Heves Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-06 / 5. szám
ß J millenniumi évet is ma- rgunk mögött hagyva búcsúztatói lehettünk a nekünk életet adó évszázadnak. Kaptunk tőle kedves gyermekkort, emlékekben gazdag fiatalságot, majd küzdelmes alkotó évtizedeket. Tűrtünk, viseltük változékonyságának, eszmékkel való kacérkodásának, nyugtalanságának minden terhét, és élveztük modernségének sokféle kényelmét, szépségét. És mert hosszú életet óhajtottunk magunknak, tisztes kort élve besétáltunk a jövő századba. Egy hányatott kor tanúiként nem dicsekszünk a túlhaladott történelmi időkkel. Még azt is sejtethetjük az új kor új embereivel, hogy a középkor sötétsége halványabbá vált a mieinkhez képest. Mégis ez a kor, a holnapunk múlt százada miénk. Emlékeink bánata örömmé, próbatételeink erénnyé, gyöngeségünk erőnkké, hitünk életünk alapköveként változott. Fekete István író egyik könyvének címe: „Emlékké válók magam is”. Igen, emlékké leszünk mi is, és félő, szándékunk ellenére rossz emlékké. Megélhetjük még saját korunk temetését is, mert egyre torzul a múlt képe a jelen tükrében. A megöregedett, távozni készülő XX. század fülsiketítő harsogással, fénypompával, a szobákba és agyakba besugárzó butító hírkavalkáddal leplezi szörnyű tetteit, a bűnök forrássá vált találmányait, és elhallgatja, betakarja ősei igaz értékű eszmei, erkölcsi hagyatékait. De mi, hatvanasok, hetvenesek nem tudjuk, nem akarjuk megtagadni sem jussunk sorsát, sem korunk általunk is alakított sajátosságait. Mi vagyunk azok a csodagyerekek, akiknek e világra érkezésénél még írni-olvasni alig tudó bába tevékenykedett, akiket az orvos legfeljebb az iskolai védőoltásnál látott először. Egészségünket a természet értékeit jól ismerő felmenőink és maga a bennünk, velünk működő mindenség ápolta. Ezek közé tartozhatott a mezítlábas „viselet”, ami kora tavasztól Szent Mihályig dívott. A rongylabdáról, a bigéről, a kiszolgált hordóabroncsból készült karikákról nem tudtuk, hogy azok „sportszerek”. Mi igaziból űztük, hajtottuk, ütöttük azokat. Még akkor nem is szóltam a bújócskáról, a famászásról, a métázásról. Télen kitűnő sípályák kínálták magukat a patakon, a réteken és ródli-, szánlesiklók a hegyoldalakon. A falusi gyerekek többsége síléc helyett hordódongával produkált hajmeresztő mutatványokat, vagy madzaggal felerősített korcsolyával bukdácsolt a jégen. Minden évszakban a természet gazdag kínálatából szereztünk magunknak örömet, miközben ügyesedtünk, és tudtunkon kívül egészségesen éltünk. A szüléink által ránk rótt olyan feladatokat is játékosan fogtuk fel, mint például a libaőrzés, pelyvahúzás, krumpliszedés, udvarsöprés, gyomlálás. A játéktól, munkától elfáradva jó étvággyal kebeleztük be a zsíros, a szilvalekváros, teljes karéjra szelt házikenyeret. A vitaminokról mit sem tudva „felelőtlenül” etettek bennünket sült krumplival, bablevessel, káposztával, tökkel, abált szalonnával, fokhagymás pirítós- sal, keménymagos levessel és a „szemem” nevelte aprólékok húsával, a moslékon tartott disznó padláson fagyasztott maradékaival. A szegénység fogalmát ismertük, de azt az egyszerű életünk mindennapos jelenségeivel nem azonosítottuk. Hamar megtanultuk, hogy mi a rossz és mi a jó, hogy mik a lehetőségeink és korlátáink. A világ természetes rendjének tartottuk, hogy több munkával, több tudással jobban lehet élni. Az emberek sehol sem hangoztatták az erkölcsi értékeket, hanem az élet rendjeként, annak megfelelően éltek. Az önhibájukon kívül elesettek, megesettek, megbotlottak számíthattak a falu népének ítéletére. A bajbajutottak még a szegényektől is támogatásra vagy legalábbis teljes együttérzésre számíthattak. Az iskola, a vallás által nyújtott ismeretek elsajátítása a társadalom ki nem mondott követelménye volt. Az életre szóló valódi kincs a nevelésben rejlett. És ennek a tartalma azonosan nyilvánult meg a templomban, az iskolában, otthon és az utcán. Az iskolai rendszer egyszerűen, sallangoktól mentésen működött, és bármennyire is hihetetlen, demokratikusan. Az iskolaszék „valóságos” ellenőrzése mellett. Egy mai gyerek hamarabb elhiszi, hogy a Dínó unalmában az egyetemen tarthat űrkutatásról előadásokat, mint azt, hogy az akkori elemi iskola egyetlen termében egyetlen tanító bácsi több osztályt tanított ugyanazon időben. A felmérés fogalmát, a tesztírás létét nem ismertük, csupán tanulni, majd felelni kellett. És így tudtunk magyarul írni, olvasni, beszélni, olyannyira, hogy az igyekvő inasok (ipari tanulók) nagyritkán középiskolai tanulók le(2onü\ W hettek. A hat elemisek közül kerültek ki a katonaságnál a tisztesek, az üzemben a hengerészek, a kultúrházban az önálló műsort adók. A munka terhét és örömét tizenkét éves kortól élte meg a korunkbeli fiatal. A már rendszeres kereső munkát végző tekintélyt vívott ki magának. A munkanélkülit a társadalom nem dédelgette, hiszen munkát, mindig lehetett találni az erdőn, a földeken, a kertben, a házépítésnél, akár segítségképpen is. A munkának és szónak becsületet adott a nép. Egy kézfogással akár egy birkanyáj is gazdát cserélhetett Persze akkor, a mi fiatalkorunkban sem voltak szentek az emberek, akkor is akadtak naplo- pók, csirkefogók, csakhogy azokat nem tüntették ki „Kiváló Dolgozó” oldevéllel. Szüleim szándéka szerint, s bátyáim hathatós segítségével azok közé tartoztam, akik tovább tanulhattak. Sikerült igen nehéz körülmények között érettségizni, velem azonos vagy hasonló családi háttérrel rendelkező kortársaimmal együtt. Bár ballagásunkon családtagok, ismerősök nem vehettek részt, mégis mi a Líceum fehér falú, visszhangot adó folyosóin egy csatát nyert hadvezér büszkeségével meneteltünk. Boldogan az élet felé. Ma már csak a beavatottak körében meri az ember megfogalmazni, méltatni az akkori érettségik magas társadalmi elismertségét, elvárt és tényleges műveltségi és tudásszintjét. Talán a háborúban, a forradalmakban, a rendszerváltozásokban edzett és próbára tett élet- képességünk ad némi igazolást a mögöttünk hagyott évszázad első évtizedeinek általános és bennünk megjelenő értékeire. A második világháború testi-lelki sérüléseit cipelő, elszegényedett, vagy állásuktól, addigi életvitelüktől megfosztott szülők, nagyszülők az érettségin, a szakmunkás-bizonyítványon kívül alig tudtak mást, útravalöt adni az életbe induláshoz. És mi az útravaló értékét ismertük, becsültük. Sokunk felnőttélete Európa lágereiben kezdődött, majd itthon a nyugatos, klerikális, reakciós megbélyegzéssel folytatódott. A bélis- tázást vagy az attól való félelmet is megismertük. Már pályánk elején találkoztunk a bűnte- lenül is bűnössé válók szorongó érzésével. Aztán újra és újra talpra álltunk. Munkánkkal, tetteinkkel megvalósítottuk fennmaradásunkat, társadalmi elismertségünket, és egyengettük jövőnket. Cselekvő részeseivé váltunk a mi fiatalságunk korszakába dermedt keresztény magyar kultúra megtartásának, majd újraélesztésének. Most, hetven- egynéhány évesen nem érezzük magunkat sem áldozatnak, sem hősnek. Letöröltük magunkról - ki-ki mikor, hogyan - a politikai csapdák piszkait. Az élni és bizonyítani akarásunkat kihasználó téveszmék szellembutító sötétségét elhagyva és szellemiekben megújulva magunkra találtunk. Felegyenesedtünk. Visszatértünk szüléink, őseink paraszti bölcsességgel, munkaszeretettel, hittel, hazafias érzésekkel kirakott útjára. Öreg napjainkon itt ballagunk reményteli derűvel és még mindig tenni akaró szándékkal. Kissé megkésve igyekszünk a mögénk került század megtépázott jó szelleméből, erkölcséből, kulturális kincséből valamit unokáinknak átadni. Ugyanakkor a visszatekintők tudatosságával vesszük számba az elhagyott század velünk és bennünk is valóra vált bűneit, az utódainknak súlyos terheket jelentő selejtes hagyatékainkat. A kor szuper-sztrádája mentén létesült nagyüzemek raktárai sajnos alig leltározhatok a számadás millenniumi óráiban. Az összegyűlt romlott és rontó áruk sokasága, sokfélesége félelmetes. Nem a háborúk hátrahagyott ölőszerkezeteire gondolok elsősorban, még csak nem is arra, hogy unokáink akadozva tudnak olvasni magyarul, hogy a fejben számolás részükre nehéz feladat, hogy hazánk térképe ismeretlen táj előttük. Sokkal inkább szégyelljük utódaink előtt azt az eléjük terített, vetített fizikai és erkölcsi tartalmú szennyáradatot, amelyet csecsemőkoruktól beszívnak, látnak, hallanak, utánoznak, és amely összességében jobban megfertőzte agyukat, érzelmi világukat, testüket, mint a felejtésre ítélt múltunk rémeszméi. Emezek fegyverrel, nagyhatalmi diktatúrákkal érkeztek hozzánk, míg az újak a korszerűség, az európaiság, a globalizáció szirénjeiként. A tévé, a számítógép, az Internet és az alig felsorolható sok más technikai újdonság az embert méltán magasztaló alkotások, de rossz hasznosításuk által vírushordozók, a pénzvilág, a liberalizmus betegségeinek lopakodó kórokozói. Az önmaga nagyságától megrészegedett emberiség egy kisebb része az agymosás legrafináltabb eszközeivel üresí- ti ki, manipulálja az emberiség nagyobb részének értelmi, érzelmi képességét. Miközben széles e hazában paprikás szalonna, zsíros kenyér, debreceni helyett hot- dogot, pizzát, hamburgert eszünk, vagy klasszikusaink regényeit, verseit mellőzve a képernyőt bámuljuk, addig a műanyag zacskókból, coláspalackokból szeméthegyek emelkednek fölénk. A jólét, a kétes életörömök megadása, megszerzése iránti fokozódó hajsza újabb és újabb anyagok létrehozására, ebből készült termékek előállítására, majd értékesítésére készteti az élenjáró ipari társadalmat. A több termeléshez több levegőt is szennyező energia kell. A világ növekvő népességének ellátása csak a kemikáliák fokozódó használatával létrehozható mezőgazdasági termékek által lehetséges. A természetes alapanyag-szükségletek eléréséhez mind nagyobb, eddig érintetlen területek lesznek a globális ellátás forrásai. Az óhajtott fogyasztói társadalom zavartalanul bővül, hogy további igényeket támasszon, majd elégítsen ki. Létrehoztuk és az induló XXL századra hagytuk Földünk félelmetes cirkulus vitiozusát, amelynek fokozódó forgása centrifugális erővel röpítheti az élővilágot vagy az egész földtekét a Szent János-i látomás pusztulásába. A tévútra tévedt szabad akarata valósul meg. Az ember nagyságát abban látom, hogy annak legjobbjai - a tudósok, vallási vezetők, politikusok - már régen felismerték a válságot, és keresik a kiutat. adách-i gondolatok Vetődnek fel bennem. A világmindenség, az I általunk ismert élővilág, a természetet le- igázó ember évmilliók óta születik, él, elpusztul, „betölti hivatását”. Ez a hatalmas mű, működés tudásunkat is meghaladhatja, és nekünk marad a „hit, remény, szeretet”. Ez az eredeti értékeket hordozó szellemiség magában hordozhatja a nagy újrakezdést, visszatérést a természethez, az Isten felé. (Spesàesi, a-x éo--, «■ éá- asx físr/cíAésZi _______________síke Sándor A sajtó fegyelmezése? A legkevésbé a sajtó tehet arról, hogy az új évezred első napjaiban a kisgazdapárt ügyeitől hangos a hazai poütikai közélet. Legyünk pontosak! A Torgyán-féle kisgazdapárt szilveszter köré csoportosított munkaértekezlete mentőövet dobott a szerkesztőségeknek, így nem kellett beszűkülniük az évkezdet standard témáira: „Mit vár Kovács 4 Sándor az új esztendőtől?”, „Az áremelések következtében marad-e némi apró a pénztárcánkban?’’... Egyes hiedelmek szerint az újévi fogadalmakat nem feltétlenül szerencsés elárulni. Tartanám is magam ehhez a vélekedéshez, ha elhatározásaim egyike - már a születése pillanatában - teljesíthe- tetlennek nem bizonyult volna Arról van szó, hogy úgy gondoltam, írásaimban keríilöm az FKgP-vel való foglalkozást. (Megteszik ezt úgyis mások. Az elnökük logikájával megközelítve a problémát: ,A kisgazdapárt soha nem látott erőben van”. Nem szorul rá sem rosszallásomra, sem dicséretemre.) Annak, hogy fenti elhatározásomat kevesebb, mint egy héten belül megszegem, nem a hihetetlen mértékű pártbeli nagytakarítás az oka Nincs abban semmi megrázó vagy meglepő ugyanis. Még csak váratlannak sem mondható az eddigi élgárda kiebrudalása. Különösen nem, ha tudjuk: a kétezredik esztendő nem Torgyán Józsefévé volt. Előbb le kellett mondania dédelgetett álmáról, a köz- társasági elnökségről, majd egyre-másra kapta a pofonokat - amelyek a nagyközönség számára talán fel sem tűntek - a fiatalabb testvér koalíciós partnertől. (Hiába, hogy korábban olyan ügyesen tartotta sakkban őket.) Pár hónapja a pártelnök külsőleg is érzékelhető változásokon ment át: szertefoszlott meggyőző magabiztosságának látszata, feszültté vált. A védekezőreflexek működése miatt mindent és mindenkit visszakézből megtámadó ember lett belőle. Ismerve Torgyán József eddigi karrierjének tötténetét, persze még mindig korai lenne azzal hozakodni elő, hogy a bukás útjára lépett. Annál is inkább, mert a mostani lázas igyekezetben új lap osztatik sok eddig mellőzött személynek, s mint tudjuk, a felemelt politikusnak igen hálás természete van. Egyszóval, nem teljesen lefutottjátszma ez, hiába is híresztelnénk. A vázolt „ámokfutásnál” sokkal fontosabb az ok, ami miatt felrúgom a magamnak tett ígéretet: Pokol Béla professzor - tekintsünk most el attól, hogy őt is kirakatni készül a fmkciávezetésből a nagy machinátor! - felkérést kapott. Arra tudniillik, hogy nyújtsa be újra a Lex-Pokolként elhíresült törvénytervezetét a sajtóban megjelenő véleményekkel kapcsolatban. Egy ilyen megbízatás szent dolog, s a professzor teljesíti is azt. Nem tesz semmit, hogy mindazok, akik valamit is értenek a sajtóhoz, mint szakmához, váltig állítják: alkotmányos szempontból aggályos az egyszer már napirendről levett törvénytervezet. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió sajtóról szóló ajánlásaiban megfogalmazódik a tétel, miszerint cenzúrának tekintendő, házi médiumok véleményalkotási szabadságát bármi módon korlátozni szándékozik a hatalom. Pont. Ha hinni lehet az Unióban már bent lévők ítéletének - miért ne lehetne, bizonyos dolgokat egész jól csinálnak! -, akkor itt valami hihetetlen dolog készülődik. Nem azért, mert Torgyán József úgy gondolja, hogy a sajtó hozta abba a helyzetbe őt és a pártját, amiben most vannak, és emiatt tenni kell valamit a renitensekkel. (Végtére is: nem lehet begyűjteni minden muster- kazettát.) Nem is azért, mert Pokol Béla örömmel teljesíti az őt ismét középpontba állító „parancsot”. Sokkal inkább az adhat aggodalomra okot, hogy a tervezetet korábban ugyancsak asztal alá söprő Fidesz háza tájáról mintha most elfogadó hangok hallatszanának. Veszélyes utca ez, amibe hatalmi megfontolások miatt kár lenne bemenni! Még akkor is, ha a nagyobbik kormánypártban sokan vélik úgy, hogy a sajtó ellenük dolgozik, és nekik emiatt ellenszélben kell menetelniük. Célszerűbb lenne tudomásul venni inkább, hogy a média a világ fejlettebb tájain általában nem az aktuális hatalom kiszolgálója, legyen az a hatalom akár bal-, akár jobboldali. Hír(telen)kék... A decemberben - állítólag csak „szilveszterezríi” - kivándorolt roma családok közül három már vissza is tért mosonmagyaróvári lakóhelyére Hollandiából. Ott sem kolbászból van a kerítés... •k Az új évezred első napjától Svédország az Európai Unió soros elnöke. Magyar óhaj: terülj, terülj, (svéd)asztalkám... * Január elsejétől hazánkban átlagosan 10-15 százalékkal drágább lett az élet, s mint a gazdasági elemzők jelzik: az infláció már a spájzban van. Es eszi a tartalékainkat... * Hja Zabarszkij orosz akadémikus szerint elméletben semmi akadálya nincs annak, hogy klónozzák Vlagyimir Iljics Lenint. Bejött a jóslat: Lenin élt, Lenin él, Lenin... * Az előrejelzésekkel ellentétben tízmillió fölötti lélekszámmal léptünk át a harmadik évezredbe: nem csökkent hát a népesség. Magyaros virtus: nekifeküdtünk... * Az augusztusi gázkitörés során keletkezett károk miatt háborognak és kártérítést követelnek a MOL-tól, illetve a biztosítótól a Pusztaszőlős szomszédságában fekvő Kaszaper lakói. Per lesz előbb, vagy kasza...? ____________________________________________________________________ISZILVÁSI
