Heves Megyei Hírlap, 2002. július (13. évfolyam, 151-177. szám)
2002-07-20 / 168. szám
10. OLDAL HÍRLAP MAGAZIN 2002. Július 20., szombat Mélyben és magasban: Szikla mentőcsoport Avagy mit kell tudniuk a tűzoltóknak, akik speciálisak? Ha eltűnik, ha mélyben reked, ha már nincs arra remény, hogy a keresett személy „önmagától partra ér”, akkor jönnek ők, a speciális mentők. Habár a honi lakosok többnyire a miskolciakra, Lehóczky Lászlóra és kutyájára, Mancsra gondolnak, egyre több mélységi és magassági kereső dolgozik itthon, így Hevesen is. A Szikla Speciális Mentőcsoport a veszélyekben már kipróbált tűzoltókból alakult. Bemutató közben. A speciális mentést mindig nagy érdeklődés kíséri éreztem hozzá, hiszen kutyát úgy érdemes tartam, ha „dolgozik”, nem pedig láncon tartva, kikötve. Először hozzájuk akartam csatlakozni, de a távolság miatt nem ment. Ekkor döntöttem úgy, létrehozom a saját csapatomat.- Hogyan döntöttétek el, ki mire szakosodjon a csapaton belül?- Mind tűzoltók vagyunk, tehát nem új vizekre csöppentünk. Törőcsik Zoltán kollégámmal megcsináltuk az alpintechnikát, s ezzel párhuzamosan ment a kutyakiképzés. A következő évben lehetőségünk volt búvárkodásra. Visznek Józseffel, Zagyi Róberttel és a feleségével, valamint Törőcsik Zolival letettük a búvárvizsgát. Utána kezdtük a vízimentőzést Kiskörén, akkor kishajó-vezetői engedélyt kellett szerezni.- Kissé költséges ez az önként vállalt munka.- Ha azt nézzük, a pénznek mindig lenne helye. De mi ezt választottuk. Tudtuk, hogy tanfolyamokra kell menni, felszerelést kell venni, a kutyák oltása, nemzetközi vizsgája pénzbe kerül.- Nem ülik ilyet kérdezni, de mi jött ebből a pénzből vissza idáig?- Annyi jött vissza, hogy amikor a tiszai árvíz idején Tákoson voltunk, láttuk, mit jelent komoly katasztrófa-helyzetben életet és vagyont menteni. Sok-sok köszönőlevelet kaptunk. Emlékszem azokra az idős nénikre, akiknek a szemében ott volt a hála és a remény, amikor megláttak bennünket. Ott is az volt, hogy a tehetősebbek vitték az értékeiket a saját csónakjukon, traktoraikon, míg az igazán szegények és az öregek csak a mentőkre számíthattak.- A családban nem tették még szóvá a költséges mentőzést?- Most már nekem mindenből megvan az alapvizsgám, próbálom úgy csinálni, hogy a többiek menjenek ezután. Én inkább menedzselem a csapatot. Ennek az anyagi vonzata csak nagyon ritkán kerül szóba otthon.- Speciális mentőként tényleg csak tragédiákkal, vészhelyzetekkel találkozol? Mi volt a legemlékezetesebb helyzet, amit sziklásként éltél át?- Talán az előbb emlegetett Tákos. Sötétedéskor indultunk összeszedni az időseket, akik bent maradtak a faluban védeni mindazt, amit 60-70 év alatt ösz- szekuporgattak. Sokan sírtak és mondták, ezt „soha-soha nem tudjuk meghálálni maguknak aranyoskám". Persze mit mondhatunk erre: inkább ne lettünk volna ott és ne került volna sor minderre.- A faludban, Hevesveze- kényen is átélted mindezt...- Szolgálatban voltunk és tartottuk a kapcsolatot az otthoniakkal. Mikor mondták, hogy Átányt már elöntötte a víz, tudtuk, baj lesz. Ez hétfő délután volt. Az első szerrel, ami szolgálatba volt állítva, mentünk Vezekénybe. Mentettük, ami menthető, az értékeket dobáltuk fel a szekrény tetejére, aztán mentünk végig a falun. Utána már otthon maradtam, mint kivezényelt tűzoltó. Zsákoltunk és csináltunk mindent, amit kell. Két hétbe telt.- Ha itthon speciális mentőkről van szó, biztos, hogy mindenkinek a miskolciak jutnak az eszükbe. Nem zavar ez benneteket?- Nem, mivel nagyon jóban vagyunk velük és megérdemlik a figyelmet. Rengeteg munkájuk fekszik benne. Tudjuk, hogy erre az államnak nem nagyon van pénze, ezért próbáljuk a lefedetlen helyen megtalálni a feladatot. Hamarosan leadjuk a megyei katasztrófa-védelmi központhoz a felszereléseink és a kiképzéseink listáját. Reméljük, ősztől megyei szinten leszünk riaszthatók.- Miért csinálod?- Nem tudom. (Zavart nevet- gélés.) Tényleg nem tudok rá válaszolni. Ha egyszer elérjük, hogy megtaláljuk a keresett személyt, már volt értelme csinálni. (A speciális mentők munkáját nem mindig kíséri látványos siker, hiszen a keresett személy felbukkanásának lehetséges területét a helyszínen tartózkodó csoportok egymás közt felosztják, s elképzelhető, hogy épp nem a hevesiek körzetében találnak rá az illetőre - A szerk.) S ez ráadásul csapatmunka, tudom, nem csak nekem jelent ez örömet. S ezért is megéri... ______________ SZÚROM MTA- A gyerekek által legjobban „sztárolt” foglalkozások úgy kezdődnek: rendőr, tűzoltó... Neked is gyerekkori álmod volt az egpmruha? - kérdeztük Sági Jánost, aki „főállású” tűzoltó, s „mellékállásban” a Szikla Speciális Mentőcsoport alapítója és tagja. — Inkább az élet hozta így — válaszolja. - Behívtak katonának, ahol egy tűzoltórajba osztottak be. Amikor leszereltem, akkor már munkalehetőség volt. A Volánhoz nem vettek fel, így bementem a tűzoltó-parancsnoksághoz, hátha van hely. Két hónap múlva ban voltam, akik megszerettették velem a tűzoltást, a szakma szépségét.- Milyen tűzesetekhez vonultatok katonaként?- Mivel Egerhez tartoztunk, riasztottak, ha a környékünkön tűz volt. Ha Tamaszentmária környékén erdőtűz keletkezett, azonnal vezényeltek bennünket. Összesen 9-10 alkalommal mentünk, volt köztük egy verpeléti lakástűz is. Leszerelés után Debrecenben lehúztam három évet. Megnősültem, szerettem volna visszakerülni Hevesre. SzerenSági János és a társa Rex, az életmentő és kereső kutya szóltak, mehetek. Addig munka- nélküli voltam.- Felmérted akkor, hogy azontúl nincs hétvége, ünnep, hiszen végül is egy hivatást választottál? — Akkor nem volt választási lehetőség. Ráadásul, a honvédségnél már ráéreztem annak a szépségére, milyen az, ha az ember valakiért tenni tud. Az is sokat segített, hogy olyan társaságcsém volt, mert akkor kezdték el építeni a hevesi tűzoltólaktanyát.- Jó csapatba kerültél...- Nagyon jóba. Szinte az én korosztályom. Tizenkettedik éve vagyok hivatásos tűzoltó, s hiába nem készültem rá most már a véremmé vált, hogy menni kell... Ha árvízhez, ha tűzhöz, ha katasztrófához riasztanak, mindegy mi van, indulni kell.- Sok-sok emberi tragédiával találkozol. Hogyan lehet ezeket feldolgozni? —Amikor „helyzet van", az ember nem gondolkodik, hanem teszi a dolgát. Munka közben szinte átélni sem lehetséges. Ha visz- szaérek a laktanyába, megtankolok, elkezdem az autót mosni, s akkor gyakran rám tör, mit is éltem át.- Hazaviszed ezeket a történéseket?- Eleinte beszéltem róluk, később úgy alakult, hogy nem nagyon zaklatom a családot ezekkel.- Mennyi idő alatt lehet túllenni egy-egy tragikus kimenetelű tűzeset, vagy közúti katasztrófa hatásán?- Lehet, hogy szerencsés alkat vagyok, de elég hamar. Előfordult, hogy egy önakasztott embert kellett levágni, s láttam, volt olyan kolléga, akinek ez „nehezen ment”. Ilyenkor megpróbálom oldani a feszültséget, elterelni a figyelmet arról a tragédiáról, amit ez jelent. Egy Heves megyéhez közeli faluban egy férfi felgyújtotta az egész lakást. Mint utóbb kiderült, a volt feleségével gyermekelhelyezési vitája volt. Miután eloltottuk a tüzet, szétnéztünk a hátsó részekben is. Ott találtuk a férfit, nyakán a kötéllel. Amikor levágtam, akkor vettem észre, hogy a feje szét is van lőve, mellette a pisztoly és a búcsúlevél. Persze, ezek nem törlődnek ki az emlékezetből. Jóval később, beszélgetés közben „megelevenedik” az eset. Egy idő után képesek vagyunk szakmai szemmel nézni az életet. Nehezebbek azok az esetek, amikor az ember valami személyes érintettséget fedez fel. Valamennyiünknek van gyermeke, így a legszomorúbb, ha gyermekkel történik valami rossz. Ezek sokáig megmaradnak, hiszen ott munkál bennünk, hogy az enyém is lehetett volna...- Azután e cseppet sem egyhangú világba jött a Szikla Mentőcsoport...- Hevesvezekényben találkoztam először a miskolci speciális mentőkkel. Az 1999-es árvíz idején ott laktunk. Ráadásul én akkor már komolyan foglalkoztam kutyákkal. Szóval zsákolás közben találkoztam Lehóczky Lacival. Már akkor is nagy kedvet TTÍ ÇJQ testes, széles vállú ember volt. Fején • • •J.J.XClwClOj olyan gyér hajzattal, hogy inkább kopasz ember benyomását keltette már ötven körül is. Azt a pár szálat, ami maradt, mindig gondosan fésülte. Egy alkalommal annyira nem találta megfelelőnek a fodrász munkáját, hogy másnap igazítás céljából - némileg felháborodva - visszatért a „tetteshez”. Befejezve tanulmányaimat, pályakezdőként a gyári munkásszállón abban a szobában nyertem elhelyezést további két ifjú szaktársammal együtt, amelyikben ő már évek óta lakott. Négyen béreltük a helyiséget, az egyik vaságynak volt emelete is, én - apám hajdani tanácsára - azt vettem birtokba. Iván bácsi fekhelye egyszintes volt (ez annak idején még kiváltságnak számított), így álmában teljes nyugalmat élvezhetett. Mi, a három kezdő dolgozó, kellő tisztelettel viseltettünk iránta, ezzel is elnyerve megértését az esti kimaradásainkra. Aki élt hasonló módon rövidebb vagy hosszabb időket, az jól tudja, hogy előfordulnak feszültségek az együttélésben. A közösködést havi 120 forint befizetésével vállaltuk, az önálló albérlet sokkal többet igényelt volna első fizetésünk 1100 forintjából. Igyekeztük tolerálni Iván bácsi kialakult szokásait (ahogy hallottuk, előző szobatársai közül ez nem mindenkinek sikerült). Amikor például vacsorázott, szabadon hagytuk az egész asztalt... Erre nagyon kényes volt. Mindannyian délelőttös műszakba jártunk, 6-tól 14 óráig. Ő ettől annyiban tért el, hogy hétfőn 10-re jött és 18-ig maradt a gyárban, pénteken délután bedolgozott, így szombaton 10-kor végzett és utazhatott haza. Nem tévedés, akkor még hatnapos volt a munkahét. A mindenkitől eltérő munkabeosztásra azért kapott lehetőséget, mert állandó lakása távol volt, a munkaköre pedig nem kötődött annyira másokéhoz, hogy az különösebb fennakadást okozott volna a karbantartó üzem életében. Technikusként munkálkodott az íróasztal mellett. A hétvégét mindig epekedve várta. Bennünket kissé a fiainak is tekintett, a korkülönbség feltételezte ezt a viszonyt. Időnként bölcs tanácsokkal jött elő az adódó problémák megoldására, örült, ha segíthetett. Nagyon vigyázott a megszólításra, ugyanis magázott minket. Felnőtt embereket illetlenség lenne tegezni - mondta indoklásul gyakorta. Én személy szerint külön is tiszteltem őt. Tetszett a pontossága, a rendszeressége, a következetessége. Pedáns volt és kötelességtudó. Köszönésben nehéz volt megelőzni. Reggel ő ébredt elsőként. Kiment Iván bácsi... a fürdőszobába, rendbe tette magát. Amikor visszajött, felkapcsolta a villanyt, felerősítette a legényszálló vezetékes rádióját, amelyből az ötórai híreket hallhattuk. Előbbiekkel ébresztőt vezényelt, rajtam meg- paskolta a takarót is, pedig már rendre pislogtam, amikor közelített felém. Gyorsan leugrottam az emeleti ágyról, nem vártam meg az újabb figyelmeztetést, nekem is távolra kellett masíroznom a gyárkaputól. Iván bácsi minden este főzött magának teát a közös konyhán, majd asztalt terített, hogy elfogyassza a hazait, illetve azt, amit János bácsi boltjában vásárolt délután. Nyáron kedvenc csemegéje volt a dinnye. Vett egy 8-10 kilós példányt, és azt kétszeri evésre bevágta. Hozzá puha kenyeret is fogyasztott bőséggel. Amit nagyon nem szeretett: ha a nyitott ablakunk előtt a szálló más lakói a motorkerékpárjukat javítgatták, illetve a motorokat járatták. Nagy divatja volt a Pannóniának és a Danuviának, sokan gyűjtötték arra első fizetéseiket. A „bütykölök” munkájának eredményeként húzódott be szobánkba a kipufogó füstje, amiért aztán Iván bácsi helyettünk is felemelte a hangját. Munkája mellett méhészkedett is. Kaptárai a közeli akácosban voltak. Virágzás idején mi is többet érdeklődtünk a „bogarai” iránt, pergetéskor nekünk is csurgatott egy-egy pohár mézet. Szabadságának napjait vándorlással töltötte, hogy hasznot is hozzanak számára a szorgos állatkák. Az idősekkel mindenkor szimpatizálva kedveltem Iván bácsi társaságát is. Általában a szívem szerint szólt a vitás esetekben, amit esetleg túlzásnak tartottam nála, azt figyelmen kívül hagytam. Végtére is csak az éjszakák voltak közösek egy fedél alatt, a délutánokra bőven akadt hasznos időtöltés, illetve kikapcsolódás mindannyiunk számára. Ha csak ketten voltunk, jól elbeszélgettünk. Nekem is voltak emlékeim a méhészkedésről, amit a családunkban a nagyapám művelt, a fájdalmas csípések okán azonban még manapság is borzongok, ha zümmög valami. Iván bácsi kapcsán egy lényeges dolgot nem értettünk mi hárman, de nem volt bátorságunk rákérdezni, noha többször felvetődött bennünk. Nevezetesen azt, hogy miért vállalja a feleségétől való hétközi különélést (gyermekük nem volt), hiszen állandó lakhelyén, tágas családi házához közel is működött hasonló vasipari vállalat, sok ezernyi munkahellyel. Már laktam vele együtt legalább két évet, amikor megosztotta velem a titkot, önszántából. Elmesélte, hogy a politikától mindig távol tartotta magát, nem volt tagja soha semmilyen pártnak, csoportosulásnak. Ennek ellenére egy illető személy a lakhelyén lévő gyárban megkereste és arra kérte, hogy legyen informátoruk. Figyelje azokat, akik esetleg megjegyzéseket tesznek az állami és politikai vezetőkre, de leginkább azt kémlelje, hogy vannak-e közelében rendszerellenes hangulatot gerjesztő emberek. Az 1956-os események után nem sokkal történt ez a titkos felkérés. Iván bácsi nem vállalta a tőle teljesen idegen szerepet. Az egész ügy gondolkodóba ejtette, tépelődése megviselte. Jobbnak látta munkahelyet váltani, ezért került más városba. A kérés visszautasításával együtt ő maga is megbízhatatlanná vált, ezért félni kezdett a hatalomtól. Ahogy beszélt ezekről a dolgokról természetesnek tartotta, hogy én senkinek, még a szüleimnek sem szólok az ő sorsáról. Ahogy mondta: amíg ő él, addig semmiképpen. . . -I meghalt (ennek már legalább tíz éve), a feA TriTÍ T \r "plesége válaszlevélben jelezte a cég illetéke- ill JL IIIaU 1 sével, hogy Iván bácsi a jövőben már nem jön az évente rendszeres nyugdíjas-találkozókra. A magam részéről elérkezettnek láttam egy ifjúkori emlékem nyilvános felidézését. _____________________________________________________________________________ FESZTBAUM BÉLA
