Heves Megyei Hírlap, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-22 / 247. szám
gär Az apátok valódi hős volt... Mire emlékeznek az 1956-ban elítéltek gyermekei? Egy borongás őszi napon a 9 éves Gulyás Anikó meglepve fedezte fel a helyi lapban édesapja fotóját. írás is volt mellette, de arra nem figyelt. Csupán az izgatta, hogy apjából, Gulyás Lajos református lelkészből hős lett. A „szenzációval" kezében szaladt a többi gyerekhez, hadd irigyeljék őt, a hős lányát. 1956-ot mutatott a naptár... Gulyás Lajost - állítólagos fó'benjáró bűneiért - nemsokára kivégezték, összetörve ezzel a pici lány lelkét, aki csak sok-sok év múltán értette meg: a forradalmat követően miért, s miként börtönöztek be, gyilkoltak meg ártatlanul embereket. Nem ez az egyetlen szívszorító történet a Körösi Zsuzsanna - Molnár Adrienne szerzőpáros könyvében. A 43 interjút tartalmazó, Ttokkal a lelkemben étem című kötet megdöbbentő. Az '5&os elítéltek ma már felnőtt gyerekeivel folytatott be szélgetésekből elsősorban az derül ki, hogyan ékék meg ezek a családok a férj, az apa váratlan, igaztalan elhurcolását, illetve saját kirekesztésüket. De választ kapunk arm a kérdésre is: miként tartották a lelket gyermekeikben az anyák, illetve hogyan alakult a magukm maradtak sorsa. A szerzőpáros az Europressnek elmondta, hogy az írás előkészületei évekig tartottak. Noha munkahelyük, az ’56os Intézet Oral History Archívuma jó segítségnek bizonyult az érintett kör felkutatásához, a kivégzettek peranyagaiban szereplő címeket is áttanulmányozták, s a Társadalmi Igazságtétel Bizottságnál (T1B) jelentkezettek adatát is felhasználták. Volt, aki kerek perec visszautasította a felkérést, mondván: minek a múltat bolygatni. Másokat a félelem fogott vissza („ki tudja, hogyan alakul a politika, jobb az óvatosság”...). A többség viszont örült, hogy végre valaki érdeklődik sorsuk iránt. Az interjúalanyok között találunk kivégzett vagy börtönbüntetésre ítélt apa gyermekét, fele-fele arányban fővárosit és vidékit, értelmiségit és kétkezi munkást, fiatalabbat és idősebbet. Molnár Adrienne, a könyv áapját képező kutatás vezetője szerint az '56-os gyerekek váójában csak sejtették, de nem tudták, mi történik körülöttük a forradáom napjában. A nagy lelki fordulatot az édesapa letartóztatása jelentette. A 43 interjúalany szinte mindegyikében élénken él a házkutatás, vagy a még menthető értékek barátokhoz menekítésének nyomasztó emléke. Sokan a legapróbb részletekig leírták a böttönbeü beszélők megalázó körülményeit is. A hosszú rács egyik oldalán sorban a csíkos ruhás férfiak, a másik oldalon, jó egy méterre a hozzátartozók. Áltáános hangzavar, kétségbeesés és vigaszul elhadart szavak. Aztán otthon a közös levélírás, csomagkészítés apunak. A szerzők úgy vélik: leginkább az anya lelkierején, tááékonyságán és a környezetükben élők szolidaritásán múlott, hogy az elszenvedett traumát miként ellensúlyozzák. Ügyes trükkökkel fönn lehetett tartam a hitet, olykor az illúziót, hogy apa nemsokára hazajön. Göncz Kinga, volt köztársasági elnökünk lánya mesélte, hogy amíg édesapja börtönben volt, minden étkezéskor ugyanúgy terítettek, mint máskor, vagyis az apa megszokott helyére is került egy teríték. Más csáádban a mama reggelente megjegyezte: „apátokkal beszéltem álmomban, minden rendben lesz!”. Gyakran a szomszédok is segítettek: egy-egy szelet sütemény, egy simogatás, bátorító mosoly olykor csodákat tett. Könnyebb helyzetben voltak azok a családok, amelyekben a barátok, esetleg az elhurcolt má szabadult cellatársá elmagyarázták, mi is történt váójában, míg mások 40 évig homáyban éltek. Már-már maguk is elhitték a hivatáos verziót: a felforgatásért, az állam elleni szervezkedésért büntetés jár, s hozzátartozóként nekik is vezekelniük kell, Egy szegedi kivégzett forradámár lánya például egészen 1989. június 16-ág, az ötvenhatos mártírok temetéséig élt ebben a tudatban. Azon a napon viszont ösztönösen megérezte, hogy édesanyjává együtt néznie kell a tévéközvetítést. Amikor a kivégzettek Szoborledöntés 45 évvel ezelőtt... nevének felolvasása közben meghá- lották a szeretett nevét, könnyek között döbbentek rá, hogy évtizedeken át becsapták, megalázták őket. Az „ '5&OS anyák” hiába kerestek munkát, a magasabb pozícióban lé vöket ettanácsolták, s útlevélért is hiába folyamodtak Az érintett fiatalok számára a középiskola, az egyetem évekig vágyáom maradt, és később is csak ritkán fordult elő, hogy egy- egy szolidáris pedagógus „elfelejtette” beleírni a több munkahelyen vagy az ifjúsági szervezetekben megkívánt jellemzésbe, hogy „osztáyidegenről” van szó. Édesapjuk holttestét is csak a rendszervátás után helyezhették méltó nyughelyre. A hátrányok és anyagi veszteségek ellentételezésére kapott kártérítés - derül ki a könyvből - nem pótolja az emberi veszteséget, mint ahogy azt is megfogalmazták: túl későn ptt a febldozás. Egyesek örök hallgatásra ítélték magukat, mások úgy vélik: „állandóan bűnösöket keresni, vagy megtorolni az elszenvedett dolgokat, ez egy körforgás lenne, s mindig csak viszáyt és ellenszenvet szítana...” TAKÁCS MAflUNN ______________________SIKE SÁNDOR E lvarratlan szálak Legkevesebb tizenkét esztendeje görgetjük magunk előtt 1956 korrekt tisztázásának adósságát. A köztársaság parlamentje ugyan törvényben rögzítette: forradalom és szabadságharc volt mindaz, ami október 23-án elkezdődött, de azt nem gondolhatjuk mégsem, hogy ezzel a törvényhozó aktussal lezárható lett volna a 45 évvel ezelőtti történelemhez való viszonyunk Sok, máig kínosan elvarratlan szál lifeg a XX. század magyar történelmének „légterében”, azt hiszem. Ezek közül akár találomra is kiválaszthatnánk egyet-kettőt, majd miután feddőn felemht- jük meglétüket, hátradőlhetnénk, mondván: mi megtettük a dolgunkat. Emlékeztettünk, megoldásért kiáltottunk, nem mi tehetünk róla, hogy a szekér a régi kerékvágásban halad tovább. A kényelmesnek mutatkozó „megoldásnál” jóval nagyobb a felelőssége a jövőt megcélzó embernek. Történetesen az, hogy vegye előbb birtokába a múltai, nézzen szembe vele súlyának megfelelően. Nem gondolom, hogy a birtokbavételben azonos felelősséget viselne minden felnőtt. Más a lehetősége is a- mondjuk egy eldugott faluban élő - középiskoláját épp csak befejezett ifjúnak, máit annak, akit jobb sorsa a poütika alakításának a közelébe vitt. Megint más a „pálya" azok előtt, akik átélői voltak a forradalomnak, illetve más azok számára, akik csak tanultak róla. A legsúlyosabb adósságterhet természetesen azok hordozzák, akik az ötvenes évek tevőleges alakítói voltak, ne adj isten 1956 őszén valamelyik karhatalmi alakulatban meneteltek (esetleg lőttek is), dobtáras gépfegyverrel a kézben. Az ő jogi elszámoltatásukat ugyan megkezdték a honi bíróságok, de ez az aktus nem jelenthet megoldást több okból sem. Gyanítom, hogy akik a barikád másik oldalán álltak egykoron, nem a kiszabni gondolt súlyos börtönbüntetéseket hiányolják a köztársaság 1989-ben történt kikiáltása óta. Nem az vezérli gondolataikat, hogy néhány, hozzájuk hasonlóan megöregedett embert hosszú évekre rács mögött tudjanak. Az életben maradt és még élő forradalmárok a velük szemben elkövetett bűnök valóságos beismerésével és ehhez kötődően az őszinte bocsánatkéréssel is beérnék, azt hiszem. Hanem nagy a restanciája immár a harmadik parlamenh ciklus politikai elitjeinek is. Hogy különböző okokból ugyan, de nem kerestek valódi megoldást múltunk tisztázására Hogy az a Szűrös Mátyás kiátthatta ki a köztársaságot, aki korábban a Szovjetunió nagykövete, majd az MSZMP KB titkára volt. Hogy az An- taR-kormány idején nem oldották meg a forradalom - ellenforradalmároknak kikiáltott - mártírjainak és üldözöttjeinek valódi kárpótlását. Hogy a Hom-érában feledésbe kezdett merülni, majd az Orbán kormány idején „kiíródott” a politikai és közgondolkodásból 1956 és annak szelleme. De adósak vagyunk mi is, mai negyvenesek, akik az 1960-as, ’70-es évek iskoláiban szocializálódtunk. A kérdés az, hogy adhat-e felmentést bármi is a tény alól: mi a „puha diktatúm” gépezetének többnyire jól illeszkedő csavarkái voltunk. Nos, kortársaim! Merjünk szembenézni a felvetett kérdéssel, merjük azt válaszolni, hogy nem, semmi sem ment fel bennünket! A diktatúra szabályainak megfelelni - legyen az bármilyen „puha" is - bűn. A múltban és a jelenben egyaránt. Ha ezt bevalljuk, már visszalopunk egy keveset a jelenbe '56 szelleméből. És talán elvarrunk vele egy elvarratlan szálat. A magunkét. 1956
