Heves Megyei Hírlap, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-31 / 254. szám
Gondolatok halottak napján Rendhagyó emlékezés a katonákra, az '56-os forradalom áldozataira „Méltányos, igazságos és törvényes, hogy földünkön Magyarország állami zászlaja szigorúan tisztelve legyen...” (Eger képviselő-testületének felirata, 1880.) Ismét itt van a halottak napja! E cikk egri származású szerzője is ellátogatott a fővárosból szülővárosának, Egernek két temetőjébe, ahol drága szüld, februárban elhunyt András nagybátyja és Csiky Sándor (1805-1892) politikus nyugszik, és majdan saját sírja is ott domborodik majd. S szétnézve a temetőkben, láttam, mint hajdan gyermekkoromban, „a mindenki sírjánál” is égtek a gyertyák, akiknek közvetlen rokonai a távolban nyugszanak, rájuk emlékezve itt is fellobbantották az emlékezés lángját. Visszatérve Budapestre láttam, hogy itt Rákoscsabán a görög katolikusok a kápolna mellett gyújtanak a kövezeten mécsest halottaik emlékére, s hozzájuk csatlakozva Ukrajnában nyugvó anyósom és apósom emlékére én is gyújtottam két mécsest. S szeretteimre emlékezve eszembe jutott, hogy Egerben 1956. december 12-én sortűz dördült el a békésen felvonuló, a forradalom eszméjét követőkre, és a halottak között volt édesanyám unokatestvére, Bóta Antal, akinek öccse, Jóska is súlyosan megsérült. Én most rájuk is gondolva a katonák emlékét szeretném feleleveníteni, akik valahol a hajdani olasz vagy orosz hadszíntéren, jeltelen vagy újabban ismét rendbe hozott sírokban nyugszanak, a sok munkaszolgálalosm, akik szintén embertelen körülmények között vesztették életüket. Emlékező oszlopok az egri Kisasszony temetőben letelte után úgy adták vissza becsületét, hogy feje fölött meglobogtatták a zászlót. A zászlónak a hegyével lefelé fordítása a lázadás jele volt, a zászló lehajtása pedig a megadást jelentette. A katona erődítmények, várak májukon is elkíséri a nemzeüszínű zászló, éz nagy tisztesség azok számára, akiknek ez megadatik. A zászló ünnepdnk elmaradhatatlan dísze, mégjs kevesd tudunk róla Látjuk a televízióban, hogy szerte a világon „Ha valahol katonákat temetnek el, és a nemzetiszínű zászló betakarja koporsóikat, ez jelképesen is mutatja, hogy a hazáért, annak megvédéséért tettek esküt, s ha utolsó útjukon is elkíséri a nemzetiszínű zászló, ez nagy tisztesség azok számára, akiknek ez megadatik. ” félárbocra eresztik, ha gyászolnak, meghajtják koronás fők, államfők előtt. Ha vereséget szenved egy hadsereg, a zászlók is a porba hullnak. Sokat tudnának mesélni, ha értő ember fogná vallatóra őket. Pillantsunk végig röviden a zászlók történelmén! Eredeti funkciójuk adásakor mindig fehér zászlót vontak fel Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a nemzeti jelképek használata E sírokban is katonák nyugszanak, akik életüket áldozták a hazáért FOTÓ: PERL MÁRTON Gyermekkoromból mindig emlékszem egy esetre: az egri úgynevezett Gyilkos-dűlőben lévő szőlőnkben volt egy U. vüágháborús német katonai sír, az édesapám által készített keresztfán a sisakja is ott volt a szőlőbarázdában elesett katonának, akit 1945 kora tavaszán a metszéskor talált meg édesapám és temetett el. Mindig virágot tettünk a sírra, s gondoztuk. Iratait elküldtük a német Vöröskeresztnek, de senki sem jelentkezett. A téesz szervezésekor, amikor összeszántották a parcellákat, akkor tűnt el a sír, a helyét még ma is meg tudnám mutatni. Lélekben e katonára is emlékezek, pedig tudom, idegen célok, nemzetünktől igazán távol eső hadi célok áldozatáról van szó. S ha valahol katonákat temetnek, és a nemzetiszínű zászló betakarja koporsóikat, ez jelképesen is mutatja, hogy a hazáért, annak megvédésére tettek esküt, s ha utolsó úta katonai egységek menetirányának kitűzése volt. A középkorban a seregek nagyságái többnyire a zászlók száma alapján ítélték meg, mivel minden csapatsokszor ellenállásra talált. Az 1868-as véderőtörvény értelmében hazánk 330 ezer katonát volt köteles a közös hadsereg rendelkezésére bocsátani, egységnek saját lobogója volt. Ezenkívül a seregek főzászlóval is rendelkeztek, melyet a főparancsnok előtt tűztek le a csatatéren. Gyakran olyan nehéz volt, hogy külön szekéren kellett szállítani. A magyar hadi zászlókon a legújabb korig Jézus Krisztus édesanyjának, Szűz Máriának a képe volt látható. A régi katonai igazságszolgáltatásban a zászlónak különös szerep jutott, a vétkes katonát megalázásként „meglökték vele”, ezáltal „becstelennek” bélyegezték, s a büntetés „Függetlenségi hagyományainknak, s nem kevésbé az egrieknek köszönhetően, az I. világháborúban már a magyar királyi honvédségi gyalogság selyemzászlajának előoldalán a királynak a szent koronával fedett, arany hímzésű névjele volt látható, a hátsó oldalán két ezüstszínű angyal által tartott, színes hímzésű címer volt beleszőve. ” csak az újonctartalékon felüli hadkötelesek voltak a honvédségbe besorozhatok. A közös hadseregben a német volt a vezénylési nyelv, s bizony, a közös hadbeli tisztikar egy része nem becsüké nemzeti érzésein- ket. Erre példa az 1879. november 4- én Egerben Ferenc József osztrák császár és magyar király névnapjára rendezett ünnepség, melyre neves katonai és polgári személyek voltak hivatalosak. A 60. egri gyabgezred parancsnoka, Seemann alezredes segédtisztje társaságában amikor meglátta a tiszti kertben a magyar nemzeti színeket tartalmazó zászlót, így kiáltott rá németül a rendező tisztre: „Herunter mit den Fetzen!” (Le a ronggyal!) - és parancsba adta a zászló azonnali levételét. Ezek után nem meglepő, hogy a következő évi nyári egri közös hadgyakorlaton már nem merték kitűzni a magyar honvédség zászlaját, noha a Habsburg uralkodóház fekete-sárga zászlaja, az osztrák vörös-fehér és a bajorok kék-fehér zászlaja ott lengedezett a vásártéren felállított sátortáborban. Eger városának képviselő-testüle- te, híven Dobó István és az egri nők fémjelezte hazafiassághoz, nem hagyta annyiban a dolgot, s feliratban fordult Tisza Kálmán miniszter- elnökhöz. S ebben írták az általam mottóul választott kifejezést: „... nemcsak méltányos, de igazságos s törvényes, hogy földünkön Magyar- ország állami zászlaja szigorúan kímélve és tisztelve legyen... ” Az eset a képviselőházban politikai vihart kavart, vizsgálóbizottság felállítását követelték: Somogy megye követei egyenesen olyan törvény megalkotását követelték, mely a nemzeti jelvények megsértését a felségsértéshez hasonlóan büntetné. Az egri esetet eltitkolni mégsem lehetett, Edelsheim-Gyulai Upót lovassági tábornok, főhadparancsnok elrendelte a katonai ügyészi vizsgálatot, mely személyi felelősséget nem állapított meg. A kormány képviselője annyit közölt a parlamentben, hogy „a szövet rongyos és piszkos volt”, azért vetette le az osztrák főtiszt. A kormánypártok mamelukjai ezzel megelégedtek. Függetlenségi hagyományainknak, s nem kevésbé az egrieknek köszönhetően, az I. világháborúban már a magyar királyi honvéd gyalogság selyemzászlajának előoldalán a királynak a szent koronával fedett, arany hímzésű névjele volt látható, a hátsó oldalon két ezüstszínű angyal által tartott, színes hímzésű címer volt beleszőve. Napjainkban nemzeti jelképeink használatáról külön törvény rendelkezik, bátran tegyük ki épületeinkre a piros-fehér-zöld színű zászlónkat. Tegyük mellé szűkebb pátriánk címerét is. Most, halottak napja után, ne feledkezzünk meg az 1956-os forradalom áldozatairól sem, az egri decemberi sortűz halottairól, Bóta Antalról és társairól, akiknek jelképesen én egy lyukas '56-os zászlót félárbocra eresztenék. DR. SEBESTÉNY SÁNDOR SZALAY ZOLTÁN Holtukban is élve Megtapasztalhattuk már legtöbben: meglehetősen felemás érzés bizony egy temetőben lépdelni. Az ember ha kellően tisztelettudó és még a mai rideg, érzéketlen világunkban sem veszett ki belőle az emberség, akkor nem csupán november elseje táján megy oda. Virágot visz gyakorta örök álomra szenderült szeretteinek, hogy emlékezzen a valamikori közös ünnepeikre, amelyeknek meghitt, bensőséges percei-órái egykoron oly boldoggá tették őket. Rendszeresen gondozza a kegyhelyeket, s persze, olykor „meglátogatja” az élő a holtakat akkor is, amikor egyszerűen csak úgy érzi, feltétlenül meg kell osztania gondjait az elhunyttal. Igen, vele, a csak testében elveszített hozzátartozóval, baráttal, akivel a lelki közösség sosem múlhat el. Nagyon-nagyon különös érzés ugye, a márványkő emlékhelyek, a föld borította sírhalmok sűrűjében barangolni? Legelébb is nyomasztó, mert az élet zajaihoz szokott fülnek szokatlan csend fontos intelem is egyben a létezőnek. Éspedig az, hogy vigyázzon nagyon magára, hiszen az ő léte is véges! S ha értelmetlen, felesleges hétköznapi csatározásokra fecsérli idejét, túlhajszolja magát, bizony ő is ezen a helyen nyugodhat majd, talán a kelleténél is korábban. Torokszorító érzés másodjára. Különösen, ha a fejfákon olvasható, a márványlapokra vésett számokra, betűkre szegeződik a figyelem. A szemlélődő óhatatlanul is rögzíti magában a születés és az elhalálozás évszámait, s az azok különbségéből formálódó életkor hol megrémíti, hol megnyugtatja, hol meg igencsak elgondolkoztatja. Sorra jönnek az emberben önkéntelenül is részvétet ébresztő találgatások: az e sírban nyugvónak például hál1 istennek teljes, szép élete lehetett, mivel már nagypapaként, felnőtt gyermekei és unokái boldogságában megbizonyosodva távozhatott e vüágból. A másikban pihenő asszonyt viszont valószínűleg megdöbbentő tragédia érhette, hiszen oly fiatalon hagyta itt végleg a családját. Amannak a kegyhelynek a látható jelzése szerint „birtokosa” katonaként a hazáért áldozta életét. Újabb kormeghatározó sírfeliratok pedig - a záró évszám azonossága révén - arról árulkodnak, hogy valamilyen ragályos betegség vihette el a szerencsétleneket. Persze, természetesen akkor a legszomorúbb az ember, ha gyermeksírokra bukkan. A rendszeres temetőlátogató jól tudja, hogy minden sír egy- egy, önmagában is izgalmas élettörténetet rejt, olykor pedig egész családokét, sok-sok nemzedéken át. Alaposabb megismerésükre sokszor valami megmagyarázhatatlan erő kényszerítené az elhunyt övéit gyászolni óhajtót. S talán a legfojtogatóbb érzés éppen az, hogy ez sajnos, nem történhet meg, hiszen nincs rá idő semmilyen földi halandó számára. így aztán a kegyeletét leróni szándékozó komótosan megkeresi túlvilági lelkitársa már jól ismert síremlékét. S miközben lesep- regeti róla a faleveleket, a rögdarabokat, a port, a helyhez mérten túlontúl élénk kis temetői bogarakat, képzeletében pergetve villanásszerűen felidézi a fájdalmasan hiányzó hajdani közös pillanatokat. Az édesanya utánozhatatlan mosolyát, féltő simogatá- sát, vagy az édesapa szigorúságában is szeretetteli tekintetét, jó szándékú tanítgatását, avagy a testvér pajkos csínytevéseit, netán a nagyszülők higgadtságát. Esetleg a túl hamar elment jó barát, kedvelt munkatárs emlékezetes cselekedeteit. S az emlékező - még ha felzaklatja is a múlt ezen a különös at- moszférájú helyen - megnyugodva térhet otthonába, mert ismét meggyőződött róla: elhunyt szerettei holtukban is tovább élnek...
