Heves Megyei Hírlap, 2002. március (13. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-02 / 52. szám

10. OLDAL

Bródy János: „Döbbenten,

állok az erőszak

Ezúttal is Eger polgármestere, dr. Nagy Imre üdvözölte a Művészetek Házában megjelenteket az Élvonalban című előadás-sorozat februári programján, bejelentve egyúttal, hogy a támogató Pannon GSM továbbra is hozzájárul a sorozat megrendezéséhez. Most játszani fog - mondta Szegvári Katalin, az est állandó háziasszonya a polgármesteri köszöntést követően. És a vendég, Bródy János - egy szál gitárral a kézben - játszott, a Kockázatok és mellékhatások című dalt.-Mi nagyjából egy generáció vagyunk, de ti, Koncz, Presser, Bródy, korszerűbbek vagytok, mint mi, mert ti tudtok szólni a fiatalokhoz, mi pedig megáütunk valahol pár évtizeddel ezelőtti időknél, ahol nekem véget is ért a könnyűzene. Hál' Istennek a gyerekem eljár a koncertjeitekre, meghallgatja a zenéteket. Ez a Kockázatok és mellékhatások mindenkit megérintett: csalódások, meg lehet-e az életet úszni, legyőzhető-e Lucifer?- Hát, ezt nem én találtam ki, ez egy idézet egy „híres” darabból, ahol a szerző, végiggondolva az emberi történelmet, csak azt a biztatást tudja mondani: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!”. És talán nincs is más lehetőségünk, mint bízni abban, hogy „valahogy rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”.- Akkor válaszolok egy másik Bródy-szöveggel, mert volt néhány éve, amikor azt hittük, hogy értünk szól a dal...- Ha arra, gondolsz, hogy az én szövegeimben megtalálható annak a kornak a hangulata, amelyben ezek a dalok születtek, akkor én ezt örömmel fogadom, mert úgy gondolom, hogy az a dolgunk - nekünk, akik megpróbálunk értelmes dalszövegeket írni, amelyek tulajdonképpen a szórakoztató műfajhoz tartoznak, az énekelt ritmusos szövegek műfajába, ami talán az egyik legősibb emberi kommunikáció lehet -, szóval nekünk az a dolgunk, hogy lehetőség szerint hűségesen rögzítsük annak a kornak a hangulatát, amelyben élünk. Ahogy azt valaha tette Tinódi Lantos Sebestyén. És ezekből a feljegyzésekből a későbbi korok valamit megsejtenek azokból a hétköznapokból, azokból a mindennapi érzésekből és gondolatokból, amelyek átjárják a hétköznapjainkat. Ezek az éneklett ritmusos szövegek rendkívül fontosak. Talán azért, mert olyan rendkívül erősen tudnak kötődni az emberi lélekben, hiszen az egyik legősibb információrögzítési forma. Néha az az érzésem, hogy amikor az emberiség még nem nagyon ismert másfajta dokumentációt, akkor ilyen énekelt ritmusos szövegekben próbálta összefoglalni a tapasztalatait, egymásnak átadni - esetleg a generációk is ilyen ritmusos szövegekben próbálták azt a tömény információt, ami az élethez elengedhetetlen - közölni a többiekkel. Valahogy ennek az utóda a mai korban az énekelt dalszöveg. Bár kétségtelen, hogy az írásbeliség elterjedésével, a Gutenberg-galaxis kezdetekor, a dalok szövege - ha úgy tetszik - elkezdett önálló életet élni, mivel az írásbeliség vált az emberi kultúra alapjává és az emberi információközlés általánosan elfogadott eszközévé. Ezek a szövegek, amelyek írásban terjedtek, ezek vitték a hírt az emberi kultúra állásáról. Tudom, hogy kicsit különös elképzelés, de azt hiszem: a mai értelemben vett költészet úgy született, hogy írásban kellett visszaadni mindazt a hangulatot, érzelmet és ritmust, lüktetést, amit az írásbeliség előtt valószínűleg az énekmondók a saját hangszereikkel, eszközeikkel ki tudtak fejezni. Ezért a mai napig is költőnek azt tekintik, akinek írásban megjelenik valamilyen műve, és a költészet legnagyszerűbb élményei azok az

guk módján nagyon jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy oldódjanak a görcsök a világban, amelyek sakkban tartották az emberi társadalmak jó részét. Azt hiszem, ez a generáció - nem kismértékben - hozzájárult ahhoz, hogy a nukleáris háború veszélye elmúlt. Valahogy másképp kezdtek el gondolkozni a világról az emberek, és másképp kezdtek el gondolkozni a társadalmi rendszerekről, a hatalomról. Valahogy természetessé vált az, amit egyébként a második világháírásbeli művek, amelyek fehér papíron, kis fekete hangyák sorozatával képesek előállítani - még mindig - zenét, ritmust, lüktetést, hangulatot, érzelmeket. És a gondolatokat is. Én már annak a kornak vagyok a gyermeke, miután a hatvanas években eszmélked- tem, amikor a technika fejlő- j dése lehetővé tette újra, hogy az énekelt dal maga is nagyon széles körben ter- jeszthetővé vált. Ilyen értelemben a dal, a dalforma megint visszanyerte ezt a régi énjét. Hogy mindenkihez eljut, mindenki számára érzékelhetővé válik a ritmus és a szöveg, és eb ben a formában a szöveg már újra

előtt

csak egy alkotó része a dalnak, de még mindig azzal a tulajdonsággal rendelkezik - mint minden ilyen énekelt, ritmusos szöveg -, hogy nagyon könnyen megjegyezhető. Egészen kis gyerekek amikor ismerkednek a kultúrájukkal, akkor először ilyen kis énekelt ritmusos mondóká- kat tanulnak meg. Gyakran nem is tudják pontosan, hogy mit jelent, de a ritmus és az ének nagyon erősen köti a szavakat, a szavak hozzák magukkal a ritmust. És egészen idős emberek, akik már sok mindent elfelejtettek, amit az életben megtanultak, ezekre a kis dalokra és szövegekre még mindig emlékeznek. Épp ezért azt hiszem, ma sem mindegy, hogy miről szólnak a dalok.- Régebben tiltás volt, jelbeszéd, sorok közötti kódolás, később a rendszerváltást követően egy ideig azt lehetett hinni, hogy „rólunk szól ez a dal". Ma viszont a rádiók és televíziók nem játsszák dalaitokat, amelyik rádió viszont csak magyar zenéket mutat be, a Pannon, onnan viszont kitiltjátok saját magatokat...- Egyébként nem nagyon játszik ez a rádió minket. Egyébként is, az egy helyi érdekű dolog, mivel azt a rádiót csak Pesten lehet fogni. Ez inkább csak azért alakult így, mert néhány zenekar, a Kispál és a Borz, a Másfél, a Nyes, ilyen rockzenét játszó zenekarok, akik nem kívánták azt a politikai szellemiséget hirdetni, ami ebben a rádióban van, felkérték a rádiót, hogy ha lehet, a dalaikat ne játsszák, és ne az ő népszerűségüket használják ki a politikai nézeteik terjesztésére. Akkor a rádió nagyon nagyképűen reagált ezeknek a fiatal gyerekeknek a kéréseire - hogy hát ők „megvannak nélkülük” -, lenéző és durva volt. Akkor a velük, zenészekkel való együttérzés miatt jó néhány komoly zenekar és olyan szerző, előadó, akiknek a dalai azért nagyon sokszor szerepelnek, azok is kifejezték azt a vágyukat, nem örülnének annak, ha a dalaik számukra ellenszenves, rasszista, kirekesztő és ilyen gyűlölet-hangulatot terjesztő közegben forduljanak elő, mert valójában a zene nem erről szól. Ez elég bonyolult helyzet, mert valójában a szerzői jog és a törvény szerint egyszer már forgalomba kerülő felvétel forgalmazását nem lehet korlátozni. Ez így inkább csak

egy gesztus a zenészek és zenekarok részéről, ami azt jelenti, hogy szélsőséges ideológiát nem kívánnak szolgálni a dalaikkal.- Én ezt nagyon tisztességes gesztusnak tartom.- Nagyon nehéz a mai világban, különösen ezekben a hetekben, meri úgy tűnik számomra, hogy itt a választások előtt rendkívül élessé vált a hangulat a politikai pártok között, és nagyon nehéz a művészeknek ebben a szinte barikádharcban megszólalniuk. Akkor, amikor csaknem minden alkotó vagy komolyan gondolkodó ember a harmóniát keresi nemcsak a művészetben, hanem az életben is. A művész működése nem más - ha úgy tetszik, a zene, a művészet eszközeivel -, mint megkeresni az élet sokszínűségét, a harmóniát, mindazokat a dolgokat, amelyek képesek együtt létezni, és együtt, a maguk sokszínűségében örömet és gyönyöröket szerezni az embereknek. Egy olyan politikai hangulat, amelyben az válik uralkodóvá, hogy aki nem támogatja az éppen jelenlévő hatalmat, az ellenség, és nem tartozik a közösséghez, rendkívül rossz és szorongós állapotot idéz elő mindenkiben, aki egy kicsit is érzékeny a vüág dolgaira.- Benned például.- Bennem különösen.- Ennyire rád dűl ez a dolog?- Én ezt nagyon rosszul viselem, mert - ahogy már mondtam - én a hatvanas években eszmélkedtem, egy olyan világban, amely rendkívül sok kemény és rossz örökséget hordozott magában, feloldhatatlannak látszó problémákat. De a hatvanas évek hangulata nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon olyan érzést keltett az új generációban, mintha elérhető lenne egy olyan világ, amiben mindazok a kegyetlen pusztító indulatok, amelyek a XX. századot olyan szörnyűségessé tették, visszaszorulóban lennének, és talán egy olyan világ közelít, amelyben már kevesebb az erőszak, kevesebb a félelem, és ahol az emberek viszonylag békésen tudják megoldani a problémáikat. Nem tudom, emlékeznek-e még a velem egykorúak vagy a fiatalabbak a mesékből a hatvanas évek fiataljaira, a hippikre, a virágos mozgalmakra, az erőszakellenes mozgalmakra, amelyek a maború után az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmánya rögzített az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatában. Hogy minden ember szabadon születik, egyenlő méltósága és joga van, és az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben megértő szellemmel kell, hogy viseltessenek. Azt gondolom, hogy a múlt század vége felé, mint hogyha ez a generáció, amelynek én is tagja voltam, már- már megközelítette volna azokat a lehetőségeket, s mintha a valóságos politikai folyamatokra is sikerült volna hatással lenni. És bizony, bizakodó volt a hangulat nagyon sokfelé. Tudom, hogy senki nem mondhatja el ma Magyarországon, hogy személyesen is büszke lehet arra, hogy Magyarország újra független és szuverén állam lett, mert valójában nem saját erőből lettünk végre szabad és független ország, hanem összeomlott az a vüágbiroda- lom, amelynek nagyságához nagyon elhanyagolható kis pont voltunk mi a térképen. De azért azt hiszem, hogy az a generáció, az a korosztály az egész világon - úgy összességében - nagyon sokat tett azért, hogy ez a világbirodalom megszűnjön, visszavonuljon, és az emberek sok százmilliói felismerjék: nem lehet tovább olyan hatalmi hierarchiában, olyan totális államrendben élni, amely a huszadik század folyamán többször is tragédiához vezetett és borzasztó katasztrófákat okozott az emberiségnek.- Valóban nem magától ment végbe ez a dolog, de itt Magyarországon is jól körülírható azoknak az embereknek a köre, akik (és ebbe beletartozol te is) elég sokat tettek azért, hogy milyen szépen ment itt végbe ez a változás. Nemcsak hogy nem folyt vér, mert attól még csúnya is lehetett volna. Hogy itt egy ország nagyon hamar megértette, mi az a rendszerváltozás, ahhoz egy népes gárda sokat segített.- Azt hiszem, egy egész nemzedékre volt jellemző az a gondolkodás, hogy - a történelemben eddig nem ismert módon - társadalmi átalakulást kíván, olyat, amely nem használ semmiféle erőszakot, és mindenfajta erőszak által megállíthatatlanul győzedelmeskedni fog, és demokratizálni fogja a társadalmakat. Azokat is, amelyek még magukban hordozzák az ősi szokásjogon alapuló feudális hierarchia

2002. Március 2., szombat

maradványait is. Azt gondoltuk, hogy valódi demokrácia lesz, amiben az emberek elfogadják egymást egyenlőnek, egyenrangúnak és szabadnak. Valójában a kiábrándultságom vagy szomorúságom abból fakad, hogy azt látom: utánunk olyan fiatal generáció következett, amiről azt gondoltuk, hogy követni fogja ezt a gondolkozást, és be fogja temetni még azokat a maradék kis árkokat is, amelyek a társadalmat szétszabdalják, hogy gyógyírt fognak az összes sebre alkalmazni. Almunkban sem hittük volna, hogy újra teret nyer az erőszakos, félelemkeltő, hatalmaskodó gondolkozásmód, az, hogy az erősnek mindent szabad, a gyengék pedig hulljanak. Ez az én számomra olyan furcsa és elfogadhatatlan, és olyan döbbenten állok az előtt, hogy a XXI. században - amihez tudományos-fantasztikus irodalom kötött leginkább, mint egy olyan világhoz, amelyben az emberiségnek ezek az ártó szellemei már végképp feloszlanak, hogy a népek felismerve azt: gondjaik, problémáik közösek és közös megoldások léteznek - újra feltámad a furcsa ősi, meg- emésztetlen gondolat, hogy árnyalatnyi kis különbségek miatt képesek legyenek egymás ellen fordulni.- Jó néhány művész egyszerűen kicsukja ezt a gondolatot.- Szeretném magam én is kivonni ebből, de képtelen vagyok érzéketlen lenni a környezetem problémái és feszültségei iránt.- Ki adta annak idején azt a nevet neked, aminek ma is mindenki hív, hogy tinédzser? Mindjárt megkérdezem, hogy miért.- Ha jól emlékszem, akkor Koncz Zsuzsi szólt egyszer így rám, amikor még én voltam a legfiatalabb a zenekarban, hogy olyan vagyok, mint egy bolond tinédzser. Akkor éppen valami újságcikkben olvastuk, hogy félőrült tinédzserek randalíroztak az angliai tengerparton. Valahogy így ragadt rám. Akkor talán még én sem voltam ilyen nyugodt és megfontolt.- Arra gondoltam, hogy az idealizmusod, ami persze egy középkorú ember realitásával keveredik, még mindig megvan.- Ez nem az én idealizmusom, hanem úgy látom, hogy a világ azon részének a gondolkodása, amely rendelkezik mindazzal az emberi tapasztalattal, amit a történelem felhalmozott, és le tudja vonni belőle a következtetéseket. Én nem gondolom azt, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete idealisták gyülekezete. Nemrégiben olvastam az ENSZ mellett működő kulturális tanácsnak a jelentését. Lehet, hogy idealistának tűnik ma Magyarországon, amikor ezt elmondom, de az a címe: Kreatív sokszínűség. Arról szól, hogy az emberi kultúra azért tartalmas és érdekes, mert sokszínű, és ebben a sokszínűségben létezik és nyilvánul meg az emberiség ereje, fejlődőképessége és az a lehetősége, hogy az életét és a sorsát egyre harmonikusabbá tudja tenni, egyre több ember tudja meghatározni azt, hogy miként képzeli el a saját életét. Ez a kreatív sokszínűség megnyilvánul azokban a politikai rendszerekben is, amelyeket a fejlettebb országok létrehoztak, ami szintén nem új keletű találmány, hiszen a francia forradalom óta érvényes - megint azt mondom: lehet, hogy idea - a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje. Azt mondom, hogy a szabad és liberális demokrácia eszméje Kossuth óta Magyarországon is érvényes és hagyományokkal rendelkező elképzelés. Az angol demokrácia - kialakulása és annak működése óta - az egész világon a legeredményesebb társadalmi rendszerré a parlamenti demokratikus berendezkedést tette. A parlament egy francia szóból eredő angol intézmény, és azt jelenti, hogy van egy hely, ahol megbeszélik az emberek a közös dolgaikat. Az emberek választott képviselői megbízás útján megbeszélik, hogy mit kell tenni. Ez a parlamenti demokrácia az, aminél jobb társadalmi szerkezetet eddig még nem mutatott fel az emberi civüi- záció. Es azt gondolom, hogy erre vágytunk. Ha valaki engem megkérdez a nyolcvanas évek végén, hogy mit várok a jövőtől, lehet, hogy sok butaságot mondtam volna, de azt biztos nem feltételeztem volna, hogy egy megszerzett szabadságban majd egymás torkának fognak esni az emberek, és a politikai nézetkülönbségeik miatt újra családok szakadnak széjjel, munkahelyeken fordulnak egymással szembe az emberek. Hogy nem beszélnek egymással, félrefordulnak, hogyha egy számukra nem rokonszenves politikai szemléletű ismerősükkel találkoznak. Teljesen elképzelhetetlen volt számomra az is, hogy én a régi zenésztársaimmal olyan komoly és kemény vitákba keveredjem, hogy adott helyzetben még a közös munkát is lehetetlennek lássam.

síké Sándor