Heves Megyei Hírlap, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-06 / 234. szám

12. OLDAL HÍRLAP MAGAZIN 2001. Október 6., szombat Isten Önnel, őrnagy úr Ha nincs időd, egy férfit soha ne kérdezz a katonaidejéről, mert... E mlékszem, egyszer hajnali há­romkor ugrasztott ki az ágyból a kézbesítő - idézem a hajdani ese­tet -, s nyomban kiverte az álmot a szememből, amikor- közölte, hogy azonnali behívót hozott. A lakás valame­lyik zugából hirtelenjében előkerült az örökké naftalinszagot árasztó málha­zsák, a padlóra borított téli-nyári szerelés közül pedig a nem mindig az öreg tarta­lékos méretéhez szabott khaki öltözet. Ami azt illeti, nem úgy nézett ki az em­ber, mint akit skatulyából húztak ki ép­pen, de hát hajnalok hajnalán megtette. A java ezután következett... A civil öltözetben is jóvágású, kedé­lyes főtiszt elmosolyodik, látni rajta, hogy rémlik neki valami a régi történet­ből. Ami úgy szólt, hogy mint hátországi haditudósítónak - néhány hasonszőrű kollégámmal együtt -, öt vagy hat napra be kellett zsuppolni az egri kiegre, ahol ilyenkor javában zajlott az élet. Csak­hogy akkor már a zsebünkben lapult egy pár nappal korábban kapott behívópa­rancs, ami kéthetes cenzortiszti képzésre szólított bennünket a balatonkenesei honvéd üdülőbe. S ugye, még az ennyire fontos magyar ha­ditudósító sem le­het egyszerre két helyen.- Azért csak megoldottuk a dol­got...! - emlékeztet katonás határozott­sággal.- Végül is... - in­gatom a fejem -, délután háromkor leszereltünk, más­nap meg bevonul­tunk a kenesei har­cászkodásra. * Korábban szám­talanszor elhatá­roztuk már ivády Lászlóval, hogy egyszer leülünk és szto­rizunk egy jót. Aztán ki-ki rohant a maga dolga után, a nagy beszélgetés meg csak tolódott, tolódott. Egészen mostanáig, amikor is az hozott öszsze bennünket, hogy a megyeszerte ismert főtiszt nyug­állományba vonult. Szolgálati évei során több mint tíz különféle elismerést kapott- a dicsfeny-lap másik oldala eközben mindvégig patyolattiszta maradt -, ezek sorát koronázta meg a honvédelmi mi­niszter által ezúttal adományozott Szol­gálati jel l. fokozata. Lezárult egy szép ívű katonai pálya.- Kereken 38 év, nyolc hónap és 15 nap munkaviszonnyal - jegyzi meg. - Eb­ből harmincnégy évet töltöttem a sereg­ben.- Ennyi idő után - kajánkodom a régi ismeretség jogán - emlékszik még egyál­talán, őrnagy úr, hogy miként is lett kato­na?- Mint bárki mást annak idején, 1965- ben egyszerűen besoroztak. Miután vé­geztem a Dobó-gimnáziumban, először szerszámkészítő-tanuló, majd szakmun­kás lettem a Bervában. Éltem az akkori srácok életét, fiatalon nősültem, s már megvolt az első fi­am, László, amikor annak rendje-mód- ja szerint behívtak. A kis család ne­hezen viselte az el­válást, de nem volt mit tenni. Az ifjú férjet Szabadszál­lásra vetette a sors, ahol tartalékos tisz­ti képzésben része­sült. Amikor a köte­lező csapatszolgá­latra kellett men­nie, Egerbe kérte magát, hogy közel lehessen a családjá­hoz. Szabadszállás­ra csak az utolsó hónapra került vissza, hogy letegye az előírt vizsgákat. Eközben figyeltek fel rá, s ajánlották fel neki, hogy mint újdonsült alhadnagy, maradjon benn kiképzőnek, a szíve azonban hazahúzta.- Két év múltán újra megkeresett a se­reg - lép egyet az időben. - Pontosabban Gyürkéi Kálmán alezredes, az egri ezred hadtápfőnöke hívott gépjármű-technikai helyettesnek. Megmondom őszintén, so­kat nyomott a latban, hogy lakást ígértek, s adtak is. így kezdődött, s harmincnégy év hivatásos szolgálat lett belőle...- Gondolom, a katonai élet minden át­kával és szépségével együtt.- Ennyi idő alatt kijutott mindenből, miután végig kellett járni a lépcsőfoko­kat. Ma is előttem van, mekkora megtisz­teltetés volt számomra, hogy 26 évesen a szállító század parancsnoka lehettem. Ez azt jelentette, hogy elismerték a korábbi beosztásokban végzett munkámat. Ek­korra már hivatásommá vált a sereg, megszerettem a csapatszolgálatot, ott ivódott belém az a korrektség, amely az­tán mindvégig jellemezte a katonatársak­kal való viszonyomat. Legyenek azok tisztek, tartalékos vagy sorkatonák.- Mégis váltott. Miért cserélte fel a kato­naélet izgalmas, változatos napjait a ki­egészítő hivatali légkörével?- A sereg állandó változásban van. A '70-es évek eleje is az átszervezések je­gyében telt, többek között megszűnt a századnál a technikai helyettesi beosz­tás. Gyöngyösön, illetve Cegléden kínál­tak új helyet, ez a váltás azonban megvi­selte volna a családot, így azon gondol­kodtam, hogy bármennyire is szeretem ezt az életet, leszerelek. Szinte az utolsó pillanatban kaptam a lehetőséget, hogy a Heves Megyei Kiegészítő Parancsnoksá­gon folytathatom a szolgálatot. A fiatal hadnagy 1973 végén került az úgynevezett M-osztályra, ahol először a mozgósítás esetén igénybe veendő gép­járművek lebiztosításával, átvételével és beosztásával foglalkozott, majd a behívá- si osztályon lett sorozó tiszt. Később, mi­után sikeresen elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia főtiszti szaktanfolya­mát, tervező főtisztté, illetve osztályveze­tővé nevezték ki.- Tévedés azt hinni - igazít ki -, hogy ez a munka színtelenebb a korábbi be­osztásokhoz képest. Ha csak azt vesz­szük, hogy annak idején egy-egy alka­lommal 1400-1500 fiatalembert hívtunk be, máris lemérhető, hány és hány embe­ri sorsot, színes egyéniséget ismertem meg. Először megilletődöttek voltak, fél­tek az előttük álló feladatoktól, ám úgy érzem, nekünk nagy részünk volt abban, hogy sikerült elfogadtatnunk velük a se­reget, s abban is, hogy tisztességgel letöl- tötték az idejüket. Többükkel magam is együtt szolgáltam, s őszintén bevallom, sokat tanultam tőlük. Nem múlik el nap, hogy ne találkoznék valakivel, aki ma már szép emlékként eleveníti fel a régi katonaéveket. * Bizony, ez nagy téma. Van egy mon­dás, miszerint, ha nincs időd, egy férfit soha ne kérdezz a katonaidejéről, mert nem juttok egyhamar a történetek végé­re. Bevallom, ezúttal mi is kísértésbe es­tünk. Felidéztem ugyanis, hogy - még za­lai sorkatona koromban - parancsno­kunk hiányos térképismerete miatt egy­szer egész éjszaka körbe-körbe járkál­tunk az ajka-csinger-völgyi terepen, ho­lott akkor már egészen máshol kellett volna lennünk.- Na, a mi esetünk sem volt akármi! - jön a sztori. - Még Virág László ezredes parancsnoksága alatt történt, hogy terep- gyakorlatot rendeltek el a tiszti állomány­nak. Reggel csoportokra osztottak ben­nünket, kaptunk egy teherautót meg egy légi felvételt, amelyen bejelölték, hogy hová kell eljutnunk. Ott lesz a kaja, mondták. Az én fejeseim elkezdték ele­mezni a helyzetet, fiatal tisztként nekem nem nagyon volt beleszólási lehetősé­gem, tény, hogy ki erre, ki arra tájolta be a célt. Mint később kiderült, mi is körbe- körbe jártunk, ráadásul kétszer el is men­tünk előtte, végül éjjel 2-kor találtunk oda az Eger melletti Petró-tanyára. Mon­danom sem kell, hogy egy falat étel nem volt már ott, a többiek délután fél hatig vártak ránk, aztán bekajáltak és haza­mentek. Amit mi kaptunk utána... Egy­Ivády László: „Hivatásommá vált a katonai pá­lya...” FOTÓ: GÁL GÁBOR szer meg az egyik csapatvezetési gyakor­laton beleragadtunk a felpuhult szántó­földbe, példamutató parancsnokunk volt, ő is nekigyürkőzött a tengelyig süp­pedt autónak, nyakig sáros is lett, mire kitoltuk. Behajtottunk a közeli Zsuny- pusztára, ahol kimosatta velünk a ruhá­ját. A kultúrházba szállásoltunk be, este­felére járt már az idő, s szállingózni kezd­tek a helybeli lányok-asszonyok tévét nézni, ő meg ott bujkált a másik szobá­ban egy szál gatyában... Déli harangszó kondul a történetre, te jó ég, reggel kilenc óta beszélgetünk. Ille­ne elköszönni.- Isten Önnel, őrnagy úr! - vágom hap- tákba magam. - Legközelebb folytatjuk. Újabb kalandos katonatörténetek jut­hatnak az eszébe, mert nevetve int.- Nekem van időm... ____ SZILVÁS ISTVÁN N ÉVJEGY Ivády László 1944-ben született Egerben 1965-1967: tartalékos tiszti képzés Szabadszálláson 1969-1973: csapattiszt az egri ezred­nél 1973-tól a Heves Megyei Hadkiegészí­tő Parancsnokságon szolgál, közben elvégzi a Zrínyi Miklós Katonai Aka­démia főtiszü szaktanfolyamát 2001. június 1-jével nyugállományba vonul, idejét két felnőtt fiának, László­nak és Péternek, illetve négy unokájá­nak szenteli. Lenyomatok a XX. századról: képek a Rossztemplomban M. Novák András. Az első kiállító. Természetesen szó sincs arról, hogy mint kiállítóhely, megnyílt volna a Trinitárius-templom, vagy ahogy Egerben ismerik, a Rossztemplom. Az épület kezelését és az ott zajló munka szakmai irányítását koordináló Művészetek Há­zának munkatársai arra voltak kíváncsiak: mit tud, mit bír az óriási belső tér­rel rendelkező épület, ezért „vizsgáztatták” a kiállítóteret. Az első alkotó, akinek a munkái láthatók, M. Novák András Munkácsy-díjas festőművész. A választás nem volt könnyű. Az országban - főleg anyagi okok miatt - kevesen festenek ilyen nagyméretű képeket. A tér - lévén egykoron templomként szolgált - kiseb­beket aligha bír el. A Rossztemplom szerencsétlen sorsával vívta ki ezt a nevet a megyeszékhelyen élők körében. A XVIII. században trinitárius szerzetesek építették, akik fo- golyszabadítással és rabváltással foglalkoztak. Az eg­ri rendházuk 1735-re készült el, tizennyolc év múlva pedig a templom alapkövét is lerakták. A templom az építés közben leégett, ám 1771-re mégis olyan álla­potba tudták hozni, hogy megtarthatták az első isten­tiszteletet. A főhomlokzatot koronázó tornyok soha­sem készültek el, a belső tér azonban pompás barokk kialakítást mutat. II. József 1784-ben feloszlatta a szerzetesrendet, s ekkortól világi célokra használták a templomot. A múlt század ötvenes éveiben a kolos­tort lebontották, ám a templom megmenekült. Egy ideig színház, később mozi működött itt. Az épület újrahasznosítása az 1990-es években merült fel. Mű­emléki jellege miatt hosszas vita előzte meg az új funkció eldöntését. Három évvel ezelőtt egy kórushangyersenyen lát­hatták először az egriek a rekonstrukció nyomán új­jáalakult belső teret. Aztán hosszas csend után nem­régiben a nagyközönség előtt is látogatható lett az el­ső tárlat: M. Novák András kiállítása. A bemutatót hosszas előkészítő munka előzte meg. A belső térben jelenleg nincs fűtés, világítás, és a műemléki jelleg miatt a falakra sem építhető instal­láció. A templom mérete pedig külön kihívást jelen­tett. A hatalmas falakon csakis óriási méretű alkotá­sok „élhetnek meg”. A kiválasztott M. Novák András művei nemcsak méretükben, hanem témáikban is tö­kéletes választást jelentettek. A Munkácsy-díjas festőművész képeit pongyolán XX. századi lenyomatoknak nevezhetnénk. VJehner Tibor művészettörténész így fogalmaz: „Az avant­garde osztályozási, kategorizálási rendszerében az arte provera (sze­gény művészet) és a combime painting (összerakott kép) műfaji és stíluskörével, műnemeivel, tö­rekvéseivel rokoníthatók M. Novák András kompozíciói, amelyek a klasszikus művészettől idegen anyagokat vonultatnak fel, építe­nek műbe, s egyben antiesztétikus megjelenítésük esetenként az A Veszélytelen iratok 'absztrakt expresszionizmus forma­jegyeivel áüítható kapcsolatba és konceptuális szán­dékot hordoznak. M. Novák András csúnya, nagyon csúnya képeket fest, ragaszt, vág, illeszt össze, alkotá­sait mintha végérvényesen belepte volna az enyészet, mintha abroncsba fogta volna az oszlás, a pusztulás. Mintha e világban minden elfelejtődött volna. E mű­vek hátterében más megvilágításba kerülnek a dol­gok: a látószögek megbillennek és biztosan betájolha- tatlanokká válnak, a mérhetetlen igyekezettel megra­gadott, iszonyatos részletgazdagsággal feltérképezett és rögzített rútság az elmúlás, a felbomlás megrendí­tő szépségeit szuggerálja. Talán elmerülő civilizációk utolsó emlékfoszlányai ragyognak fel, talán a pokoli­vá üresedett nagyvárosi lét semmibe pergő rétegei bukkannak felszínre, talán a túlzsúfolt tudati síkok zavart víziói jelennek meg, talán a közép-európai lét abszurditásokkal terhes kivetülései rendeződnek pesszimizmussal, pislákoló lázadással és ki nem hu­nyó kétségbeeséssel terhelten látomásokká. ” M. Novák András művei talán a polgárpukkasztás érzetét keltik. Az tény: a felületes szemlélő ezeken az óriáslenyomatokon első ránézésre nem sok okot fe­dez fel a derűre. Sőt talán a koncepcionális értelemre sem hat. A festmények elsődleges értelmüket akkor nyerik el, ha a néző megáll egy-egy monumentális al­kotás előtt és ízekre szedi azt. A sötét tónusok egyfaj­ta, mélyben rejlő dekadenciát sugároznak. A halvá­nyan fellelhető alakok, képek, formák pedig hétköz­című alkotás napi világunk maradványait sejtetik, megannyi uta­lást a pusztuló, eltűnő és örökké változó létre. M. Novák András egy korábbi interjúban így fo­galmaz: „Az embernek megköti a kezét vagy bénító­an hat rá az a gazdagság, érték, ami a művészettör­ténetből érkezik. Egyedül áll, szemben a jelenlegi életével, festői készségeivel, eszközeivel, és keresi az összhangot. Olyan emberek, mint én is, akik nem festenek prímán, tehát akárhogy is van gondolat, nem találják a formát. Egyet tud az ember, hogy ez itt már most rossz. A képépítésnél. Rossz színben vagy túl didaktikus. Túlbeszélt vagy nem festői nyel­ven jelenik meg. Ilyenkor egyfajta kritikus keresést él meg. Nehéz dolog ez. ” E komor és pusztuló világ lenyomatai végered­ményben mégsem fulladnak a teljes önmegadásba. Minden alkotáson felfedezhető az élet jele, a kiút megléte. Még ha az éppen törött, romlott, kopott is. De létező. Ez a különös gondolatiság válik érzékelhetővé M. Novák András alkotásain, aki gondolatiságának mély­ségével megtalálja a helyet a Trinitárius-templom mé­retei között. Tárlatát megnézni érdemes. Nemcsak a hely szellemisége elevenedik meg, hanem a létért ag­gódó ember küzdelme. Az a kitartás, ami az értékte­remtéshez szükséges. És amely új értelmet ad egy épületnek és egy-kezdődő évszázadnak is. _____________________________________________________(SZÚROM!!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents