Heves Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-30 / 100. szám
• • Szubjektív megközelítésben: Éljen május 1-je! A május elsejei ünneppel való első személyes érintkezésem több mint harminc esztendő távlatába nyúlik vissza, s valójában azóta sem tisztáztam magamban, hogy mit is jelent ez a nap számomra. Az tény, hogy a kezdeteknek, azaz az első találkozásnak - fogalmazzunk líraian: az első tétova randevúnak - meghatározó szerepe szokott lenni a későbbi viszonyokban. Nos. „Ártatlanságom” elvesztésének körülményei vélhetően igen sablonosak. Tinédzser középiskolásként zászlók alatt vonultam iskolatársaimmal - vezényszóra - a város legszélesebb utcáján, az akkori Lenin úton. Ma már tudom: szakközépiskolásként, a képzettebb munkásosztály reményteljes utánpótlásának kikiáltottan előkelő helyen masíroztunk. Egészen bizonyos vagyok benne ugyanakkor, hogy akkor és ott fogalmam se volt arról, hogy van-e dísztribün, és ott kik is fogadják a tömegek integetését. Es egyáltalán, mi ez az egész? Számomra a május elsejék pikantériáját később is az adta, hogy már főiskolásként is megvárakoztatott a szervezői szeszély, aminek következtében csoporttársaimmal együtt órákig ácsorogtunk a Dózsa György téren, majd valami rejtélyes vezényszóra nekilódulhattunk negyedórás masírozásunknak. Nem is tartom ezért meglepőnek, hogy a pár virslis, üveg kőbányais séma (emlékszünk még azokra az időkre, amikor a folyékony kenyérből csak egyféle „választék” volt?) nem rögzült bennem emlékképként egyáltalán. Úgy is mondhatnám: a majális jellege ennek a napnak valahol kívül rekedt tudatomon a legfogékonyabb éveimben. Május elseje nem lett virslis ünnep azért sem, mert hiába volt a reményteli vonulta- tásom anno, letértem az ipari munkássá válás nemesnek mondott útjáról, és a megtűrt értelmiségi réteg táborába kerültem. Abba a Az idők változnak, a gulyás marad... csoportba, amely ingyenjegyre ehette volt ugyan a műbeles étket, de úgy igazából nem volt illendő kihúznia magát. Büszke erre a napra a bányászember lehetett, a vasasok, meg még néhány fontos iparág kétkezi munkásai. Ami pedig a május elsejének a racionális megítélését illeti. Ezen a területen sincsenek megingathatatlan fogódzóim. A magyar viszonyok közepette ugyanis nehéz biztos pontokat találni. Az állampárti berendezkedés idején annyira átgyúrta az ideológia ennek a napnak az arculatát, hogy mást ne mondjak, saját legitimitásának szimbólumává tette - elegendő itt utalni az 1957-es Kádár János-os nagy felvonulásra -, hogy a rendszer bukásával óhatatlanul maga az ünnepnap is kérdőjelekkel láttatott el. Arról már nem is beszélve, hogy a kilencvenes évektől épp azok a szakszervezetek mozgósítottak a május elsejei ünnepekre, amelyek korábban diszkréten „asz- szisztáltak” saját maguk - demokratikus centralizmus elvei szerinti - pártirányításához. Amennyiben a társadalmi átalakulásnak azt a vetületét is idesorakoztatjuk, hogy időközben gyökeresen átalakult hazánkban is a termelés szerkezete, s ennek következtében az ünnepelt munka és az ünneplő munkásság minőségében „átlényegült”, még nagyobb zavar támadhat a körül a kérdés körül, hogy mit is jelent ma Magyarországon a május elseje. Ha a hagyományos, korai szociáldemokrata meghatározás értelmében szelektálnánk, hogy kik alkotják ma a munkásságot, le kellene vonnunk a következtetést: kevesen vannak, s mindössze néhány kitüntetett ágazat. Úgymint az utak, hidak, lakó- és irodaházak építői, valamint a varrónők és a szalagmunkások. bben az összefüggésben viszont óhatatlanul arra a következtetésre juthatunk, hogy ma a május elseje útban van afelé, hogy egy másfajta szimbólummá váljék. A családok nyárváró ünnepévé, a békés kikapcsolódás jelképes piknikjévé. És ha így lesz, akkor továbbra is: Éljen május 1-je! FOTÓ: ÖTVÖS IMRE cö a őz. E b b \ SIKE SÁNDOR SUHA PETER Pocsolya Ma szép nap van, csapa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik - mondhatnánk Weöres Sándorral szólva. De mégsem. Mert itt, kérem, akadnak bajok. Mert itt, kérem, ünnepelni kéne, munkásosztályilag, elvégre egykoron holmi teafüveket öntöztek hősies emberek a kikötő tajtékzó vizébe. És a munkásosztály azóta is töretlenül emlékezik. Igaz, már kevésbé teát és tőkét dönt, sokkal inkább söröket, sőt töm virsliket, persze nem hullámok közé, inkább gyomorba (kisfiam, az a tiéd, amit megeszel) De ez az egész mintha távolodna. Ami közeli, az a tavasz. Itt van. Egyszerűen és könyörtelenül. (Ezt főként a szénanáthások és a gyomorfekélyesek érzik, de ezzel most ne rontsuk az amúgy mustár- és sörillatú ünnepet.) Mondjuk úgy: háttérbe szorulni látszik a habzó nedű. De vannak állandó dolgok, például most is minden csupa zöld, kék és sárga, meg csupa csivitelés, rövid szoknyák, kabátokból kiszabadult vidám keblek, sejtelmes napszemüvegek, az örök fényben rakoncátlanul csillogó fürtöcskék. Csupa fény, csupa szőkeség, meg barnaság, meg vörösség, meg persze feketeség, és ezek összes variációi. Hogy áll a szerelem? - hallom meg véletlenül két nő beszédét a járdán. Áh, most sehogy, munka van. Sok. Ilyenkor nincs szerelem, hangzik a válasz. De azért a remény megcsillan, mint zápor utáni pocsolyában a szivárvány (ezt muszáj voU ideírni, mert ilyesféle remekművekhez leginkább az eső utáni illatos lég megföstése illik, és akkor ugye van pocsolya is, szivárvány is, tessék tehát elképzelni). No, szóval megcsillan a remény, ott ahol. „Majd kialakul valami. Elvégre tavasz van, tudod...” Valóban. Kikelet. Sőt (mert ilyesféle írásokhoz hangutánzó és hangulatfestő szók is módfelett illenek) szikrázás is van, pattanás (rügy), pezsdülés meg hersenés, lengedezés, frissesség, zsen- dülés, harsányság, kamaszos hevület, ébredés, éledés, újjászületés, tarka meg barka, dongás és zsongás. Vannak persze ilyesféle írásokhoz kevésbé illő szók is: kerülendő tehát a megtépázott, sebesre mart, busong (nem bírom kihagyni: jajong), ugar, leülepszik, lassan, monoton. S a guanó, mint a fentiek sűrítménye, sőt esszenciája. Nos, ezeket tehát most felejtsük el. Menjünk inkább sörözni és virslizni, sergőzni, fagyizni, vatta- , medve-, krumpli- vagy szőlőcukrot eszegetni (kinek kell a libacomb?). Vissza a természet(es)be. És ekkor eljő szebb korunk, melyben (merjünk immár a költővel szólni:) szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen, és hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz. Ilyen egyszerű. ...csak tesszük a dolgunkat V __/ FOTÓ: PILISY ELEMÉ
