát annak, aki hozott vala­mit. Mert bizony egy hónapot is kellett várni, amíg egy-egy ráncol­ni való szoknya sorra kerülhetett. Ébredező hagyományok Terka néni azt mondja, szívé­nek nagy öröm, hogy a fiatalok közül egyre többen igyekeznek ápolni a boldogi hagyományokat. Igaz, 1962-ben volt az utolsó olyan lakodalom, amikor eredeti népviseletbe öltözött az ifjú pár. De Terka néni szerint nincs már messzi az idő, amikor ismét ilyen öltözékben fogadnak örök hűsé­get az egybekelők. Menyasszonyi ruha is van még, búcsúkor hat ilyen ruhába öltözött ifjú hölgy vi­szi a körmenet­ben a Jézus-szí­vét. Ezeket a ru­hákat esküvőre is ki lehet kölcsö­nözni. Terka né­ni 77 éves, Józsi bácsi 85, de azt mondják, hogy arra az esküvőre azért elmennek majd. Á Bódi házas­párnak nemrég ünnepélyes kere­tek között adták a díszpolgári cí­met. Azt mond­ják, szeretnék azt mindenkinek megköszönni, nagyon jólesett, hogy a megtisz­telő cím odaítélé­sekor rájuk gon­doltak. Révész Péter polgármes- fotókit. z. M. ter viszont azt mondja, hogy köszönettel a falu tartozik Terka néniéknek: nélkülük Boldog sok­kal szegényebb lenne. TOMPA Z. MIHÁLY Legendák és szóbeszédek járják errefelé: van, aki emlék­szik rá, hogy amikor „elszökött” a víz, olyan mély gödör maradt a helyén, hogy alig lehetett látni az alját. Mások tudni vélik, hogy a mederfenék tele van az egykori bánya- művelés nyomaival, csillékkel, gerendákkal és egyéb tár­gyi eszközökkel. Mi több, még a hajdani növényzet is nagy­A táj páratlan szépsége valósággal vonzza a természet szerelmeseit fot&tahottó A pcot Jobbágyi felé elhagyva, a kőke­reszt után térünk le a „csinált útról’!* A táj errefelé húsz-harminc eszten­deje - de meglehet, hogy jóval ré­gebb óta - mit sem változott: csak a hajdanán a szekerek által kijárt gazdasági utak hálózzák be a megművelt parcellákat. A Száeskőhöz is egy ilyen, lovas kocsik, majd traktorok által ki­taposott meredélyen juthatunk fel. Az autó lassan halad a sziklás hegyoldal­ban. Néha gyalogosok jönnek szembe, más­kor meg helybeli gyerekek, akik bringával ugrottak ki hűsölni a habokba. Egy apró tisz­tásnál véget ér az út, mintegy száz métert már gyalog kell megtennünk a tóig az árnyas növényzet között, a festői patakmeder men­tén. Errefelé már kies a táj. Aztán feltűnik a tó. Mint valami tenger­szem, méltóságteljesen ékelődik a dombok közé. Van, ahol a fák a vízfelszín fölé hajol­nak, máshol kőszikla fal magasodik derék­szögben a tükörsima felület fölé. Az idilli ké­pet csak imitt-amott törik meg a kiborított szemeteshordók, eldobott műanyag flako­nok és régebbi tábortüzek kevésbé esztéti­kus maradványai. A legszélesebb partszakaszon most is áll néhány tarka sátor. Öt-hat, szemmel látható­an messzi földről érkezett fiatal keres kikap­csolódást magának. A vízen színes gumicsó­nakok úsznak, a két part között valaki drót­kötelet feszített ki. Élmény lehet rajta át­csúszni a csiga segítségével. * Fiatal útitársnőm, Emese már máskor is járt ezen a helyen, tetszik is neki, de a vízbe ő se merészkedne be. Kissé hideg, kissé mély, ki tudja, milyen meglepetésekkel szol­gálna a gyakorlatlan úszók számára. Az ember gondolataiban egymás után jönnek elő az emlékek. Mutatom a lánynak a magas sziklafalat, ahonnan valamikor egy­más után ugrottak fejest a bátrabbak: nem is volt férfi, aki nem merte vállalni a mutat­ványt. Egyesek csak az alacsonyabban lévő padkáig merészkedtek, de a legvakmerőb­bek felkapaszkodtak majdnem az oromig, hogy jókora ívben a mélybe vessék magu­kat. Mi meg, bámész kamaszok, sokszor a szemünket is alig mertük kinyitni, nehogy egy szörnyű tragédia tanúi legyünk. Nem tudom, ma is vannak-e még hódolói az ilyesféle attrakciónak. Lehetséges, hogy már nem alkalmas rá a környezet, mert a kö­vek kopnak, elsodródnak, s a víz egyre messzebb kerül a sziklától. Látom is Eme­sén, hogy kételkedik az elmondottakban. Aztán mesélek neki az osztálykirándulá­sokról meg az ezekhez fűződő sztorikról, részt megmaradt olyan állapotában, mint amilyenben a tó kialakulása előtt elburjánzott. Noha mára kiderült, hogy a történeteknek csak érintőlegesen van közük a valósághoz, a hely - Széleskő - a környék megannyi generációja szá­mára jelenti a fiatalságot. Márpedig ehhez az életkorhoz természetszerűleg megannyi érzelmi emlék kötődik. amikor Éva nénivel caplattunk ki a hegyre. Akadt, méghozzá jócskán akadt köztünk olyan fiú és lány, akik nem is sejtették, hogy ilyen páratlan szépségű környezet található a közelben, mivel addig csak Sopronban meg Tapolcán kirándultak az évfolyammal. Az apci polgármester, Gémes Gábor - mint szavaiból kitűnik - szívügyének tekinti a Széleskő sorsát.- Valamikor a Rimamányai Rt. követ ter­melt ki a hegyen, a századfordulótól hosszú időn át kőzúzó & -osztályozó is működött a közelben. Aztán a munkálatokkal leálltak, s elvonultak - idézi a múltat. - Errefelé mindig is sok forrás volt a felszínen és a talaj alatt, egyszer az egyik feltört és elöntötte a gödröt. Még most is élnek a faluban olyanok, akik állítják: amikor a téesz öntözésre akarta használni a vizet, valamilyen technikai baki következtében a tó „elszökött”, s a fenéken láthatóvá váltak az egykori bányászkodás nyomai. A meder mélységéről is hihetetlen legendákat mesélnek, amelyek azonban túl­zásnak bizonyultak. Tíz évvel ezelőtt egy könnyűbúvár-tábor ütött tanyát a parton, aminek a hozzáértő tagjai megállapították, hogy a legmélyebb rész - közvetlenül a be­járat melletti saroknál - „csupán” tízméte­res. Fürdés szempontjából azonban min­denképpen veszélyesnek számít, ezért tilos is minden ezzel kapcsolatos tevékenység. A polgármester elmondja: a közelmúlt­ban az ötezer négyzetméteres tavat, annak a vízparttól számított ötven méteres körzetét, valamint az ide vezető utat a képviselő-tes­tület egy helyi rendelettel természetvédelmi területté nyilvánította. A felelőtlen emberek viselkedése nyomán keletkezett károkat - az útba igazító és egyéb információs táblák megrongálását, a szemetelés nyomait - köz­munkások javítják ki, tüntetik el. Nemrég megalakult a Széleskő Baráti Kör, amelynek aktivistái nagy lelkesedéssel veszik ki részü­ket a környezet megóvásából, de időnként a hatvani Zöldek is ellátogatnak ide, s hasznos tanácsokkal járulnak hozzá a tó, s ezzel ösz- szefüggésben a növény- és állatvilág védel­méhez. A tennivalókhoz a jelenleg rendelkezésre állónál jóval több pénz kellene. Az önkor­mányzat már eddig is százezres nagyság­rendben költött a környékre, s az önerő mel­lett pályázatokkal is próbálkoztak Sajnos, legutóbb nem jártak sikerrel, de nem adják fel: újabb szemeteskonténereket, fapadokat, tájékoztató táblákat kellene vásárolni.- Az azonban biztos, hogy az infrastruktú­rát nem fejlesztjük. A Széleskőnél nem lesz villany, kocsma és lángossütő. Szeretnénk ezt a páratlan kincset az eredeti állapotában meg­őrizni - nyomatékosba Gémes Gábor. * Emese nekivetkőzik, bekeni magát, s el­nyújtózkodik az egyik sziklán. Tetszik neki, hogy közben végig fotózom, mindenféle vic­ces figurát bevet a kamera előtt. Amikor már nagyon égeti a bőrét a napsugár, megpróbál leereszkedni a rézsútos, vöröses homokon, hogy enyhítő vízpermetet szórjon magára, de pár méter után meghátrál. Amilyen fen­séges, legalább annyira fenyegető a sötét­zöld víztükör. Csend van, nyugalom, csak foszlányok­ban szűrődik idáig a távolabb pancsoló su- hancok vihorászása. Vélhetően erre az álla­potra mondják, hogy jó lenne, ha örökké tar­tana, ám az égiek közbeszólnak: hatalmas dörejjel érkezik a vihar. Sajnos, menni kell. _______________________________________________________ÎL9) Emóciók és rációk, avagy: tengerszem az apci hegyen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents