Heves Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
8. OLDAL MAGAZIN 2001. December 24., h&tfô 11 HHB K A R Á C S 0 N Y I Jót választani, s a lehető legjobban végezni” Két próba között Szabó Sípos Mátéval, aki pihenésképpen a csöndet szereti Az Egri Szimfonikus Zenekar karmesterével, Szabó Sípos Mátéval nagyon nehéz időpontot egyeztetni. Az a nyugalom, amelyet egy-egy koncert vezénylése közben láthatunk, a színpadé. Mert Szabó Sípos Máté mintha örökké úton lenne. S ez így is van, hiszen a karnagy a fővárosban él, a debreceni Kodály Kórust és az egri szimfonikusokat igazgatja, ezért hát nem csoda, ha az egyetlen biztos elérhetési pontja rendszerint a mobiltelefon...- A karmesterekről képesek lennénk azt hinni, hogy szakállas, idős urak. Te vagy az ellenpélda...- Sok nem szakállas ember dolgozik a zenekarok élén, ezért én soha nem gondolkodtam el azon, hogy mennyire fiatal vagy öreg ez a szakma. A gimnázium után jelentkeztem karvezető szakra. Talán azért, mert az apám egy elég nagy igényű ember volt, s azt mondta, ha már mindenképpen zenész akarsz lenni, akkor legalább legyél karmester! Hatéves korom óta zongoráztam, s szinte•_ minden hangszert kipróbáltam. így jutottam el a jazz-zongorázáshoz, de alakítottunk fúvós együttest, népzenei együttest, sőt balkezes létemre bőgőzni is elkezdtem. A hangszerek nagyon-na- gyon érdekeltek. Egyébként biológusnak készültem, állatokkal akartam foglalkozni, s ez a szándék még a gimnázium harmadik osztályában is nagyon komoly volt. A változást az hozta, hogy egyszer a bátyám látott egy iskolai jazz-rock zenekarban muzsikálni, s azt mondta, nem kifejezetten kutatóbiológus habitusom van. Természetesen nem amiatt váltottam, de azért elgondolkodtam a hallottakon. Mivel általános gimnáziumba jártam, így a zeneelmélet akadémia szintű tudását rövid idő alatt be kellett vágnom. Volt egy nagyon kemény háromnegyed évem, amikor elköltöztem a nagyanyámhoz és egy szál zongora mellett gyakoroltam, tulajdonképpen csak enni keltem fel. Szerencsémre első nekifutásra felvettek.- Ehhez azért nagyon kemény akarat kellett...- Nagyon akartam, hogy felvegyenek. Azt tudtam, hogy a zenéről alkotott elképzelésemmel azért nagy baj nem lehet, de az elmélet hiányzott hozzá. Ezért lemondtam mindenfajta élvezetekről. A barátnőm, aki azóta a feleségem, megértette ezt.- Mi vonzott erre a pályám, a szülői elváráson túl?- Egy óriási érzés, amikor 70-80 ember, vagy kórussal kiegészítve 160 tagú együttes áll előtted és megpróbálod az irányításod alá vonni őket. Eg]>zden mozdulatra fognak egyszerre levegőt venni és megszólalni, úgy, ahogy azt te szeretnéd. Az embernek mindig úgy kell odaállni, hogy akik előtted vannak, elhigy- gyék: amit most te csinálsz, az a zeneműnek a lehető legjobb megszólaltatása az adott pillanatban. Ez mindig egy kis pszichológia, egy kis kisugárzás kérdése, amit HBUE6YKÄHTTA Született: 1964. november 13. Budapest. Iskolái: Zeneművészeti Főiskola, karvezetés, karmesterképző szak. Együttesei: Állami Énekkar, a Magyar Rádió gyermekkórusa, egri szimfonikusok, budapesti philharmoikusok, Debreceni Kodály Kórus. Kedvencei: Beethoven, Haydn és a francia századelő muzsikusai. Vágya: Minél többet vezényelhessen operákat. Szabadidő: az nincs, de az örökös rohanást életformává fejlesztette. Ha nem lenne karmester: akkor a képző- és iparművészet terén találná meg a helyét. az ember vagy meg tud teremteni, vagy nem, de soha nem tanulható. Ez mindig úgy történik, hogy egy zeneművet a karmester megpróbál a lehető legjobban megérteni, megismerni, s ha kialakult róla egy konkrét kép, akkor azt már nem olyan nehéz továbbadni. Azt, hogy a zenészek ezt elhi- szik-e, el tudják-e sajátítani és a koncert sikeres lesz-e, ez már a személyes kisugárzáson múlik.- Elgondolkodták már azon, hogy esetedben miből fakad az a személyes varázs? Az, hogy egy együttes egyszerre tudjon lélegezni?- Nem akartam én ezt misztifikálni, s erről talán a zenészek többet tudnának mondani. Sok esetben ez azért működik. A közönségtől mindig pozitív visszajelzést kapok a koncert végén, bár az is igaz, én érzem azt, hogy így akartain-e csinálni, és az szólalt-e meg, amit szerettem volna, s ha nem, akkor engem a közönség tapsa hidegen hagy.- Nagyon fiatal vagy. Nem okozott soha gondot, hogy esetleg több éve zenélő emberek rosszul viselték a korbeli különbséget?- Ez nehéz dolog, mert amikor az Állami Zenekarhoz kerültem - ráadásul nem is volt túl rózsás a helyzet -, az ember úgy gondolta, hogy fiatalon mindent ő tud a legjobban, s 40-50 éves zenészek egészen más tudással, egészen más megszokással nem tolerálták ezt. Az ember ennek az elvárásnak vagy megfelel, vagy megpróbálja nem figyelembe venni. Hosszú idő tanúsága volt az, hogy mi az, amiben meg kell felelni, s mi az, amit nem szabad figyelembe venni, eseüeg mi az, amin cél elérése érdekében keresztül kell menni, különben nem jutsz a célhoz. Mostanra eljutottam odáig, hogy tudom, a felkészültséget minden együttes vagy kórus akceptálja Sokféle ember dolgozik a karvezetői és karmesteri pályán, s szinte mindegyiket másért fogadják el. Vagy a szemlélete, vagy a munkamódszere, vagy a szimpátia alapján. Ezt meg kell tapasztalni. A másság ezen a pályán sokszor előny, hiszen ha alkalmilag dolgozik az ember egy csapattal, akkor az mindig vérfrissítést jelent. Más munkamódszert, más személyiséget látnak a zenekari tagok, s ez eleve sokszor pozitívan hat rájuk, mintha évtizedeken keresztül ugyanaz az arc dirigálna nekik. Ha ismernek minden mozdulatot, tudják, hogy mit fogsz erre mondani, hogyan reagálsz, az előbb-utóbb megszokássá válik. Lehet, ezen a pályán is igaz, hogy tízévente nem árt váltani.- Mekkom szabadságod van egy-egy zenemű kiválasztásában, egyáltalán mit csinálsz akkor, ha olyan szerzőtől kell előadni, aki nem tartozik a kedvenceid közé?- Nagyon szeretek darabokat tanulni, sőt kifejezetten örülök, ha olyan szerzőtől kell tanulnom, amit még nem ismerek annyira Ha egy zenemű jó zenemű, akkor semmiféle gondot nem okoz.- Nincsenek olyan szerzők, akiktől vonakodnál?- Szerzőt nem tudok mondani, inkább feladat lehet olyan, amire azt mondom, ez most nem a szívem csücske. Szerencsére eddig nem kerültem ilyen helyzetbe, hiszen annyi zenemű van az irodalomban, hogy mindig lehet szelektálni, választani. A kortárs zeneirodalommal is úgy vagyok, azt majd az idő dönti el, hogy mi az ami értékálló. Be kell mutatni mindent, lehet kísérletezni, s majd az idő eldönti. Persze egy esetben akadt, amikor azt mondtam, hogy hú, ezt most nem szívesen csinálom. De nem mondok zeneszerzőt, mert megbántanám. Egy rossz zeneművet is elő lehet adni jól, legfeljebb utána az ember megállapítja magában, hogy ez nem egy jó darab. En erről úgy gondolom, ha választani lehet, akkor válasszuk a legjobbat, ha nincs meg a választási lehetőség, akkor végezzük el a lehető legjobban.- Szoktál könnyűzenét hallgatni?- Hát persze! Nekem nincsenek műfaji korlátáim, bár pihenéskor a csöndet jobban szeretem. Ha autózom, akkor is bármit meghallgatok, ami a rádióban szól. A kemény me- tálzenéből talán már kinőttem, de a jazzt nagyon szeretem. Még talán a kommersz könnyűzene a kivétel. Azt unom.- Tudsz zenét hallgatni kikapcsolódásképpen?- Tudok, de nem szoktam. Ha zenét hallgatok, akkor azt azért teszem, mert célom van vele.- A nyáron a Líceum udvarán bemutatott „Élet a Holdon” című darab születése Neked köszönhető. Lesz folytatás?- Én nagyon szeretném, ha lenne folytatás, hiszen tavalyelőtt elkezdtük a „Szerelmi bájitallal”, aztán folytattuk az „Élet a Holdon” című marionett-operával. Az, hogy Egerben operaelőadás született, már egy óriási lépés volt. A város szellemiségéhez méltó az, hogy az opera helyet kapjon. Azt hiszem, hogy egyik produkcióval sem vallottunk szégyent, éppen ezért vagyok most egy kicsit szomorú, hiszen nem olyan régen hallottam, hogy a város nem érzi ezt annyira fontosnak, mint ahogy én. Új produkcióra nem lesz lehetőség, talán a régiek felújításáról szó lehet, bár egyelőre ez is nagyon képlékeny. Ha ez a folyamat megszakadna, úgy érzem nagyon sokat veszítene a város.- Játsszunk akkor egyet a beszélgetés végén. Mondok zeneszerzőket és mondd meg, hogy milyen benyomások jutnak róla eszedbe: Purcell.- Jövőre a Kodály Kórussal Purcell-műveket fogunk énekelni, hiszen az ódáit nagyon ritkán lehet hallani. A kamarazenéje fantasztikus, nagyon elmélyült tiszta zene és nagyon szeretem.- Vivaldi.- Fiatalon szerettem, de mostanában nagyon ritkán kerül a kezembe. KeÚemes zene, ami állandóan szólhat.- Wagner.- Csak színpadon tudnám elképzelni. Nagyon szeretnék egyszer Wagnert dirigálni. Lemezen viszont nagyon nehezen tudom elképzelni.- Mozart.- Megoldhatatlan. Annyira mély rétegekben mozog az ő zenéje, hogy két hangot nem lehet úgy ösz- szekötni, hogy ne érezd azt, van ennél jobb megoldás is.- Csajkovszkij.- Szeretem a szimfóniáit, hol slágergyanús, hol fantasztikusan erős zene.-Smetana.- A nagy nemzeti zeneszerzőket nem tudta befogadni. Szépek ezek a zenedarabok. A cseh zene egyébként izgalmas feladat.- A millenniumi évben rengeteg zenemű született. Mennyire ítéled ezeket értékállóknak?- Amikor alkalomhoz kötődően dömpingszerűen születnek művek, az egyrészt dicséretes, mert végre születnek, s van rá anyagi forrás. Hogy ezekből mi az értékálló? A nagy számuk miatt már jóval kevesebb. Kétszáz darabból biztos lesz 4-5, amelyik kiállja az idő próbáját. SZUROMI RITA M amuska közelgő érkezését akkora ovációval jelentette be Anyu, hogy húgaim ugrándozni kezdtek az örömtől. Azt képzelték, vendégünk még magát Jézuskát is übere- li. Meleg szívű anyókára számítottak, hasonlóra, mint az öreg néne, aki a Mátra- alján pártfogásba vette, s kis házába vitte a törött lábú őzikét. Küllemre olyasvalakire vártak, mint Walt Disney Csipkeró- zsikájának cseresznyeszájú, fodros főkö- tőjű, ezüst hajú, pufók tündérei. Kistestvéreim nem ismerték Mamuskát. Személyesen, addig én is csak egyszer találkoztam vele. Felsőnyéki, vakító fehérre meszelt, földpadlós vályogházában látogattuk meg őt egy meleg nyári napon. Kicsi voltam akkor, azon az őszön mentem iskolába. Foszladozó emlékeim között nem is maradt egyéb dédanyámról, mint a fogatlan szája alól előreugró hegyes álla, s annak bal sarkában egy duzzadt, szőrös bibircsók. Fekete, tűpettyes vászonkendő simult szorosan a fejbúbjára, fekete volt a ruhája és a köténye, s ahogy hajlott háttal, botjára támaszkodva kaput nyitott nekünk, csaknem felsikol- tottam: Mamuska a mesekönyvem-béli boszorkához volt fogható. Hiába kínált sietve langyított tejjel, a csésze pereménél úszó vastag föltől felkavarodott a gyomrom. „Pedig cukrot is tettem bele”, értetlenkedett, amikor a bögrét undorral félretoltam. Nem volt később gusztusom a derelyéjéhez sem, amit sebtében gyúrt a lisztezett táblán. Sűrű, majdnem fekete szilvalekvár halmokat kanalazott a kinyújtott tésztára, vékony, madárkaromszerű ujjaival gondosan összeragasztgatta a tésztalapokat, buzgón végigszántotta a derelyevágóval, és már szórta is a cakkos szélű, apró párnácskákat a sparhelton lobogó vízbe. „Ezt majd a kislány is szereti”, mammogta fogatlan szájával. Hanem a lámpáról csüngő, mézsárga ragasztószalagon vergődő legyek viszolygást keltettek bennem. Mire Mamuska elkészült az ebéddel, kimenekültem az égig érő diófa alá, aztán föl, végesteien végig a hatalmas kertben, s a deszkapalánknál a papsajtokban találtam vigaszt. Talán ha két napot tölthettünk nála. Éjszaka a hangosan kongató faliórájától alig bírtam elaludni. Háza aprócska ablakain bevüágított a hold, kísérteties árnyakat rajzoltak a falakra a széltől hajladozó eperfa ágai. Viszont napközben csuda jó volt, átsétáltunk Apuval a gáton, le a Sióhoz. Mamuskával meg otthon maradt Anyu, végül is az ő nagyanyja volt. Mamuska később sem férkőzött a lelkemhez. Mégpedig viselt dolgai miatt. A hajdan volt, fényképe alapján királynőién szép Kovács Etelkát imádott nagymamám ismertette meg velem. Tőle hallottam róla történeteket, s azok szörnyűbbek voltak duzzadt, szőrös bibircsókjánál.- Háromévesen vesztettem el az édesapámat - mesélte nagymama tücsökciri- peléses nyári estéken, kinn a kertben. - Kántortanító volt, s egy őszi temetéskor annyira bőrig ázott, hogy még le sem hullott az első hó, elment közülünk. Nagymama akkoriban még nem mondta ki azt a szót, hogy halál. Finoman, választékosán fogalmazott, amit csak lehetett, körülírt, hogy gyerekfejjel is megérthessem.- Négyévesen már nevelőapám volt - folytatta. - Egy kétgyermekes özvegyemberhez ment hozzá az anyám, aki attól kezdve mostohább lett hozzám a mostohánál. Még a gyászévet sem várták ki...- Még ilyet! Még a gyászévet se várták ki - szajkóztam nagymama után. Talán nyolcéves lehettem akkor, s szívbe markoló története olyannyira megrendített, hogy már-már sírva fakadtam. Mit tudtam én még akkor egy húszévesnél alig valamivel idősebb, kislányával magára maradt fiatalasszony kiszolgáltatottságáról, reménytelenségéről, amely a kerek képű, kipödört bajuszú Papp János karjaiba vezette. S mit tudhattam még akkor a férfiról, aki asszony nélkül, két kicsi fiával árvább félárváinál. Fikarcnyi részvét sem ébredt bennem irántuk, én csak nagymamát hallottam, aki öregasszonyként is törölgette a szemeit, ha eszébe jutott a régmúlt.- Egy évvel később született meg Feri - mesélt tovább nagymama. - Négyen voltunk háromfélék. De csak a fiúk voltak számukra kedvesek. Énbelőlem lett a kis cseléd. Nem értem fel az asztalt, de már dagasztottam. Alig bírtam el a kosarat, ahogy cipeltem a pékhez. Aranyos ember volt az öreg, mindig megsimogatta az arcomat: „kislányom, a te kenyeredet száz közül is megismerem”. Nem volt eszem arra, hogy megkérdezzem: „hát Mamuska, csak malmozott?” Bizonyára megkaptam volna a választ, hogy, „dehogy, a földeken dolgozott”, de nagymama erre önmagától sosem tért ki, saját szemszögéből ez akár elhanyagolható is volt.- Úgy kezeltek, mint a nagyot, pedig kicsi voltam én is, alig néhány hónappal idősebb a legnagyobb fiúnál, Janinál. De hát a lánynak a konyhában a helye, később se engedtek sehová. Emlékszem, egyszer elmentek a városba a vásárba, de csak a fiúknak hoztak onnan vásárfiát. Gyönyörű szép, babás bögréket... - s már hüppögött.- Majd én veszek neked bögrét! - fontam karjaimat a nyakába, s annyira sajnáltam szegényt, hogy majd' megszakadt a szívem.- Arany kis virágom - kacagott fel nagymama, zsebkendőjével felitatta a könnyeit, s hangos trombitálással kifújta az orrát. - Sosem szerettek. Amikor aratás után nyaralni mentünk, engem letettek a kocsiról az első falunál, édesapám szüleinek a házánál. „Zörögjél a kapun”, búcsúzott tőlem anyám, és tovarobogtak. A homokfutó már messze porzott, amikor megrémültem: mi lesz, ha a nagyszü- leim nincsenek itthon? Sokáig vertem a hatalmas, faragott kapujukat, mire előjött nagyanyám. „Miért nem mentél velük te is?!”, förmedt rám. „Te már közéjük tartozol!” Nagyapa fogott kézen, s hátra vitt a műhelyébe. Csodálatos bútorokat készített, intarzia berakással cseresznyefából, vadkörtefából. Még most is érzem a frissen gyalult forgács és a ragasztó szagát. „Kicsi szentem, biztos éhes lehetsz”, mondta, és hideg libasültet tett elém az asztalra. Meséi hatására olyan olthatatlan gyűlölet égett a lelkemben Mamuska iránt, hogy mikor Anyu elővezette: néhány órán belül megérkeznek Apuval, dühöd- ten berohantam a szobába.- Mi ez a cirkusz? - száguldott utánam Anyu, s kérdőre vont: - Mi bajod neked Mamuskával?! Semmit se szóltam.- Ő szeret téged - próbált jobb belátásra téríteni. - Tudod te, hogy Mamuská- nak köszönhetjük az életünket? Ha Mamuska nincs, éhen haltunk volna a háborúban. Ő gondoskodott a családunkról, mert a front alatt Pesten semmi se volt. Érted? Semmi! A vonat tetején utazott, hogy nekünk enni hozzon. Pedig neki se nagyon volt mit. Egyedül gürcölt, ló nélkül szántott. A férje hadifogságba esett. Az egyik fiát elvitte a tüdővész, a másik a háborúban veszett oda.- A nevelt fiai! - köptem Anyu arcába. Megrökönyödött. Sejtette már, honnan fúj a szél. Csak nézett rám szomorúan.- Nem igaz, hogy Mamuska nem szerette nagymamát - fogta halkabbra a szót.- Nagymama sosem hazudik! - pöröl- tem.- Persze, hogy nem hazudik - hagyta rám Anyu, s kiment a konyhába. Onnan kiáltott vissza: - Vidd le inkább szánkózni a testvéreidet! Tudtam, ez már azt jelenti, szeretne gyorsan hozzáfogni a fenyőfa díszítéséhez. „Okos, nagylánya” voltam, tizenegy éves. H úgaimmal a ródlizásból csaknem egyszerre érkeztünk haza Apuékkai, kifagyva. Mamuska épp akkor hámozta le magáról vastag berliner kendőjét, ujjatlan báránybekecsét. Kesernyés savanyú szagot árasztott, s ahogy engedelmesen meg kellett őt puszilnom, az álláról szinte meredt rám az a duzzadt, szőrös bibircsók. NÉCYESSY ZITA Mamuska karácsonyra
