Heves Megyei Hírlap, 2001. november (12. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-17 / 268. szám

12. OLDAL HÍRLAP magazin 2001. November 17., szombat Ha az ember nagyon akar valamit, akkor megcsinálja A hatvani ősz egyik kiemelkedő eseménye Baranyi Vilmos tárlata a Grassalkovich Művelődé­si Központban. A fiatal művész szokatlan kifejezési formákat és technikákat alkalmazva hoz­ta létre produktumait, amelyeket nem lehet közömbösen szemlélni. Van, aki dicséri, más ér­tetlenül szemléli. Ám a figyelemfelkeltés garantált.-Új kísérletezés eredménye ez atáriat?- Elmúlt az a korszak, hogy csend­életet fessek. Akiknek nem tetszenek a képeim, talán a szépet hiányolják, a szó esztétikai értelmében. Én az egri főiskolán jöttem rá igazán - és ebben tanáromnak, E-Balogh Erzsébetnek is nagy szerepe van -, hogy tévhitben él­tem, míg a szakközépbe jártam, meg az intézeti szakkörbe. Ott belém ne­velték, hogy a szépet kell szeretni. A szó esztétikai vonatkozásában. Rájöt­tem, hogy ez kevés. Az, hogy szép, nagyon hétköznapi, nagyon kevés. Tudom, hogy az emberek többségé­nek a képzőművészet a hétköznapi értelemben vett szép dologról szól. Ki lehessen tenni festményt a szobában, hogy díszítsen.-Ezeket aképeketis kilehet tennia szobákban. Többre törekszik, mintáz egyszerű ábrázolás? Mi az, amit ku­tat?- Önmagamat. Én még nem talál­tam meg önmagamat, ahhoz a 28 évemmel még fiatal vagyok. Nagyon szeretek kísérletezni. Különböző anyagokkal és technikákkal, ha mó­dom van rá, mindig belevágok vala­mibe. Még nem szeretnék magam­nak kialakítani egy stílust, amely csak rám lenne jellemző. Akkor azt érez- ném, hogy begyepesedek. Ezt ráhagy­nám a hatvan-hetven évesekre, akik már belefáradtak a kísérletezésbe. Én még iszonyatosan sok mindent ki akarok próbálni, talán még a szobrá­szatba is belekontárkodok. És lehet, hogy a következő kiállításom egészen más lesz. Én nem arra törekszem, hogy jó legyen a kép. Sokat azt csinál­nák. Persze, nem mondják ki, de vég­ső soron azért festenek, hogy jó le­gyen a kép.-Ezek is jó képek.- De én nem azzal foglalkoztam festés közben, hogy ez jó kép legyen. A pillanatnyi lelkiállapotomnak meg­felelően festettem. Volt, hogy meg kel­lett erőszakolnom magamat, hogy ki­jöjjön a kép, és volt, amikor nagyon könnyen megszületett a kép. Ez utób­bi a ritka. Ez csak kurva nagy tehetsé­geknél működik állandóan.- Ezek megszenvedett képek?- Igen, többségében azok. Sokan mondták már rám, hogy tehetséges vagyok, de hát a tehetséges festő sok­kal könnyebben fest.- Miért nem érzi magát tehetséges­nek? __ • - Én ezen nem akarok gondolkoz­ni. Én csak festeni akarok. Amikor fes­tek, akkor vagyok saját magam. Te­hetség? Az ősember, az volt az őste­hetség. Egyetlen vonalvezetéssel is tu­dott ábrázolni a barlangfalra. Nem azért csinálta, hogy szép legyen. Ösz­tönösen jött ki belőle. Sokan azt mondják, hogy nem tudok rajzolni. Én erre azt mondom, hogy rajzolni mindenki meg tud tanulni. En az inté­zetben előbb Balog Kálmánnál, majd a szakközépiskolai szakkörben is na­gyon sokat rajzoltam. Úgy érzem, megtanultam rajzolni. De ezen túl kell lépni. A lényeg, hogy ki tudd fe­jezni önmagádat- Mikor kezdett el rajzolni?- Hatvanban, a József Attila Ifjúsá­gi Otthonban, hét-nyolc éve. Az egri intézetből kerültem ide. Dolgoztunk négy órát, diszkóba jártunk, nagy slendrián cigánygyerekek voltunk. A napjaink az intézetben azzal teltek, hogy felkeltünk, felvettük a munkaru­hát, elmentünk dolgozni, visszajöt­tünk az intézetbe, megebédeltünk, és ennyi. Ennyi volt egy nap. Nem olvas­tam, mert lusta voltam olvasni. In­kább a tévét néztem. Tévé - videó, vi­deó - tévé. Ebbe beleuntam. Akkor jött Balog Kálmán hatvani képzőmű­vész az intézetbe, és indított egy rajz szakkört. Én az egri intézetben nőt­tem fel, 1976-tól voltam ott 1989-ig. Ott jártam ki az általános iskolát.- Hány éves volt, amikor átjött Hat­vanba, amikor odament Babg Kál­mánhoz?- Tizenkilenc. Akkor már túl vol­tam az általánoson, és nem is akartam tovább tanulni. Nem csináltam sem­mit.-Mi vitte a rajz szakkörbe?- Egyfajta belső kényszer. Nagyon unatkoztam már az intézetben. Em­lékszem, az első órák egyikén Kál­mán adott egy feladatot. Azt kellett áb­rázolnunk, hogy valaki várja a szájába szálló sült galambot. Én rajzoltam egy fát, alája önmagamat, amint tátom a számat és várom a galambot. Nagyon rossz volt. Kálmán megnézte, és azt mondta: Vilmos, belőled sohasem lesz nagy művész. Én viszont állandó­an irigykedtem, mert volt két-három srác, akik kurvára tudtak rajzolni. Olyan kezük volt a gyerekeknek, hogy csak lestem. Volt olyan feladat, hogy Kálmán kitett egy festményt, és le kellett másolni. Voltak sorstársaim, akik baromi jól le tudták másolni. És én teljesen megalázottnak éreztem magam, mert nekem nem sikerült. Azt mondtam magamban, hogy ezt nekem is meg kell tanulnom. Hamu­tartókat kezdem el rajzolni. Iszonyú sok hamutartót rajzoltam. Aztán jöt­tek a fejek. Mindenkit lerajzoltam. Amikor visszajöttünk a munkából, azzal kezdtem, hogy meg sem ebédel­tem, hanem beültem egy szobába, és próbáltam keresni egy srácot, akit le­rajzolhatok. Már mindenki menekült előlem. Aztán mindig vittem Kálmán­nak, hogy nézze már meg a legújabb rajzomat. Már ő is unta. Egy hónap alatt összegyűjtöttem kétszáz rajzot. Akkor jöttem rá, hogy csak a mennyi­ség után jöhet létre a minőség.-Az intézet után mi következett?- Jártam a szakkörbe, és akkor csi­náltam az első egyéni kiállítást. Kál­mán még nagyon ellenezte. Nem mondta ki, de éreztem, hogy nem akarja. Én viszont azt mondtam, hogy miért nem. Végül is a tárlat jónak sike­redett. Ismert művészek jöttek oda, és azt mondták, hogy jó. Ez még 1995- ben történt, amikor még megvolt a hatvani József Attila Otthon. Abban az évben vettek fel a szakközépiskolá­ba. Budapestre, a Bokányi Dezső Kép­ző- és Iparművészeti Szakközépisko­lába. Első évben ott voltam kollégista. De nem jött be, mert már akkor na­gyon sokat rajzoltam, és mikor be­mentem a tanulószobába, akkor jöt­tek a társaim, akik a szakmunkáskép­zőbe jártak, és röhögtek, csúfoltak. Ez nagyon kiborított. Eljöttem, és inkább itthonról jártam fel. Akkor már 21 éves voltam, és az élettársamnál lak­tam. Nagyon nehezen jártam ki a szakközepet. Emlékszem, a felvételin az igazgató odajött és megkérdezte: nem zavar majd, hogy tizennégy éve­sekkel járok majd egy osztályba? Én azt válaszoltam, hogy nem lesz gond, mert intézetben nőttem fel, és ott úgy voltak a csoportok, hogy a nyolcéves a huszonegy évessel volt együtt. Iszo­nyú, amit én átéltem. Nem volt egész­séges dolog. Eger nekem egy iszonyú emlék, egy rettegés.- A nagyok terrorizálták?- Teljesen. Ettől durvább dolgok is voltak. De erről nem akarok mesélni. Akkor úgy voltam vele, hogy inkább iskolába jártam.- Mikor végzett a szakközépben?- Három éve. Nagyon nyögve­nyelősen. Kivéve két tantárgyat, amelyekből kitűnőre érettségiztem. Ez a művészettörténet és a történe­lem. Ezt a két dolgot nagyon szere­tem. Most itt, a Grassalkovich Mű­velődési Központban tanítok művé­szettörténetet. Ez nagy dolog, mert nekem már gyermekkoromban is az volt az álmom, hogy tanár le­szek. Tehát egyből felvettek az egri főiskolára rajz és vizuális kommuni­káció szakra. Most harmadéves va­gyok.- Tanár akar lenni?- Még nem tudom. Vagyis tu­dom. Szerintem tanár leszek. Meg­próbálom átadni azt, amit tudok. Lehet, hogy az csekély, de lehet, hogy valamit mégis segíthetek.- A festészetet azért nem hagyja abba.- Azt akarom megvalósítani, hogy családapa legyek, tanár, és mindezek mellett fessek is. Sokan mondják, hogy ez a három együtt nem működik. Szerintem működik. Ha az ember nagyon akar valamit, akkor megcsinálja. Bármi áron. So­kan feladják. Sokan inkább azt mondják, hogy inkább kisvárosi rajztanárok lesznek, és nem feste­nek.- Úgy tudom, van egy kisfia- Négyéves. És már van vélemé­nye. Még úszta, még nincsenek gát­lásai. A rajzolásban sem. Ő nem akad meg, ha odajut, hogy mond­juk meg kell rajzolni egy kezet, és még nem tudja. Megrajzolja, ahogy jön neki.-Miből él?- Diákhitelből, szociális támoga­tásból, alapösztöndíjból, és a heú öt óra tanításért is kapok némi pénzt. Nyáron mindig elmegyek dolgozni. Nekem nem kell sok pénz. Zsírpa­pírra festettem eddig, de még ezt sem tudtuk megvenni. És nekem eszembe jutott az újságpapír. Arra festek. Lehet, hogy nem lesz időtál­ló, de akkor mi van?- Mi a következő lépés? Mit ter­vez?- Szeretnék rendszeresen tárlato­kat csinálni, mert meg kell mutatni, hogy mit dolgozik az ember. De ha valaki komolyan veszi a festészetet, akkor elsősorban nem azért fest, hogy kiállítson. Nagy Zoltán hatvani művészettörténész mindig azt hajto­gatja, hogy készítsek nagy képeket. Azt mondom neki: Zoli, hogyha adsz nekem nagy vásznat és festéket, ak­kor nagyon savesen festek rá. Én Egerben első éven vászonra, táblára festettem, aztán azt mondtam ma­gamnak: Vili, most nem az a lényeg, hogy te milyen drága anyagokkal dol­gozol, hanem az, hogy mit készítesz. A munka, a festmény, az a lényeg. És újságpapírra is lehet jót alkotni. TOMPA Z. MIHÁLY A művész és alkotásai, figyelmet keltettek. fotós t. z. m. Egyszer azt találtam papírra vetni: a Treff zenekar éppúgy hozzátartozik a városörökséghez, mint a Grassalkovich-kastély vagy a sörház. Mert bár a for­máció az évtizedek során számos alkalommal át­alakult, a folytonosságot képviselő alapító gitá­ros, Speck Jani neve a rockerek között legalább olyan veretesen cseng, mint az említett mű­emlékeké a barokk monumentek felsorolá­sában. így tehát, ha róla írok, Hatvan kul­túrtörténetének - és sokunk életének egyik fontos szegmensét örökítem meg a saját diadalívét olykor már tizenévesen bőszen vakolgató utókor számára. Az ötlet, miszerint ideje lenne összefoglal­ni a Treff történetét, Janitól származik. Időskori szenúmentalizmus, gondol­tam első hallásra, de magamban máris bocsánatot kértem: ha valakinek, , neki aztán biztosan van mitől me­sélnie. Hogy jövök én ahhoz, hogy nyeglén félresöpörjek egy életmű­vet...? íme hát a leltár, amely végül a Borhanapó elnevezésű műintéz­mény lambériái tövében, néhány pohár sör között állt össze kronoló­giává, adalékokkal szolgálva talán - ne legyünk szerénytelenek - egy kisvárosi mítosz kiteljesedéséhez.- Nyolcadikos lehettem, ami­kor úgy 1963-64 táján klarinétos- szaxofonosként kezdtem egy dixi- land-zenekarban. Képzett muzsi­kusok közé kerültem, mind idő­sebbek voltak nálam. Sajnos, a legtöbbjüknek már a nevére sem emlékszem. Rég elmentek a vá­rosból, néhányan disszidáltak - idézi fel a hőskort Speki, s nem áll­ja meg, hogy vigyorogva hozzá ne tegye: - Én is mentem volna, csak túl fiatal voltam... Tehát maradt, osztozva kortár­saival a sóvár Nyugat-imádatban, az Új Hang - a beat - köszöntésé­ben (szabadság-illatot hozott az éteren át), mi­közben a Bajzában folytatta felkészülését a nagybetűs Életre. Azaz, ott is, meg egy horú srác, Mentsikov Géza diákokból összeállt ze­nekarában, a Swingsben is, amelynek éppen fúvósra volt szüksége, s Jani felvételt is nyert a szaxijával. Ez már igazi kitörés volt, nyomták a popot - hősünk szavaival: a sok korabeli ku­Generációk rockzenésze Egy korabeli fotó: Jani és a gitár a hetvenes években tyaütő slágert - a sulirendezvényeken és a kö­zeli kultúrházak elvtársi füingű termében.-Máregyévemuzsikáltunkígy, amikor az első gjtáromat megkaptam valóidtól Összetá­kolt, kezdetleges hangszer volt, de elmondha­tatlan, mennyire örültem neki - meséli. Hogy azonban egy életre összeforrjon a szerrel, újabb esztendőt kellett várni. Két he­tük volt mindössze a soron következő fellépé­sig, amikor Géza váratlanul elment, s a banda szólógitáros nélkül maradt. Majd én megta­nulom a repertoárt, jelentette ki Speck Já­nos határozottan, s valóban, félretette a rezet, mint utóbb kiderült, örökre. A Swings 1969-ig működött. A fel­oszlást követő pár hónap gyakorlatilag elsikkadt a jövő tervezgetésében. Mire az ifjú titán új lendülettel vágott volna a világ megváltásába, irgalmatlanul be­darálta őt is a rendszer: egyik napról a másikra angyalbőrben találta magát.- Rétságra vittek - emlékezik to­vább. - Szerencsém volt, sok jó mu­zsikussal hozott össze a sors. Alakí­tottunk egy bandát, bejártuk Balassa­gyarmat környékét. Előfordult, hogy amikor visszamentünk a laktanyába, bezártak, de ki le­hetett bírni. A leszerelését követően aztán már semmi nem állít­hatta meg az úton, aminek az elejére és a végére is egyetlen szót írtak: ROCK. Összefutottam Csaszlival, akit régebbről ismertem, meg Csontival, s a duma vége az lett, hogy alakítunk egy zene­kart. Megszületett a Treff. Akkoriban ez így műkö­dött - nyugtázza. A trió - gitár, basszus, dob - beköltözött a cukor- gyári otthonba (ma Kris­tály-kastély, a fiatalabbak kedvéért), amely próba- és törzshelyükké vált. In­nen indultak portyáikra: Síroktól Mezőkövesdig, Rózsaszentmárton- tól Budapestig végigdöngették a fél orszá­got. Ez volt az az időszak, amikor az első sa­ját számaik is megszülettek, úgymint a Vi­rágének vagy a Halld meg a némák szavát című nóták, amelyeket a zenekar - némi­képp feltuningolva - egészen a legutóbbi időkig játszott. Hogy volt respektjük, azt az is bizonyít­ja, hogy Janit és Csontit vitte volna a Hun­gária is, ám ők maradtak. A gitáros szerint azért, mert minden ehhez a városhoz kö­tötte őket, esetleg mert akkoriban ők még nem voltak olyan önállóak, mint a mai fia­talok, hanem mulya vidéki fiúk, vagy ki tudja ma már megmondani... Persze, itthon is császárok lehettek. Volt néhány konkurens banda a környéken, szin­te minden faluban akadt önkifejező fiatal - a Mikro Selypen, a Box Petőfibányán, a Smog Gödöllőn, vagy Egerben a Pótkerék -, de akkor még mindenkinek jutott a népszerűségből. A közönség oda ment, ahol épp játszott valaki, az együttesek közötti keresztbe tevés is csak később vált gyakorlattá. Jani úgy véli, azért, mert időre volt szükség, hogy a muzsikusok rájöjjenek, hogyan is kell ezt csinálni. Hőskor ide, idill oda, öt-hat év elteltével a trojka szétment. Csaszli megnősült, Csonti a A Treff-história Az egész nem egyéb, mint - pályakezdő muzsikusok, lelkes szervezők és mazochista-palánták, figyelem! - padlóra kerülések és felállások, hangláda-cipelések és füstös próbák, zenetanulások és betanítások sorozata, mindez azért a kétórányi örömért, amit úgy hívnak: buli. vendéglátózást - értsd: a megélhetést - válasz­totta, Speck mester pedig kezdhette elölről az egészet. A mérsékelt érdeklődésű kívülálló számára innentől fogva kész káosznak tűnhet a Treff-história. Hallgassátok csak Jani bátyátokat, aki most épp a hetvenes évek közepétől-végétől folytat­ja az emlékezést...!- Játszottam mindenkivel, aki a környéken számít - magyarázza -, meg olyanokkal is, akiknek a nevére sem emlékszem... Megfor­dult vagy harminc ember a zenekarban, de le­het, hogy keveset is mondtam. Mázd volt mel­lettem a legtovább, tizenhat évig döngette a basszusgitárt a Treffben. A névsor illusztris. A főnök megemlíti Péter Zsoltit, Jóvér Imit, Nagy Irmát, alias Mumut, aki szintén olyan mohikán, mint ő, aztán Gadóczot, a két Tibit - Lengvárit és Liptayt -, Kozsa Lacit, Kepes Ivánt, a Várhe­gyi testvéreket, na és persze az együttes örö­kös külső tagját, Csedy tanár urat, akire mindig számíthatott.- És még sokan mások. így volt: a gyen­gék vagy elhulltak, vagy megnősültek. Noha ez utóbbi Janival is megesett, ne­ki valahogy több jutott a jóból. Nemhogy nem hátráltatta a családi kötelék, de még segítette is kedvtelésében. És hát az alma és a fája tézis ezúttal is helytálló: a Schizoid együttes frontemberét története­sen szintén Specknek hívják... Az utolsó előtti Treff gyökerei a nyolcvanas évek végéig nyúlnak vissza: a Jani-Mazsi-Tótpál Zoli csapat, valamint a ké­sőbb hozzájuk csatlakozó Válóczy Lad és Imolya Lad alkotta az utóbbi esztendők legis­mertebb formációját. Ezt az érát az expón va­ló fellépések teszik emlékezetessé. A közben­ső stációt Szegedi Zoü jelentette négyhúrosán, és máris a jelenhez értünk, ami mi másról is szólhatna, mint hogy Jani ötvenkét éves fejjel, meg néhány fanatikussal - újrakezdte.- Krumpli, Bögöly és Bencsik Pisti frankó zenészek, velük nyo­mulunk tovább - ele­veníti fel a közelmúl­tat - Háromhetente a Fácánban játszunk, decemberben pedig irány Lengyelország, Jarodn, ahová a tava­lyi sikerünk nyomán ismét meghívtak. Tehát még mindig tervek, tervek és ter­vek. Hogy mi ad erőt egy veteránnak - aki­nek a játéka közben generációk sora tom­bolt, rúgott be, netán esett szerelembe - az állandó megújuláshoz? Egyszerű, fogal­mazza meg Speki: a zene szeretete, az új irányzatok befogadására való készség (per­sze, csak egy bizonyos határig), valamint a fétisként imádott rock feltámadásába vetett hit. Igen, nagyon is vannak erre utaló jelek, bizonygatja beszélgetésünk vége felé.- Az elmúlt húsz év tulajdonképpen ki­esett - állapítja meg. - Újabban viszont mintha valami megmozdult volna: a srácok ügyesek, egyre-másra alakítják a bandákat, és a közönség is bejön a muzsikájukra. Ha ezt végre a média is felfedezné, még szebb lenne a világ. ________________tahottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents