Heves Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-27 / 98. szám

10. OLDAL H I R L A P 2002. Április 27., szombat MAGAZIN „Vannak eretnek gondolataim” Beszélgetés az élethosszig tartó tanulásról dr. Szabados Lajos főiskolai főigazgatóval Ha rajtam múlna, a közoktatásban a tanu­lás megtanítására tenném a hangsúlyt. Sok­kal kevesebb ismeretet és sokkal több gya­korlatiasságot. Tanárként felelősnek érzem magam a diákjaim érvényesüléséért. Nem tapasztalom, hogy ez mindenütt meglenne. Ez azért érdekes, mert egyszer lehet, hogy majd valahol számon kérik rajtunk, mit produkál­tunk. Illetve az ember szembesül a tanítványa­inál, hogy ki mit ért el. Tanárokkal nem lehet tananyagot csökkenteni, mert működik ben­nük az elhivatottság. Ha nem működne, nem is lenne jó tanár — jegyzi meg dr. Szabados Lajos. Nyughatatlan természetű embernek minősíti magát, akire azt mondják, minek ugrál az ilyen, miért nem marad a fenekén. Ez benne van abban, aki mindig többet akar. Aki a tanítóságtól eljutott a tudományos fo­Dr. Szabados Lajos: „A szükségesnél sokkal több ismeretet tanítunk...” fotós gál gábor kozatig, az nem is maradhat egy helyen. A nevelés- történet, neveléstudomány sokoldalú, asztalite­nisz-szakedzői, labdarúgó-játékvezetői és edzői képzettséggel is bíró doktora nem a mindennapi élettől és gyakorlattól elszakadt „karosszék-filozó- fus”. Vannak eretnek gondolataim — állítja a He­ves megyei pedagógus, aki tanítóként és matema­tika-fizika szakos tanárként előbb annak a Heves városi iskolának lett igazgatója, ahol maga is diá- koskodott, majd tanított az egri főiskolán, részt vett a nyugdíjasok főiskolájának megalakításá­ban, aztán a békéscsabai, ezt követően a jászberé­nyi főiskola igazgatóhelyettese, 2001-ben a Szent István Egyetem Jászberényi Főiskolai Karának fő­igazgatójává nevezték ki. Egész életén át tanult, pedig — mint mondja — soha nem szeretett tanul­ni. Tehát, mi másról, mint az élethosszig tartó ta­nulásról beszélgettünk.- Az élethosszig tartó tanulás azt jelenti majd, hogy nagyobb lesz a mozgás. Ez részben kényszer. S nemcsak Magyaror­szágon belül indult meg a ver­seny a munkahelyekért. Mi, ma­gyarok megpróbálunk valahol másutt, külföldön is munkahe­lyet találni, és úgy hiszem, nem­sokára eljön annak az ideje is, amikor már itthon sem leszünk biztonságban a munkahelyekért folytatott vetélkedésben. Ma Ma­gyarországról az értelmiségnek az a része megy ki, akinek olyan végzettsége, hivatása van, ami kint jól eladható. Viszik az infor­matikusainkat, az orvosainkat. De számában ennél sokkal töb­ben mennek ki fizikai munkát, szakmunkát végző emberek. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak az értelmiségi, hanem a szak­munkás réteget is érinti ez a do­log. Ami pedig már nagyon szo­ros kapcsolatban van egyrészt a közoktatási helyzetünkkel, más­részt kérdés, hogy itthon megva- lósítható-e ez az egész életen át való tanulás, tud-e, akar-e tanulni ez az ország. Ha valaki itt a szocializmusban megszerzett egy papírt, legyen az szakmunkás-bizonyítvány vagy diploma, akkor azzal el tudott he­lyezkedni. Szürke volt, nagyon nem lehetett kitörni, de állásba lehetett menni vele. „Be lehetett lőni” előre, hogy körülbelül mi­lyen szakmák, foglalkozások lesznek a biztos nyerők. Mit lehet ma előre tervezni? Eddig az volt a fontos az iskolának, hogy adjon egy papírt, és mögötte legyen egy tudás. Amely célirányos volt, tud­ta, hogy mire fogja felkészíteni a hallgatót. Most meg inkább olyan bizonyítványra van szükség, amely képessé tesz sok minden­re, de egyre biztosan, a továbbta­nulásra. Arra, hogy egy egész éle­ten át tudjon tanulni valaki. En­nek a váltásnak itt is be kell kö­vetkeznie, ha az Európai Unióban meg akarjuk állni a helyünket. — Ma úgy néz ki, hogy a 40 éven fölülieket ez a munkaerőpi­ac már nem veszi komolyan, mi­vel nem elég fiatalok, nem elég rugalmasok, nem olyan köny- nyen idomíthatóak... — ...Mert ez a piac még nem igazi piac. Csak nézni kell a ma­gyarországi változásokat, hogy megjelenik egy nagy cég szinte a semmiből, és egyszer csak eltű­nik. Meg kell változnia a gondol­kodásunknak, és nemcsak gazda­sági, hanem össztársadalmi és politikai vonatkozásban is: mert most a rövid táv a divat. A politi­ka négy évben mér. Valószínű, hogy van sok gazdasági szakem­ber és vállalkozó, aki még ennél is jóval kisebb időszakban gon­dolkodik: vagyis gyorsan meg szeretne gazdagodni. Mindezt egy bizonytalan, folyamatosan változó világban. Ennek persze hogy nem jó a negyven feletti munkaerő. A negyven év feletti egy távlatokban gondolkodó vál­lalkozónak jó, aki azt mondja, hogy ennek az embernek már rengeteg tapasztalata van, ezt én még húsz évig tudom használni. De most nekem erre nincs időm, nekem egy vehemens fiatal kell, akivel a gyors sikert el tudom ér­ni. Erről át kell állni. Mert ez, ami most van, tarthatatlan. Az életen át való tanulásra nem tudok más példát hozni, mint saját magamat, mert ez van legközelebb. 1986-ban, 47 évesen - ekkor általában már le szokták tenni azt a szerszámot, ami ne­héz — szereztem meg a tudomá­nyos fokozatot. Benne van ebben az is, hogy azért hátrányos az ember az értelmiségi pályán, ha első generációs értelmiségi. Mert a régi rendszerben azzal a lendü­lettel, amivel a politika segítette, vagy hirtelen befutott, vagy meg­küszködte az első generációbál adódó dolgokat. Most a két gyere­kem esetében látom, hogy meny­nyivel könnyebb az ő helyzetük, mint amilyen az enyém volt. Va­lószínű, hogy az én pályafutásom ezzel is magyarázható, meg azzal is — hogy egy kicsit önkritikus le­gyek -, hogy lassan érő típus va­gyok. De az a 47 év akkor is sok. Rá tíz évvel érett meg ennek az eredménye. Az, hogy megkap­tam a főiskolán tanítók legmaga­sabb sarzsiját, a főiskolai tanári címet. Ez két tanulsággal is szol­gál. Az egyik az, ha én tudtam ér­vényesülni, akkor valószínűleg másoknak is megéri, hogyha eb­ben a 40-50 vagy azutáni korok­ban is tanul, mert valamikor lesz eredménye. És nem szabad türel­metlennek lenni. Máshol is így működik majd ez. Úgy lehet vala­kiből jó vállalkozó, első számú vezető, ha egy-két szinttel alatta már bizonyított.- Vannak-e szakemberei az élethosszig tanulásnak?- Tavaly jelent meg a felnőtt- képzési törvény, amiben az egész életen át tartó tanulásról van szó. Egyébként most van akkreditálás alatt az andragógiai szak, vagyis a felnőttnevelés tudományterületé­nek szakalapítása három egye­tem — a pécsi, a debreceni és a Szent István Egyetem — közre­működésével. Árról van szó, hogy ebben az átmeneti időszak­ban is lettek munkanélküliek, gondoskodni kellett az átképzé­sükről. Amit nagyon gyorsan, azonnal meg kellett oldani. Tény­ként állapítom meg, hogy ez nem volt tudatos. Ugyanis nem történt meg a képzők képzése. Valakik vállalták, hogy átképeznek olya­nokat, akiknek a képzése nem történt meg. Azt tartom, hogy asztalos szakmát nem mindegy a 16 éves gyereknek tanítani, vagy egy éppen munkanélkülivé vált 40 évesnek. Ezért ha az egyik pe­dagógus, akkor a másiknak andragógusnak kell lennie, aki tisztában van a felnőtt, ember gondolkodásával, lelkiállapotá­val, ért a nyelvén, ismeri a problé­máit. Mert a kettő egészen mást jelent. Azt szeretnénk, ha a felve­vőpiac — munkaügyi központok, továbbképző intézmények sora - igazolná vissza, hogy szükség van erre a szakra. Ez a kor rend­kívüli kihívás az embereknek. Ezért kell tisztességesnek lenni velük. Hogy egy olyan, egész éle­ten át tartó tanulási programot tudjunk nyújtani nekik, ami ka­paszkodót jelent számukra. Mert annak, hogy csak átképezgetjük őket egyik szakmáról a másikra, annak semmi értelme sincs. Rólam köztudott, hogy elég közel álltam a cigányokhoz, sok olyan iskolában tanítottam, aho­vá meghatározó számban jártak roma származású tanulók. Vol­tam cigányzenekar élén prímás, a cigányfocisták edzője, a magyar­cigány válogatott edzője, Mezei Pisti nekem kétszeresen is Tanít­ványom. Ha egy cigánygyerek 16 éves korában kibukott az iskolá­ból - teljesen mindegy, miért -, aztán úgy 30 éves korában benőtt a feje lágya és jogosítványt akart szerezni, amihez kellett a nyolc osztály, akkor visszament. És kik tanították? Ugyanazok a pedagó­gusok, akik hivatásuk szerint ko­rábban nem tudtak eredményt el­érni velük. Visszament hozzájuk egy felnőtt, és azt hittük, hogy itt majd eredményesebb lesz az együttműködés. Hát nem lett. Ide is a felnőtt cigányság igényeinek megfelelő, képzésre-átképzésre megfelelően felkészített embe­rekre van szükség. — Biztos, hogy azt és úgy ta­nítják a magyar iskolákban, ahogy az a legjobb?- Most kezd megérni és meg­fogalmazódni bennem, nem biz­tos, hogy azt tanítjuk, amire való­ban szükség van. A közelmúlt­ban volt egy nemzetközi PISA- vizsgálat, amely tanulók tudásá­nak alkalmazását mérte. Általá­nosítva azt szoktuk mondani, hogy a világ első harmadában va­gyunk a tanulási eredmények alapján. A magyar közoktatásnak az volt az erőssége, hogy renge­teg olyan ismeretet tanított meg, amely egy intelligens embernek szükséges. Most azonban fordí­tott a világ. Tudjuk azt a különb­séget, ami az eltérő amerikai ok­tatási gondolkodást jellemzi. A PISA-vizsgálat arra fektette a hangsúlyt, hogy a diákok a meg­tanult ismereteiket hogyan tudják alkalmazni. Ami nálunk értő ol­vasást jelent - hogy eddig is tud­tak viszonylag folyamatosan ol­vasni a gyerekek -, és ha ez még jól is hangzott, akkor azt mond­tuk, tud olvasni a gyerek. Most vi­szont visszakérdezték, hogy mit olvasott. Ebben az alkalmazás­ban az első harmadból a vizsgá­latban résztvevő országok rang­sorának utolsó harmadába csúsz­tunk vissza. Régóta foglalkozom tantervek­kel. Eléggé el nem ítélhető mó­don, akinek nincs kapcsolata, an­nak is lehet gondolata. Az első rendszerváltó kormány alatt folyt a Nemzeti Alaptanterv összeállí­tása, bekerültem ennek szerkesz­tőbizottságába, s elmondtam, hogy a szükségesnél nagyon sok­kal több ismeretet tanítunk. Az az ismeretmennyiség, ami a tanter­vekben van, megtanulhatatlan és megtaníthatatlan. Felelősségem teljes tudatában mondom: lehet, hogy ha a felét elhagynánk, jobb eredmények születnének. De ha nagyon renitens akarok lenni, ak­kor a kétharmadát. A háromhar­mad ugyanis csak ismeretet je­lent, és akkor még nem beszél­tünk arról, hogy ezeket alkalmaz­ni is kell. Még egy ilyen isten el­len való gondolatom van, ez pe­dig úgy szól: amikor én 1958-ban érettségiztem, vidéki gyerekként úgy fogalmaztam, hogy amit az érettségiig „be kell kapálnom”, azt átláttam. Ma már évek, évtize­dek óta nem látják be a gyerekek ezt a területet. Nem tudják, hogy mit kell megcsinálniuk, ezért ilyen hazardírozó ez az érettségi, a diák és tanár együttműködésé­nek milyenségén, meg az elnök jószívűségén múlik. Amióta pia- cosodott a felsőoktatás, azóta a piaci gátlástalanságok kerültek előtérbe. Ebből az következett, hogy nem is kellett felvételizni, hanem szépen be lehet sétálni a felsőoktatásba. Mivel? A hozott pontokkal, amit a középiskola adott. Hogy hány tanulója jutott be, az rangsorolta a középiskolá­kat. A diáknak és tanárnak nem a tanulásban kellett megegyezni, hanem a jó jegyben. Úgy tapasz­talom, hogy ezen a téren gátlásta­lanabbak lettek a középiskolák, adták a jó jegyeket. Most talán már tapasztalható némi változás ebben. De nem hiszek a kétszin­tű érettségiben, ha az oktatás szellemisége nem változik. És nem hiszek az elit iskolákban sem, a statisztikai mutatványok­ban. Csak abban, amit az élet is bebizonyít. KOVÁCS J. A hunyadisok hatodikosa em volt zsúfolt, de mivel az esti miséről jövők is el­érték a 11-es számú, hét óra utáni helyi járatot, az ÉMÁSZ-megállót követő­en viszonylag sokan vol­tak, akiknek már nem ju­tott ülőhely. A színházi lámpáig mégis sikerült úgy elhelyezkedni, hogy viszonylag ké­nyelmesen állhattunk a csuklós autó­busz közepén. Már mindannyian bele­nyugodtunk, hogy ácsorogva és kapasz­kodva folytatjuk utunkat, amikor a kö­vetkező megállóban — némileg váratla­nul - felszabadult egy ülőhely. Néhány másodperces ingadozás a hely elfoglalá­sát illetően elég volt arra a többségében felnőtt utasok részéről, hogy egy nagyon is fiatal legény letegye az ülepét. Indoklá­sul úgy ecsetelte tettét, hogy ő bizony le­ül, ha már nem mozdul senki más. Nagyot huppant, a feje még hátra is vágódott a lendülettől, szeme viszont élesen előre kandikált a baseball-sapka alól. Lehet, hogy a lelkiismeret ébredt fel nyomban benne, amikor egy ott álló, hozzá képest nagyapa korú férfitől ka­pásból megkérdezte: le tetszik ülni? - s már tette is át súlypontját a lábára.- Nem, csak maradj nyugton, bizo­nyára fáradt vagy, látom, nagy csomag is van a kezedben, azzal pedig nem tudsz jól megkapaszkodni - mondta az illető, s köztük azzal elindult egy sajátos párbe­széd. Az idős embertől jöttek a villám­kérdések, a sráctól az egyenes válaszok, a kislegény nem fukarkodott a szóval. A közelben állók és ülők forgolódva figyel­tek a hang irányába, s a további közös utazás során megtudhatták, hogy a fiú a Hunyadi Mátyás Általános Iskola hato­dik osztályos tanulója. Fáradtságának oka, hogy a TESCO-ban járva alaposan megmozgatta a lábait, nézelődött leg­alább vagy két-három órát. A felvetések­re vázolta az áruház méreteit, összeha­sonlítást tett hasonlóan nagy bevásárló­centrumok között. Neki egyébként meg­felelő a SPAR is, ami az állomásnál van. Összességében nem áradozott különö­sebben az egri legnagyobbról, feltehető­leg utólagos rossz emlék számára, hogy a hosszú sétában kimerült kissé. Költekezéséről úgy informálta hallga­tóságát, hogy bizonyos használati eszkö­zöket vett az édesanyjának, mégpedig ezer forintért. Pénze úgy került, hogy el­adott egy általa kiolvasott, korábban 1500-ért vásárolt könyvet. Lelkiismeretét úgy nyugtatta, hogy jó állapotban, mél­tányos áron jutott hozzá új gazdája, aki az egyik legjobb barátja. Leggyakrabban a nagymamája szánja meg, ha nincsen pénze. Azokat összerakva képez magá­nak némi kis vagyont, amiből költekez­het, amikor úgy gondolja. Ha mégis ke­vés, akkor apu kiegészíti. Egy újabb kérdésre válaszolva büsz­kén mondta, hogy sportol, mégpedig cselgáncsozik. Pontosan nem tudja az edzője nevét, de az biztos, hogy Tamás bácsinak hívják. Sajnos, mostanság szü­neteltetik vele az edzéseket, eltiltották, mert - bökte ki őszintén - gyenge volt a félévi bizonyítványa. Sok kettes érdem­jegy akadt benne. Főleg a történelemmel és a matekkal gyűlt meg a baja, de az énekkel sem dicsekedhet. Utóbbinál az elmélet segítette ki, mert rossz a hallása. Biztos abban, hogy kijavítja a jegyeket a közeli hetekben, tavaly év végén négyes­nél is jobb volt az átlaga. Bízik magában, noha most restelkedik egy kicsit a történ­tek miatt. Úgy gondolja, semmiképpen sem tragikus a helyzet a tanulás front­ján. Előbbiekről az otthoniakat is szeret­né megnyugtatni. Úgy belejött a hunyadisok hatodikosa és az idős úr a társalgásba, hogy már szí­vesen éreztük volna magunkat egy távol­sági járaton is, ahol aztán tömény az unalom. Szórakoztató volt ez a rövid dis­kurzus, általános tetszést nyertek a ti­zenéves legény frappáns válaszai, amire az utasok elejtett megjegyzéseiből vagy arckifejezéseikből is lehetett következ­tetni. Érezhető őszintesége okán rokon­szenvessé vált a srác, hangjában a hatá­rozottság ellenére nem volt semmi visz- szatetsző, még inkább elítélendő. Nem húzhattuk vele tovább az időt, neki csak a Mezőgazdasági Szakközépiskoláig tar­tott a társasutazás. A busz megállt, még jó, hogy valaki jelzett, mert ifjú barátunk csak akkor döbbent rá, amikor az ajtók szokott robajukkal kivágódtak. Egy gyors köszönés, a legény felpattant he­lyéről, s mint akit puskából kilőttek, el­tűnt a szemünk elől. Nem egy fejre ejtett gyerek, az biztos. Vajon mivé válik, ha felcseperedik? Ta­lán nem kell félteni a jövőtől, mert a számtan ugyan a gyengéje, ám a pénzt és az üzleti világot - egyelőre TESCO-s módon - már jól kezeli és fondorlatosán ismeri. Akkor pedig ez a fiú nem is elve­szett ember (ke). Nem kizárt, hogy évek múlva talán még büszke is lesz rá az is­kolája, bár annak most az érdemjegyek többségének okán csak kettes tanulója. Az osztályzatokról viszont soha nem kérdezi majd senki emberfia, ha kikerül a zavaros ÉLETBE. FESZTBAUM BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents