Heves Megyei Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-03 / 53. szám
/ MERTHOGY, AKÁRHOGY (Ladányi Mihálynak) Közhelyeket kéne mondani, ilyeneket, hogy: a fák nem nőnek az égig - dehát ez így nagyon rossz vicc, Mester, arról volt szó, hogy örökké élünk! Vagy ha nem - élhetnénk legalább gyönyörűen, merthogy akárhogy élünk. Te valami „mindennek értelme van”-ról dadogtál és suttyomban befizettél egy égi IBUSZ-útra Költő! Ez valahogy nem jellemző rád! Immáron semmi nem jellemző! Semmire nem jellemző semmi (Ha eddig olvasnád, feltámadásig röhögnél.) Megkérdenéd, merre van a legközelebbi, mert azért annyira nem vagy ismerős itt; meg - mérnek-e (egyébként mindegy mit) - s mondanál olyanokat, a papír elpirulna. Ki kísért a végső vonaüg? Senki! Te valamire mindig fölszállsz. Nagyot fütyül a resti, a vonat bezár - ha-ha-ha, Öreg, mi? Ha-ha-ha! A kezünk nem emeljük föl integetni. Minek, azt mondtad, majd jössz - Fogdosod a zöld köteted, a szürke köteted és könyv nélkül fújod, mi az élet. Mi most itten segrepacsit játszunk leginkább! Mester, te sok társasjátékot ismersz, amik szabályait persze mi is tudjuk így-úgy, de valahogy egyik sem szórakoztató Viszont biztosan van egy tökéletes, egy semmihez nem hasonlítható játék, egy olyan de olyan platoni játék - Csak elszöktél belőle, messze szöktél. Mester, mit szólsz, innánk valamire. Hiszen mindig valamire iszunk. Most már mindig iszunk valamire, mit szólsz, valamire innánk egy nagyot! Az útmenti nyárfák békén álldigálnak, téblábol egy dalod az idegeimben, homlokot dűtök vonatablakoknak és szemmel verem a csemői tájat. Reggel jön, kukáskocsik mélyhegedűi. Tűkön állok, ülök, fekszem. Hajnalodik, ma biztosan veszek újságot, Hiszen a barátom színest írt benne. Mester, most lemegyek a sarokra újságért, mert ma nyilatkozik a Verebes az emtékávéem feltámadásáról - zöld-fehér, kék-fehér, végül is mindegy. Az utóbbi hetek gólaránya - Majdcsak sikerül. Befejezem, lapnyílta jön. Van-e olvasnivalód odafönt, Öreg, ha már élnivalód idelent nem akadt! A verseit Bányász István néven közzétevő, ötvenéves korában váratlanul elhunyt Halmai Istvántól ezzel az 1987-ben írt versével köszönünk el. Barátunktól és kollégánktól március 7-én, 13 órakor búcsúzunk az egri Gröber temetőben. ■ Egy barátság vesztese lett Az egykori tanítványok talán nem felejtik el Negyedszázadon át volt reflektorfényben a szó nemes értelmében, majd túlságosan is elhomályosult mögötte a fényforrás. Noha szerepkörében annak rendje s módja szerint hátat fordított a közönségnek, és úgy „játszott” sajátos hangszerén, a zenekaron, de a művek elhangzását követően sem vágyott ünneplésre. A publikummal szembefordulva is inkább félrehúzódva felálljt vezényelt, s karjával mutatta: őket tapsoljátok, ők „szóltak” hozzátok. Amikor tíz év elteltével méltatásul ismét színre lépett, elhárítandó magáról a figyelmet, nem hajbókolt, hanem inkább összeütötte a tenyerét, s éltette a zenészeket. Farkas István karmesterrel az egykori tanítvány beszélgetett.- Ugorjunk vissza az út, a pálya elejére...- Általános iskolás koromban kaptam alkalomszerű zenei képzést, harmonikán játszottam, sőt orgona mellé is ülhettem. Egyszer csak híre terjedt, hogy Békéstarhoson létrehozzák a különleges tehetségek iskoláját. Nemcsak zenészeket illetően persze, így például én Törőcsik Mari társaságában felvételiztem Miskolcon, Heves megye képviseletében. Engem felvettek, később mégsem én lettem országosan nagy név, hanem a színművésznő.- Milyen volt a népi kollégium egy tizennégy éves fiúnak, távol a szülői háztól?- Ment a „húsdaráló”, oda kellett figyelni. Budapestről repülővel jöttek a tanárok Békéscsabára, vagyis nem sajnálta az állam az anyagi áldozatot. Valójában gimnáziumot végeztünk, zenében viszont kiemelten foglalkoztak velünk. Rövidesen szakosodni kellett, csellista lettem, de titkon karnagy és zeneszerző szerettem volna lenni. Jó barátom volt annak idején Mező László, aki később a hangszer mestereként tanár lett a Zeneakadémián.- Nyilván lehetett volna Tarhosról is tovább tanulni.- Igen, csak ahhoz már jobb anyagi háttérre lett volna szükség. A tanárképző egy évet jelentett még nekem, aztán Gyomán tanítottam az óvónőképzőben, ahol már összehoztam egy kamarazenekart.- Majd mint fiatal pályakezdő, Eger felé indult.- Tudomásomra jutott, hogy 1955. augusztus elsejétől önálló színházi társulat létesül. Bekerültem a színház zenekarába, ahol csellón játszottam, s főállásban az Egri Állami Zeneiskolában taníthattam.- Kézben tartva persze ott is a karmesteri pálcát.- Remek növendékekből sikerült alakítanunk egy zenekart, az együttes később többször járt külföldön is. Szorosan együttműködtünk a Gárdonyi Géza Gimnáziummal, valóban szép sikereket értünk el diáknapokon és különböző fesztiválokon.- Ezzel párhuzamosan az Egri Szimfonikus Zenekart is Farkas István vezényelte.- Úgy 1963 körül kezdett kialakulni a jelenleg is működő együttes. Sok munkával, fáradtsággal, áldozattal járt mindannyiunk számára a zenekar folyamatos életben tartása, de szerettük azt, amire vállalkoztunk. A Megyei Művelődési Ház igazi otthonunk lett, az intézmény vezetőitől mindig megkaptuk a szükséNEVJEGY szepFarkas István Szihalmon született 1934. tember 28-án. Népi kollégistából lett zenetanár és karmester. Hangszere: cselló. Legismertebb tevékenysége: 25 évig volt az Egri Szimfonikus Zenekar karnagya. Munkáját különböző formában és alkalommal számos kitüntetéssel ismerték el. 2000-ben végleg nyugállományba vonult. ges támogatást. Ónálló hangversenyeink voltak, az állami ünnepekről nem hiányoztunk. Számos neves karmester állt alkalmanként a zenekar előtt a pódiumon, nagy hírű szólistákkal koncerteztünk itthon és külföldön egyaránt.-Aztán, mint minden, az Ön számára is véget ért egy valóban sikeres karrier.- Úgy beszéltük meg Kocsis Albert hegedűművésszel, hogy csinálunk egy műsort, amit Nagykanizsán mutatunk be a közönségnek. Elvisszük magunkkal oda közös barátunkat, Farkas Ferenc zeFarkas István karnagy (balról) és az elhunyt Farkas Ferenc zeneszerző utolsó találkozása fotó; perl marton neszerzőt is, Feri bácsi ugyanis Kanizsán született. Nekünk csupán a kanizsaiak meghívására volt szükség, s arra, hogy vállalják az elhelyezésünket, ellátásunkat. Ezt Kocsis Albert intézte, ő volt az összekötő. A meghívás ugyan nem érkezett meg, de mi Egerben munkához láttunk, mert reméltük, hogy nem hiúsul meg a szép terv. Mindez 1988 őszén volt. Gyakoroltunk, ám egyszer csak úgy döntöttem, hogy blöffre nem dolgozunk. A tervezett indulás előtt pár nappal kaptuk aztán a „szigorú” felszólítást a Heves Megyei Tanács elnökétől, hogy mennünk kell Nagykanizsára. Nem volt más választás, újra munkához láttunk, próbáltunk egy nap kétszer is. A műsor lezajlott, mindenki ott volt, ahogy előre terveztük, ám a számomra érthetetlen előzmények okán köztem és Kocsis Albert között kihűlt a korábbi meleg baráti kapcsolat... Ebből az egész kanizsai hangversenyből egy belső háború lett, s úgy gondoltam, hogy befejezem. Először a tantestületi zenekari tagoknak szóltam, akik próbáltak győzködni, de nem álltam el a szándékomtól. Átadtam a helyem egy ifjú kollégának, akit a helyemre hoztak. Időközben - köztudottan - újabb karmester került a zenekar élére.- Ilyen 'mély sebet okozhat egy alkalmi félreértés ?- Bizonyára közrejátszott más is. „Besegített" a poliükai rendszerváltás is abba, hogy távozzam a zenekartól. Mintegy másfél évre beültem játszani az együttesbe, kézbe vettem a csellót, de aztán abból is elég lett. Sok volt a sus- mus... Még hangversenyekre sem jártam, elszakadtam attól a közegtől, ami az életem fő céljának számított.- A „régi játszótársak” azonban nem felejtettek, mert egyszer csak meghívót küldtek volt karnagyuknak a megalakulás 35. évfordulója alkalmából rendezett koncertre.- Sokáig gondolkodtunk a feleségemmel, hogy miként fogadjuk a meghívást, aztán úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Miért is ne lennénk azok közelében, akikkel semmi gondom nem volt, sőt vállalták az általam diktált munkatempót.- Ami azzal, hogy befejeződött a szimfonikusoknál, még nem múlt el végleg.- A tanítást folytattam egészen 2000 őszéig. Az egykor hiteles nyugdíjkorhatárra rádolgoztam még hat évet. Óraadó voltam, s összejött ismét egy növendékzenekar. Erre még maradt volna lehetőségem továbbra is, de úgy határoztam, hogy azt is abbahagyom. A zeneiskola vezetésével és a tanárkollégákkal a végsőkig jól együttműködtünk, szépen elbúcsúztattak, mint egy nyugdíjast illik. Az évek múlását nem lehet megállítani, ezt tudomásul veszi az ember.- Ha pályafutása során volt is része keserűségben, ezeket bizonyára elhomályosítják majd a még hátralévő esztendők. Szokás mondani: az idő mindent megszépít...- Alapvetően nem lehet panaszom, mert rengeteg szépet és jót nyújtűtt nekem a mindennapi munkám. Sok kedves élményem van, s számtalan feledhetetlen emlékem, amelyek olykor jókedvre derítenek utólag is. Ä karnagyi feladatok mellett a tanítás öröme örökre az enyém marad. Egeren kívül jártam Hevesre és Hatvanba is órát adni. Egyszer összeszámoltam, 28 csellistát neveltem, akiknek a zene lett a főhivatásúk. Ezek az egykori lányok és fiúk mindig szerettek, s talán nem is felejtenek el.- Volna még ambíciója valamilyen konkrét feladathoz?- Aki esetíeg megkér, annak segíthetek. Nem tartom kizártnak, hogy valamilyen szinten még lehet folytatás, de pillanatnyilag nem látok rá esélyt.- Köszönjük a beszélgetést. FESZTBAUM BÉLA A Dolly-birka után előbb-utóbb embert is klónoznak tehát, s talán nekem is lesz másodpéldányom. Csak az a kérdés: beszél-e majd? Ha nem, akkor nem is ért meg semmit, és akkor mire megyek vele? Tartok tőle, hogy ha nagy erőfeszítéssel mégis megtanítanám beszélni, a konyhanyelven kívül akkor sem értene sokkal többet. Mert azok az emlékképek, amelyek az én fejemben szünet nélküli filmszemleként peregnek, és közben megszámlálhatatlan képzettársítás-változatot hoznak létre, az ő fejében nem kergetőznek. És ami még riasztóbb: az érzelmek hol forró, hol jeges hullámai sem csapnak össze benne. Igaz, hiába ócsárolom ezt a hasonmást, mert egy igazi ikertestvérrel sem mennék sokra, az se az én tennivalóimat végezné, hanem a saját életét élné. De hát az ikrek sem egyformák. Legyenek bár egypetéjűek, és hasonlítsanak mint két tojás, növekedjenek egyazon családban, egyazon kultúra napja és hőfok alatt, mégis gyakori, hogy eltérő az érdeklődésük, a tehetségük (ha van), másban lelik örömüket, más okozza bánatukat, mint a testvérüknek. Csakhogy ennek a Dolly-lánynak semmi se okoz se örömöt, se bánatot. Ez csak áll, mint Helló, Dolly, miért vagy fafejű? a szamár - akarom mondani, a birka - a hegyen, és csak néz, mintha kérdezné, mi végre is kell ő? Úgy hírlik, arra, hogy szerveket adjon. Ha az eredeti emberpéldánynak új szív vagy vese kell, legyen honnan venni. Eszerint ő nem más, mint két lábon járó szervkészlet. Ha utazunk, ajánlatos magunkkal vinni, mert sosem lehet tudni... De drága Dolly, vagy minek fognak hívni, ha egyszer - netán - leszel, miért tűröd ezt? Miért nem csapsz az asztalra, miért nem küldöd el a veled kísérletezőket tudod talán te is, hova?! Tőlem ne félj, én úgysem engedlek meggyilkolni. Hogy aztán én szaladgáljak a te szíveddel? Hát minek nézel engem?! Igaz, idegesít a bugyuta képed, a nemtudomka pillantásod, magamat látom felettébb oktondi változatban, mintha torzító tükörbe néznék. Akkor már inkább kutyát szerzek, annak esze is van, szíve is, de nem azért, hogy belém operálják, hanem hogy szeretni tudjon. Te Dolly, most jövök rá! Neked lelked sincs! Te hússzobor vagy, mindened megvan, csak épp a lényeg hiányzik! Inkább lennél kőből, fából, fémből, akkor volna benned valami a művész leikéből, meg abból is, amit a modelljéből ellesett. De neked semmi lelked sincs! Se valóságos, se művészi, te csak vagy, szomorú, üres tükörkép, és nem értesz semmit! Nem, ne félj, nem fogok a szíveddel szaladgálni, nem engedlek bántani, de kérve kérlçk: menj vissza, menj oda, abba a beteg fantazmagóriába, amelyik kitalált. Lehet, hogy az ember majd tud embert teremteni (miért?, hogy megölje aztán?), de lelket nem tud belé lehelni. És anélkül mit ér az egész?!__________ ____________________b.é
