Heves Megyei Hírlap, 2002. március (13. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-02 / 52. szám
2002. Március 2., szombat HÍRLAP MAGAZIN 11. OLDAL A ház, amely a csodák szobáját rejti, kívülről semmit sem árul el titkaiból. Ugyanolyan háznak tűnik mint a többi abban a zagyvaszántói utcában. De sokan tudják: van benne egy különleges szoba, a babák szobája. Színes ruhákat viselnek ott az ifjú lányok és asszonyok. A közelmúlt ruháit. Dédmamáink, ükanyáink hordtak ilyet. Szépek lehettek. Az embernek nem nehéz elképzelni, milyen kecsesen lépdeltek, amikor vasárnaponként hazafelé tartottak a templomból, vagy a tél végi farsangi bálba indultak néhány vidám, táncos órát eltölteni. A babák segítenek elképzelni mindezt. Elég, ha az ember beül közéjük, nézi őket, aztán lehunyja a szemét, és már látja is, amint megnőnek és megelevenednek. Ezek a babák csodákra képesek: visz- szaröpítenek az időben. A babáknak külön szobájuk van Bánya Istvánné házában. Látszólag ugyanolyan helyiség ez is, mint a többi, bútorokkal, térítőkkel, szőnyegekkel, festményekkel és más tárgyakkal. Ám ha az ember beül a szobába és nagyon csendben marad, akkor meghallhatja a babák hangját. A bútorok időnként csendes reccsenésébe halk susogás keveredik, amit csak azok hallhatnak meg, akik igazán közel tudnak kerülni hozzájuk. Talán a díszes babaruhák közé vetődő fuvallat csalja elő ezeket a hangokat, de az is lehet, hogy a babák üzennek így a világnak. Hiszen ezek nem akármilyen babák. Pucéran kerültek egykor a házba, hogy később színpompás öltözéket kapva mutassák országnak-világnak az egykori öltözékek varázsát. „Kivetkőzött” lányok Bányai Istvánné kislányként, hetven évvel ezelőtt zagyvaszántói viseletét is hordott. Akkor még minden helyi lánynak volt az A csodák zagyvaszántói babaháza A babaruha-készítő, egyik kedvencével, a zagyvaszántói öltözéket viselő modellel adott falut jól meghatározó ruhája. Több is, hiszen mást viseltek hétköznapokon és mást ünnepkor. A negyvenes évektől viszont lassan minden lány és asszony „kivetkőzött”, átváltott a polgári ruhákra. A színes helyi viselet szekrényekbe, ládák mélyére került, később pedig onnan is eltűnt az effajta ruhaféleség. Bányai Istvánné már kislányként is szépen hímezett, és varrni is megtanult. Felnőttként egy ideig óvodát vezetett, és ekkor gondolta, hogy a legfiatalabb generációval jobban meg kellene ismertetni nagyanyáik, dédanyáik viseletét. Ezért aztán beiratkozott egy Egerben működő díszítőművészeti szakkörbe. Ennek elvégzése után, 1973-ban döntött úgy, hogy nem hagyja veszni az egykori helyi viseletét. Rövid töprengés után a megőrzésnek egy sajátos formáját választotta: babákat öltöztetett a települést, a tájat meghatározó ruhákba.- Előbb arra gondoltam, hogy eredetiben készítem a ruhákat, ám rövid számolgatás után rá kellett döbbennem, hogy ilyesmire nem gondolhatok, hiszen egy-egy öltözékhez már a hozzávaló is több tízezer forintba került volna. Ezért döntöttem a babák mellett - mondja. Az eltelt közel harminc év alatt több mint száz babát öltöztetett fel. Ezek közül ma már csak harminc van a szobában. A többit különböző tájházaknak és múzeumoknak ajándékozta. Most már kissé bánja is, hiszen gyakran kérik fel, hogy kiállítás keretében mutassa be a babákat, és akkor bizony jó lenne, ha bővebb anyagot tárhatna a publikum elé. Drága ruhák Bányai Istvánné pucéron vásárolja a babákat. Pontosabban csak vásárolta, hiszen az utóbbi években már nem kapni öltözék nélkülieket. A modern ruhával ellátottak viszont nagyon drágák és a méretük sem megfelelő, hiszen ezek a babák legalább fél méter nagyságúak. Korábban a salgótarjáni piacon forgalmazta az ilyen babákat egy gyártó, ám az utóbbi időben eltűnt, nyilván a kereslet csökkenése miatt. Bányai Istvánnénak még van néhány pucér, öltöztetésre váró babája. Ha azok is ruhát kapnak majd, és elfogynak, akkor nem tudja, hogy honnan fogj beszerezni a kis manökeneket. A babaruhák korabeli fotók alapján készülnek. Nagy öröm, ha hírét veszi, hogy valahol van még ilyen öltözék. Akkor az ország távolabbi pontjára is képes elutazni, hogy a helyszínen készítsen modellrajzot a ruháról. Ezt kicsinyíti le itthon, hiszen a babákra kerülő ruhák méretarányosak. Maga az elkészítés sem köny- nyú, hiszen egy-egy kis ruha meg- varrásával szinte ugyanannyi baj van, mint az eredeti méretű elkészítésével. A hozzávaló sem olcsó, hiszen egy kicsi ruha elkészítéséhez nyolcezer forintba kerül a textília. Ha gyöngyök vagy más tartozékok is szükségesek, akkor mindez tovább emeli az árat. Egyébként egy ilyen kis ruhához is elég sok anyag kell. A zagyvaszántói hétköznapi viselet esetében egy-egy szoknyához két és fél méter anyag. És csak szoknyából öt van egy babán. Előírt viselet A kilencvenes évek elején alakult meg a zagyvaszántói hagyományőrző csoport, melynek vezetője Bányai Istvánné lett. Mindezt azért fontos itt megemlíteni, mert a kilenctagú népdalcsoport helyi viseletét varrt, és azzal lépnek fel a különböző rendezvényeken.- Az elején volt, aki nem nagyon támogatta az effajta fellépőruha készítését - emlékszik vissza a csoportvezető. - Ám amikor a babákon megmutattam, hogy milyen ruhára gondolok, már mindenkit meggyőztem. A hozzávaló beszerzése nem kis gondot okozott a kisnyugdíjasokból álló csoportnak, de szerencsére mindegyikük tud varrni, így az elkészítésért nem kellett fizetniük. A ruhák látványa viszont kárpótolta a fáradságos munkát.- A ruhákkal nagy sikert aratunk mindenhol, és ha meghívást kapunk, akkor mindig kikötik, hogy feltétlenül a zagyvaszántói viseletben jelenjünk meg. Feléledő babák Bányai Istvánné a helyi viselet színpadi sikerét látva abban bízik, hogy az ilyen ruhák felélednek Csipkerózsika-álmukból.- A babáimat mindenhol megcsodálják - mondja. -Amikoráradoznak, hogy mennyire szépek, akkor én azt szoktam mondani, hogy a lányokon, asszonyokon még szebbek lennének. Én bízom benne, hogy nem távoli az az idő, amikor ünnepekkor néhány hölgy majd ilyen viseletben jelenik meg a zagyvaszántói utcán. A babáknak tehát üzenetük van: a nem is olyan távoli múlt értékeit hirdetik. Talán egyszer majd életre kelnek, és a szobából elindulnak a világba. És csak ha egészen közel lépünk majd hozzájuk, akkor jövünk rá, hogy ezek már nem is babák, hanem lányaink, asszonyaink, akik így akarják színesebbé tenni életünket. Ha sokan lesznek, akkor híre megy majd, hogy érdemes messze földről is eljönni ide, és megcsodálni őket. Mert végül is most még csak babakiállításra hívhatja Bányai Istvánné a nézőket, de abban reménykedik, hogy egyszer maga Zagyvaszántó lesz a „kiállítási tér”. Élő babákkal. TOMPA Z. MIHÁLY Lélektől lélekig szállt az ének A Cantus Agríensis Kórus vendégszereplése Przemyslben A Cantus Agriensis vegyeskar a przemysli városháza lépcsőjén Przemysl városa a történelmi múltat idézi. A hatvanezer lakosú várost a Beszkidek lábánál a Run folyó szeli ketté. A folyó déli oldalán emelkedő dombon X. századi magyar települést tártak fel a Dobó István Vármúzeum régészei. Még ma is él a köztudatban, hogy a folyó két partján egykor szomszédságban éltek a magyar és lengyel település lakói. Ebben a történelmi hangulatú városban fogadták nemrég Magyarország képviseletében a Megyei Művelődési Központ Cantus Agriensis Kórusát a Przemysli Nemzetközi Kórusfesztivál szervezői. Házigazdánk, Stanislaw Maria Frankowski érkezésünkkor meglepeti, mivel már a város határánál várt, hogy mielőbb véget vethessünk a hosszú buszozásnak. A kedves fogadtatás folytatódott a szálláshelyen, ahol a forró, magyaros gulyás mindenki dicséretét kiváltotta. A vendéglátás mindvégig ízlésesen szerény - nem szegény - volt, érezhettük a megkülönböztető figyelmet a három nap alatt. A zsúfolt programba mindössze egy városnéző séta fért bele, ezt a próbák, a kórusok helyszíni felkészülése és az esemény menetrendje indokolta. k A fesztiválra öt ország fesztiváldíjas kórusai kaptak meghívást. A mintegy négyszáz ukrán, német, szlovák, magyar, lengyel énekes találkozott és mutatta be programját a Przemysli Katedrá- lisban. A háromórás kórusműsor alatt a templomokban megszokott hideg ellenére sem kívántam elmenni egy sétára vagy hangulatos vendéglőbe, mert nem szerettem volna kihagyni egyetlen kórus előadását sem. A fesztivál közönségének folyamatos figyelme valami szépről, valami lélekemelő folyamatról tanúskodott a gótikus ívek alatt. A nemzetközi fesztiváldíjas kórusok műsorainak változatossága, művészi színvonala valódi élményt jelentett. A magyar kórus műsorán többek között Palestrina, Kodály, Sweelinck, Monteverdi müvei szerepeltek, amelyek a legnagyobb sikert aratták. Az egri Cantus Agriensis Gergely Péter Pál karnagy vezényletével - elfogultság nélkül írhatom - főszereplője volt a fesztiválnak. A przemysli érsek 18 órától szentmisét celebrált, melyen a kórusok egyetlen nagy közösséggé álltak, s így vettek részt a liturgiában. Történt mindez szinte észrevétlen átmenettel, melyet a lengyelek élő hite tett lehetővé. A rövid érseki példabeszédet a kórusok képviselőinek anyanyelvükön elhangzó néhány mondatos üzenete teljesítette ki. A szentségek kiszolgálása alatt a kórusok a leg- professzionálisabb színvonalon adták egymásnak az énekek folytatásának lehetőségét. Nagy felkészültségről tettek tanúságot az esemény szervezői, noha ez volt az első ilyen fesztivál a városban. A hosszú nap végén a Gromada Hotelben találkoztak a szervezők és a résztvevők. A baráti esten - a polgármester és az egyház képviselőinek köszöntői után - meggyőződhettem a magyar kórus sikerének hitelességéről, szakmai elfogadottságáról a különböző nemzetek énekkarai körében. A kötelező protokollon túl minden formaságot mellőző, bensőséges hangulatú együttlét alatt a magyarok alkalmi, de itt is magas színvonalú éneklésébe a német, lengyel és más kórustagok is bekapcsolódtak. A város és az egyház vezetői mindvégig kitartottak, s láthatóan élvezték a találkozó emberi mozzanatait. A nyelvi korlát eltűnt, és csillogó szemmel élvezte mindenki a közös éneklés ajándékát, a felszabadultságot. Éjfélkor utazott „haza”, a magyar dombra épített szálláshelyre a sikertől feltöltődött csoport. k Másnap délelőtt az egyik külvárosi templomban a szentmise részeként szerepelt a Cantus Agriensis. Fiatalokat láttam karon ülő gyermekekkel, nagyszülőket unokáikkal, akik zsúfolásig megtöltötték a templomot. Sokan kint rekedtek, de az ajtóban állva is részesei voltak a misének. Szavak nem adhatják vissza annak a csodálatos együttlétnek a hőfokát és erősségét, amelyben lengyel-magyar egymásra talált. A mise rendjébe illesztett kórusművek a mélyen vallásos lengyelekből spontán tapsot váltottak ki. Ez a profán megnyilvánulás a liturgia részévé vált. Nem idegen a keresztény életörömtől a lélek önkéntelen megnyilvánulása, amelyben része volt a magyar kórusnak. Könny csillogott a szemekben - a kórustagokéban is. Emelkedetten, lélektől lélekig szállt az ének. A karnagyot és a kórus tagjait az egyszerű lengyel emberek azzal ajándékozták meg, amiből a legtöbbel rendelkezünk: a szavakat nélkülöző, átsütő szeretettel. Nagyszerű érzés lehetett itt énekelni, hiszen a kórustagok a mise alatt közvetlen közelségben, a mise résztvevőiként álltak a padsorok előtt. Személyes élményem a mise élettelisége, ahol a színlelt ájtatos- ságnak nyomát sem láttam, és egy intermezzo: a katedrálisban két fiatal - egyikük nyomorék - otthonos jelenléte hívta fel a figyelmem. Láthatóan otthonuk volt a templom, ahol annyi megértő, mosollyal erősített pillantást kaptak, amiből rájöttem, hogy az itt élőknek nem zavaró a jelenlétük. Gondolom, ezeken a miséken, a város keresztény közösségében találták meg hiányzó családjukat. A szervező pap, a kispapok, az apácák szolgálata és áhítata gyermekkori karácsonyi emlékeket idézett bennem, amit a kicsi fedémesi templomban én is átélhettem. A kórus tagjainak őszinte megnyilatkozásaiból megbizonyosodtam: nemcsak nekem jelentett feledhetetlen élményt a templomi találkozó. k A civil diplomácia talán segít a két város vezetőinek is megtalálni a közös múltban gyökerező, de az emberek akaratával is megegyező kapcsolatfelvétel módját. A szervező házigazdánk, Stanislaw egyértelmű mondatai arról tanúskodtak, hogy a przemysliekben erős a szándék ennek a régi kapcsolatnak az újjáélesztésére. A kultúra kiváló lehetőséget nyújt ennek megvalósításához. GÁL SÁNDOR
