Heves Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

KARÁCSONYI MAGAZIN 9. OLDAL 2001. December 24., hétfő Már messziről látni, hogy toporog valaki a megállóban. Nem utas az illető, mert csak úgy, otthoniasan öltözve várja a közeledő au­tóbuszt. S amikor kinyílik a halkan duruzso­ló Scania ajtaja, a férfi felkiabál a vezetőnek: „Mondd már meg keresztanyámnak, hogy holnap megyünk hozzá...!” A buszos int, rendben, s a menetrend szerinti járat újra fal­ni kezdi a kilométereket. A volán varázsa Másfél millió kilométer az ország útjain- Átadta az üzenetet?- Rám bízták! - mondja a zömök, tömött bajszú buszvezető. - Gondo­lom, nem véletlenül kértek meg rá, hát hogyne adtam volna át... A Heves és Budapest között na­ponta közlekedő gyorsjárat utasai, diákok, munkába ingázók már- már egy sajátos kis családot alkot­nak, mondja Ózsvári Béla, s ez azzal jár, hogy egy idő után tudja az ember, ki kihez tartozik. Nem véletlen hát, hogy esténként gya­korta megcsörren a telefonja.- Béla, maga megy reggel?- Igen.- Jaj, de jó! Felvinne egy kis csomagot a gyereknek? És másnap reggel, jóval a 6.30- as indulás előtt ott van a pakk, te­le finom hazaival, vagy mindaz­zal, amire éppen a fővárosban élő hozzátartozónak szüksége van.- Nem kell fáradnia vele - sza­bódnak ilyenkor -, ott várja majd a gyerek a pályaudvaron. Csak ad­ja le neki...- Meglesz - nyugtatja meg őket Béla, aztán elindul, és végigutaz­tatja a küldeményt a járat útvona­lán. Most, hogy ez a történet szóba kerül, az ünnepek előtt szabadna­pos buszvezetővel gondolatban suhanunk végig a megszokott út­vonalon. Amikor szülővárosában gázt ad a minden kényelemmel ellátott járműnek, Boconád felé veszi az irányt. Aztán Tornáméra, Zaránk, Erk, Tamaörs, majd Visz­nek következik. Ez után a falu után a szomszédos megyébe fut át, s Jászárokszálláson veszi fel az onnan induló utasokat, hogy a kis kitérő után visszatérjen Hevesbe, s Atkár érintésével az autópályán guruljanak tovább a fővárosig, majd onnan vissza Hevesre.- Naponta kétszer teszem meg ezt az utat, s amikor esténként 6 óra 10 körül leál­lítom itthon a buszt, kereken ötszázhúsz kilo­métert tudok a hátam mögött. Bár már több, mint egy évtize­de rója arrafelé a kilométereket, még sohasem érezte úgy, hogy unalmas lenne a táj. Álmában is fel tudná sorolni, hogy hol mire lehet számítani, egy-egy veszélye­sebb kanyarra, elhanyagoltabb útszakaszra, vasúti átjáróra. A lát­szólagos állandóság ellenére min­den alkalommal más és más arcát mutatja a környék, túl azon, hogy már az évszakok változása is új­donságként hat. Ami pedig a köz­lekedési viszonyokat illeti, min­dennapra kijut valami, ráadásul ebben a tekintetben nem lankad­hat a figyelem.- Kétségbeejtően erőszakossá váltak az emberek az utakon - csóválja a fejét az egyébként jó kedélyű férfi. - Egyesek nem tisz­telnek senkit és semmit. Főként a nagyobb ünnepek táján kell foko­zottan vigyázni, amikor szabályo­san kirajzanak az autósok. Néha olyan érzése van az embernek, hogy ilyenkor veszélyesebb hely­zetek alakulnak ki az utakon, mint a budapesti pénteki csúcs- forgalomban általában.- Miként lehet ezeket kivédeni?- Ebben nagy szerepet játszik a tapasztalat. Csaknem három évti­zede vagyok hivatásos gépkocsi- vezető, s már van annyi rutinom, hogy messziről látom, mire lehet számítani. Az előttem, utánam vagy éppen a szemben közlekedő autó mozgásából kikövetkeztet­hető a vezető reakciója. Azzal a kivétellel, amikor szorosan az ol­dalamhoz tapadnak. A buszból - részben azért, mert tele van uta­sokkal, részben pedig, mert hosz- szú, magas jármű - nem lehet úgy körbetekinteni, mint egy sze­mélykocsiból. Kénytelenek va­gyunk a tükörre hagyatkozni, an­nak pedig megvan a maga holtte­re, ami beláthatatlan.- Került már életveszélyes hely­zetbe?- Sajnos, igen! - hangzik nagy sóhaj közepette. - Akkoriban csuklóssal ingáztam. A Hatvan melletti Fáy-tanya közelében jár­tunk, az ónos eső kegyetlen jég­pályává változtatta az utat. Ott történt, hogy egy jobbra kis ívben kanyarodó teherautó után hajtott egy betonkeverő, amelynek a ve­zetője későn észlelte a manővert, s belerohant az IFÁ-ba, majd át­csúszott a mi sávúnkba. Hogy el­kerüljem az ütközést, már-már az árokig húzódtam, de még így is nekünk jött, végigkarcolta a busz oldalát. Az utasokkal zsúfolt csuk­lós meg tekergeti, mint a kígyó, de hála, senkinek sem esett baja... A szakmában úgy nevezik ezt, hogy idegen hibás baleset történt. Ozsvári Béla, bár nem hinném, hogy különösebben babonás len­ne, hirtelen mozdulattal lehajol, és az ujjával alulról fölfelé megko­pogtatja a díszes térítővel letakart asztal lapját.- Hogy jó időben mondjam - ingatja a fejét -, saját hibámból még csak koccanásom sem volt. Ennek a mondatnak azért van különös jelentősége, mert a 47 éves, itt-ott már őszülő „pilóta” - nem számítva a katonaságnál, il­letve a család autójával megtett tí­zezreket - immár másfél millió ki­lométert vezetett minden baj nél­kül. Ott sorjáznak a vitrinben a balesetmentes közlekedésért járó plakettek: a 250 ezrestől a cégénél, a Mátra Volán Rt.-nél nemrég ka­pott éremig. Szép emlékek fűződ­nek ezekhez a kitüntetésekhez, mondja, amikor egymás mellé rakja őket az asztalon. Aztán mégis egy másikat idéz.- Az Ikarus gondolt egyet, és meghívta azokat a sofőröket, akik 500 ezer, vagy annál több kilomé­tert vezettek a gyár buszaival. Besenyei József kollégámmal, mostani „egymillió kilométeres” váltótársammal akkor már két éve nyúztunk egy 300-as típust, ben­nünket is meginvitáltak hát. A meglepetés akkor ért bennünket, amikor megtudtuk, hogy mind­össze hatan vagyunk ilyenek az országban. Az Ikarust azóta felváltotta a lassítást segítő „retarderrel”, elő­melegítő, programozható fűtés­sel, illetve számítógép vezérelte sebesség-beállító automatikával ellátott Scania. Hol van már az egykori, GA 99-02-es rendszámú Ikarus 630-as, amelyikkel az első utat megtette a gyöngyösi Csalo­gány úttól a visontai Thorez bá­nyaüzemig. S a múlté már az a ré­gi teherautó is, amelyen az MHSZ-nél megtanult vezetni.- Annak idején ugyancsak messzire kerültem az eredeti szakmámtól - nyúl vissza az idő­ben. - A nővérem után ugyanis péknek tanultam, s amikor felsza­badultam, egészen addig a ke­mence mellett dolgoztam, amíg sofőrként be nem hívtak katoná­nak. A sereg után - mert mindig is az autók vonzották - egyenes út vezetett a Volán 4. sz. Vállalat gyöngyösi kirendeltségére.- Egyszerűen bekopogtam, hogy itt szeretnék dolgozni. Jól megnéztek maguknak, aztán megkérdezték, hogy van-e jogo­sítványom. Mondtam, hogy igen, s a legnagyobb meglepetésemre azonnal felvettek. Az első tanfo­lyamra be is iskoláztak. Június­ban jelentkeztem, októberben már buszon ültem. Annak ellenére, hogy - mint meséli - anno 1976-ban a buszve­zetők afféle „elit társaságnak” szá­mítottak, s ugyancsak nehéz volt bekerülni közéjük. Méregették az újonnan érkezettet: miként bánik mével Ózsvári Béla csak annak ismeretében akart a főnökei elé állni. Mindig úgy tartotta, hogy az egymás iránti bizalmuk lehet a közös munka alapja.- Ha végez, mindig idetelefo­nál, hogy mit ta­pasztalt a bu­szon. S ha azt mondta, meg kel­lett húznia egy csavart, akkor biztos lehettem benne, hogy meg is húzta. Nem hagyja rám, mint ahogy én is nyu­godt lélekkel adom át neki a Scaniát. De nemcsak erről van szó, Ózsvári Béla elmondhatja magáról, hogy ott volt másfél millió mondja, hanem ar­kilométerkőnél... az autóval, rendben tartja-e, van-e lelke hozzá, mert anélkül, lehet az bármilyen remek járgány, tönkremegy a keze alatt.- El kellett fogadtatnia magát az embernek, mert nagy szavuk volt abban, hogy kiből lesz valaki a szakmában. Az akkori öregeknek jó sze­mük lehetett, mert a kezdő busz­vezetőnek teljesült a vágya, né­hány évi tartalékszolgálat után önálló járatra került. Napi hatszor mászta meg vele Kékestetőt, más­kor Gyöngyös és Galyatető között ingázott, majd amikor családot alapított és hazakerültek Hevesre, csuklóssal rótta oda-vissza a helyi járat Újtelep-Vasútállomás közötti útvonalát. Egyik nap azt hallotta, hogy üresedés van a Heves-buda­pesti gyorsjáraton.- Mit gondolsz, tudnánk-e együtt dolgozni? - szólította meg a váltótárs nélkül maradt kollégát.- Szerintem tudnánk. A szintén hevesi Besenyei Jó­zsef válasza azért volt fontos a számára, mert áthelyezési kérel­* szerző FELv.ról a negyvenhét utasról is, aki a há­ta mögött ül. Ki a repülőtérre, ki bevásárolni, ügyeit intézni, más az egyetemre, a munkahelyére igyekszik, s többnyire mindenki időre megy, mint ahogy mielőbb szeretne gond nélkül haza is érni. Nem titkolt vágya, hogy utasai elégedettek legyenek vele és szol­gáltatásaival. Nos, ehhez csak annyit, hogy a napokban az esti járaton egy üveg pezsgőt és egy képeslapot nyomtak a kezébe. „Kedves Béla bácsi! - áll a színes lap hátoldalán. - A jóságáért, fi­gyelmességéért és a sok-sok ked­vességéért ezúton mondunk kö­szönetét, és kívánunk erőben, egészségben kellemes karácsonyi ünnepeket utasai nevében Zaránkról...” Ózsvári Béla maga elé teszi a fenyőágas üdvözletei, s eltöpreng egy kicsit, mielőtt megszólal.- Idegfeszítő munka a mienk, az tény, de ha huzamosabb ideig itthon vagy szabadságon vagyok, három nap után alig várom már, hogy ismét a volán mögé ülhessek. SZILVÁS ISTVÁN Tévéből az angyal (Folytatás a 7. oldalról) A következő - ma 20 óra 20 perc­kor látható - epizód felvételénél lapunk is jelen volt. „Édesanyám egyedül nevel né­gyünket, négy lányt. Mindössze havi 52 ezer forintból élünk. Ná­lunk a karácsony évek óta a fából és a szerétéiből áll, ajándékra azonban nem telik" - írta Horváth Hajnalka Detkről.- Egy nagyon kedves budapes­ti ismerősömet, Kissné Schaffner Szilviát kértem meg arra, hogy se­gítsen. Ahogy Kristóf esetében MC Haver, ezúttal ő is az első szó­ra vállalta, hogy minden tőle tel­hetőt megtesz az érintettek örö­me érdekében - mesélte Gábor, miközben az egyik benzinkútnál A hallgatag Marianna az üzletasszonyra várakoztunk. És valóban, a rendkívül dekoratív, más terepjárójának mélyén meg- érezhetően tehetős hölgy hatal- annyi csomagban lapult a temér­dek ajándék, amelyeket lá­tatlanban megpróbált testre szabottan kiválogatni.- Tudjátok, annak idején engem is egyedül nevelt az édesanyám. Ezen kívül ma­gam is anya vagyok, így ma­ximálisan átérzem Horváthék helyzetét - je­lentette ki Szilvia eredendő természetességgel. Miután a parányi, kopot­tas házhoz értünk, leírha­tatlan jelenetek követték egymást. Hajni csak az utolsó pillanatokban árulta el hozzátartozóinak, mire készül, így a többiek lélek­ben aligha készülhettek fel a fogadásunkra. Miután le­törölték könnyeiket, a lá­nyok egymás után bontot­ták ki a csomagokat: az öt- Hajnalka, a levélíró meglepetést szerzett az esztendős Daniella azt sent egész családnak tudta, mi fán terem a Szilvia, az ajándékozó és Enikő, az egyik megajándékozott a szerző felvételei Raffaello, a 12 éves Marianna szóhoz sem jutott, immáron nagylánnyá cseperedett nővére, a 17 esztendős Enikő pedig a kor­osztályára jellemző szemérme- tesség nélkül fürösztötte magát a váratlanul érkező előkarácsonyi hangulatban. Még a levélíró Haj­nalka őrizte meg leginkább ko­molyságát, amikor kijelentette: ha ismét kérhetne bármit, csakis olyan kívánsága lenne, ami az egész családnak jó. Ki tudja, hátha nem csak egy­szer száll le a mennyből, az an­gyal... * Már útban hazafelé, de még mindig az előbbi jelenetek hatá­sa alatt, Gábor azon törte a fejét, melyik legyen a legutolsó, har­madjára teljesítendő kívánság. Hogy sikerült-e határoznia, erre irányuló gondolatait nem osztot­ta meg velünk. Döntés így szá­munkra is csak holnap, 25-én 20 óra 5 perckor válik nyilvánvaló­Az édesanya, Horváth Józsefné vá, amikoron is a gyöngyösi tévé képernyőjére szegezzük tekinte­tünket. TARI OTTÓ Gyermekkívánságok Már ádvent előtt is alig győzi a forgalmat a Posta és ez világ- jelenség. A levelek jelentős részét gyerekek írják. Ilját hamar megtanította az élet arra, hogy visszafogja vágyait. Öten élnek egy kis moszkvai la­kásban, összesen mintegy húsz­ezer forintnak megfelelő pénz­ből. És arrafelé már egy 11 éves kisfiú is tudja, hogy náluk legfel­jebb Tél Tábornok hatalmas, Tél­apó lehetőségei annál szűköseb­bek. „Tudom, most nem kapom meg, amit szeretnék. De egyszer majd talán igen. Akkor, amikor országunkban minden rendben lesz. ”, A 11 éves Ntombi Fokvárosból a Jézuskának írt levelében azt ál­lítja, jó kislány volt és megérde­melne egy walkmant, meg egy bringát. De elsősorban azt kéri tőle, segítsen bekerülni „egy jó is­kolába”. Armond Hananyja nyolcéves jaffai arab kisfiú azt írja: „Azért szeretnék számítógépet, mert so­kat szeretnék tudni a világról és azt mondják, a komputer ebben sokat segíthet nekem. „A papám kommunista, temp­lomba nem is megyünk, de a ka­rácsonyt azért megünnepeljük" - írja Télapónak Rómából a tíz­éves Manuel, s hozzáteszi: hálás lenne, ha Télapó segítene ked­venc csapatának, az AS Rómának abban, hogy „jól menjen a játék”. A lipcsei Sandra tudja, hogy most viszonylag kevés jut aján­dékra. Közli ugyanis a Jézuská­val, hogy most költöztek szép új lakásba és neki életében először van külön szobája. Valamennyi közül a legdráma­ibb levél és rajz a nicaraguai Carmentól érkezett a karácsony égi és földi illetékeseihez. A 12 éves kislány Leon városban élte át az iszonyatos hurrikán pusztí­tását. Rajzán zuhanó alakok lát­szanak, egy fa kidől, de egy há­zacska a helyén marad. Ez a há­zacska az ő otthona. Túlélte a tombolást az egész család és ezt nagyon szépen köszöni Carmen a Jóistennek. ieuropressi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents