Heves Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-13 / 11. szám

6. oldal - Heves Megyei Hírlap HÍRLAP MAGAZIN 2001. Január 13., szombat Amerikai álom a sikerről A matuzsálemek után hősünk immár saját nyitott sportkocsijában A z amerikai álom, bárki álmodja is, keveseké. A következő si­kertörténet - amerikai történet. A pénzről szól. De nemcsak arról. Egy tehetséges fiúról, s azokról, akik mögötte áltak. Kurczveil Zoltán egészen 12 éves koráig Gyöngyösön élt. Nagyapja ma Egerben lakik. A háromgyerekes család a '80-as évek végén az akkori NDK-ba költözött. Az apa a Csőszerelő Vállalatot képviselte Berlinben. Zoltán egy német kisvárosban, Lübbenauban kezdte el a középiskolát. A ma 25 éves Kurczveil Zoltán kilenc évvel ezelőtt érkezett meg az Egyesült Államokba. Maga mögött hagyta család­ját, hogy hosszú utazás után lábát San Franciscóban tegye Amerika földjére. Bizonytalan lépés volt. Új, ismeretlen talajt tapodott a 16 éves fiú, amikor sosem látott rokonai meghívására, ide­genként, egy német oktatási ösztöndíjjal itt, Közép-Kaliforniában kezdett el középiskolába járni, a Saratoga High Schoolba. A Santa Clara megyei Saratoga még magyar szemmel nézve is csendes kisváros, 35 ezer lakosával, megóvott ter­mészeti környezetével igazi paradicsom San Francisco árnyékában. Ahonnan jó kilátás nyílik a nemzetközi üzleti élet új, hódító elektronikus iparágának, a számítógépes és szoftverfejlesztő világ köldökének számító Silicon Valley-re, a Szilikon-völgyre. Zoltánnak sokat jelentett az itt eltöltött egy év, s amikor visszatért Európába, minden kisebbnek, szegényesebbnek tűnt. Nem lehet csodálkozni azon, hogy igent mondott, amikor rokonai megkérdezték, volna-e kedve visszatérni egy újabb, végzős iskolai évre. 1994 márciusában az USA egyik legjobb egyetemének számító kaliforniai Berkeley-ről kapott jelentkezésére válas­zlevelet. Egy hónappal később hideg zuhanyként érkezett meg a 21 ezer dol­láros (több mint ötmillió forintos), az első évre szóló tandíjat, a kollégiumi szállást és ellátást tartalmazó számla. A fellegek­ből gyorsan a földre szállt. Amikor rokon­ai segítségével kitöltötte a főiskolai jelen­tkezési lapot, még úgy gondolta, talán vis­szatér Európába. Ám amikor megjött a válasz, elhatározta, hogy mégis nekiindul a Berkeley-nek. Zoltánnak ekkor 184 dol­lárja volt a bankban. Az amerikai állami egyetemeken, mint amilyen a Berkeley, az éves tandíj 5-8 ezer dollár körül van, plusz az ellátás. A magánegyetemeken, például a Harvardon, egy év 30-35 ezer dollár. Csupán az oktatási költség. A 18 éves fiú szénája nem állt valami jól. Külföldi cserediákként nem volt jogosult a számtalan állami és szövetségi ösztöndíjra. És a pénzügyi segítségnek semmilyen más formájához sem jutott hozzá. Ráadásul, mint tanulóvízummal rendelkezőnek, nem engedélyezték a munkavállalást sem. Szülei se tudtak pénzt küldeni neki. Semmi esélye sem volt, hogy a kisebbfajta lottóny­ereménynek beillő összeget előteremtse. De nem adta fel. Fölütötte a helyi sza­kmai telefonkönyvet, s az ottani sárga oldalakból kijegyzetelt címekre - ügyvédeknek, orvosoknak, fogorvosok­nak, cégvezetőknek és két kaliforniai szenátornak - elküldte leveleit. Összesen 410-et. Leírta bennük a high schoolban végig megtartott kiváló tanulmányi ered­ményét, s vizsgabizonyítványát. Azt kérte minden címzettől, hogy 25 dollár­ral járuljon hozzá ahhoz, hogy el tudjon menni a főiskolára. Megígérte: diplomázása után támogatni fogja a hasonló helyzetű diákokat. Mintegy 300 dollárt költött levélpapírra, borítékra, postára és tintapatronra. Kétszáz dollár jött vissza. Aztán a sajtó is segített. Miután 1994 áprilisában egy újságíró írt róla, Kurczveil kezdeményezése kezdett egyre kedvezőbb fogadtatásra találni. A következő négy hónapban beindult az „üzlet”. Minden reggel egy halom 25 dol­láros csekket talált a postaládájában. A pénzt rögtön betette a bankba. Sokan szerettek volna személyesen találkozni a fiúval. Két gyerek pedig a havi zsebpénzét osztotta meg vele. Még egy pár professzor is küldött csekket a Berkeley-ről, hasonlóképp a szenátorok titkáraihoz. Habár a két szená­tornő - Barbara Boxer és Dianne Feinstein - közül egyik sem postázott neki pénzt. Úgy tűnik, a politikusi minőség mindenütt a világon - világtá­jaktól, nemektől és hagyományoktól függetlenül - nagyjából állandó, a szónok­latokon kívül használhatatlan. Közeledett az ősz, de a nyár közepére még mindig nem gyűlt össze az iskoláz­tatáshoz szükséges teljes összeg, ám annyi összejött, amennyivel már jelezhette, hogy ki tudja fizetni a taníttatását. A szülei is tudtak küldeni hatezer dollárt; s ez a 25 dolláros adományokkal együtt megfelelő alap volt a főiskolai diákvízum megsz­erzéséhez. Aztán egy, az ottani terület - Bay Area - összes magyarjának számát tar­talmazó telefonkönyv alapján ismét elkezdte az adománykérő levelek írását. Sokan nem bíztak benne, mások örömmel küldtek neki pénzt. Mígnem váratlanul egy magyar származású, Gyula Sziráczky nevű férfi, akinek a közeli Burlingame-ban volt szoftvercége, arról értesítette, hogy lenne munkája számára. Kurczveilnek még nem volt engedélye arra, hogy munkát vállaljon. De fölhívta a férfit, s elkezdett neki néhány pro­gramozási feladatban segíteni. Egy hónapig ingyen dolgozott neki. Azt java­solta főnökének, hogy fizetés helyett támogassa tanulmányait. Sziráczky rögtön át is adta a maga 25 dolláros adományát, és segített neki a munkavállalási engedély megszerzésében. Egy héttel az isko­lakezdés előtt újabb probléma merült föl: mivel fog a jó pár mérföldre fekvő Berkeley-re járni? Az autózás őshazájában egyetlen megoldásként csak a kocsi jöhetett számításba. Autója viszont nem volt. Szerencsére akadt Sziráczkynak egy 1978-as régi Peugeot-ja, amit eladott neki egy dollárért. Ám a csotrogány többet állt, mint működött, úgyhogy eléggé belejött a szerelésbe. Aztán a gép végleg lerobbant. Rokonai segítették ki, alak kölcsönadták neki 1974-es Volkswagenjüket. Az első félévet mint kémikus mérnökhallgató kezdte, és sikeresen be is Zoltán kilenc évvel ezelőtt érkezett meg az Egyesült Államokba. Maga mögött hagyta családját, hogy hosszú utazás után lábát San Franciscóban tegye Amerika földjére. Bizonytalan lépés volt. fejezte. Az ingázás nagyon kimerítőnek bizonyult, Zoltán eredményei viszont kifogástalanok voltak. Hetente két délutánt dolgozott a szoftvercégnél, havi ötszáz dollárért. Később már ezret kapott. Néha hajnali háromig maradt bent. Sokat tanult, sokat dolgozott. Mégis övé volt a világ. A következő nyáron is munkát vállalt a cégnél, így sikerült a következő három év tanulmányi költ­ségét részben előteremtenie. Nagyon jó viszonyba került a főnökével, tudta azt is, számíthat Sziráczkyra. Támogatása nélkül nem fejezhette volna be az iskolát, s hálás volt ezért a lehetőségért. A szüleitől is kapott pénzt; elküldték neki az összes megtakarításukat, mintegy tízezer dollárt. Zoltán 1998 decem­berében diplomázott a Berkeley-n fizika főtárgyból, továbbá számítástechnika mellékszakon. A 200 végzős közül a 15 legjobb amerikai diák közé került. Rengeteg segítség testesült meg egyéni sikerében, amely elképzelhetetlen lett volna egy széles közösség támogatása, a szülők, a befogadó rokonok, a cégfőnök és a sok száz adományozó hozzájárulása nélkül. No és persze ott volt Zoltán, aki „megcsinálta magát”. Nem maradt hűtlen a hasonló helyzetűek segítségére tett fogadalmához sem. Azon kívül, hogy Saratogába érkezett öccsét támogatta - Tamás, bátyja útját követve, a helyi középiskolába iratkozott be -, főnöke segítségével egy ötezer dolláros ösztöndí­jat is alapított. A Sziráczky diplomaa­jándékaként létrejött Kurczveil Zoltán- ösztöndíj évente egy olyan, matematika és természettudományok iránt érdeklő diákot támogat, aki komoly előmenetelt tanúsított iskolájában e téren. Zoltán azóta már volt itthon, dolgozott a szoftvercég magyarországi irodájában. De nem akar hazatérni. Ő lett a cég kutatási és fejlesztési vezetője, amelynek Budapest mellett Dallasban is van irodája. Azt a fejlesztő csapatot vezeti, mely a kardi­ológiai-sebészeti problémák elhárítását segítő adatbázis­programon dolgozik. Zoltán magyar állampolgár, de németországi állandó beje­lentett lakos. Nem akarja otthagyni az államokat. Cége támogatja a munkavállalási vízum megszerzésében, amit ha végleg megkap, elnyerheti az állampolgárságot. Feltétlenül kint szeretne maradni, a számítógépes-virtuális világ központjá­nak számító Szilikon-völgy közelében. Másfél év óta dolgozik, azóta össze­spórolt annyit, hogy főiskolára küldhesse a testvérét, és haza is küldött pénzt. „Magyar rapszódia - a siker titka” cím­mel a helyi Saratoga News című lap is beszámolt a pályafutásáról. Amikor múlt nyáron itthon volt, látta a régi barátait, akik bár keményen dolgoz­nak, mégsem jutnak jobb anyagi körülmények közé. De a saját sorsán keresztül arra is rájött, mégsem a pénz a legfontosabb. Van valami több: az akarat, a cél, a hivatás iránti kitartó törekvés, no és a közösség. ______________________________yyj A Loire-völgy leghosszabb pin­céje 3 kilométer hosszú, melyet a XII. században, a remek minősé­gű tufa kitermelése idején kezdtek kiépíteni. Az üresen maradt ala­gutakban a XVI. században se­lyemhernyó-tenyésztés folyt, majd a XIX. században gombát termesztettek itt. AII. világháború alatt sok menekült talált itt búvó­helyre. Jelenleg több mint 2 millió palack habzóbort tárolnak a pin­cerendszerben. E különleges bor, melyet mi leginkább pezsgőként ismerünk, bonyolult eljárással ké­szül. A mustot három hétig er­jesztik, Chardonnay-t és Chenin Blanc-t kevernek hozzá, majd fa- és virágaromával ízesítik, s élesz­F tanciaország messze földön híres a frankok nemzeti öntu­datáról. Ha valaki mindezt rossz szemmel nézi, látogasson el egyszer a Loire völgyébe. De bárme­lyik vidéket is választja az utazó Eu­rópa legnagyobb országában, ha­mar rájön: a mérhetetlen önbecsü­lésnek bizony van alapja, mégpedig olyan, ami csodálatra méltó környe­zetet, épületeket és embereket terem­tett a történelem folyamán. Mindez egy csokorban található a Loire mentén. Ez a hely a XV. és a XVIII. század között a nemesek kedvelt kiránduló- és nyaralóhe­lye, az ország politikai és kulturá­lis központja volt. „Franciaország kertjének” is hívják ezt a vidéket. Nevét amellett, hogy sok mező- gazdasági terület található itt, arról kapta, hogy minden évszakban különböző színekben pompáznak a mezők. A búzától és napraforgó­tól sárgálló, pipacstól pirosló és szőlőtől zöldellő vidék sok festőt és írót megihletett már. Az itt található kastélyok az idők folyamán talán semmit sem veszí­tettek szépségükből. Az épületek túlnyomó többségét egyazon kőbá­nyából kitermelt tömbökből építet­ték. E kő különleges tulajdonsága, hogy az idő múlásával egyre vilá­gosabb lesz, a levegőn keménnyé, fagy- és időtállóvá válik. Franciaország abszolutista uralkodói sokat segítettek a kor művészei és a reneszánsz kultúra terjesztésében. I. Ferenc például olyan híres művészeket hívott ud­varába, mint Serlio, Da Cortona és Leonardo da Vinci. Ez utóbbi Amboise-ban, a Manoir du Clos Lucé-ban töltötte életének utolsó három évét. Ebben a palotában a hépzőművész-feltaláló számtalan makettjének másolata, vázlata is megtalálható. A ház egyik érde­kessége az a rejtett folyosó, mely összeköti Amboise királyi kasté­lyával. Ezen a három kilométeres alagúton osont át a király gyakran a festőhöz, hogy a nép meg ne szólja, amiért az államügyek he­lyett a művészettel tölti idejét. Amboise városa a trikolór szí­neivel mintha maga lenne Fran­ciaország. A fehér házfalakat kék palatetők koronázzák, melyek mindegyikén apró ékként tündö­köl a téglából rakott piros kémény. A királyi kastély kiállítása kétezer éves történelemről mesél. Az ókor­tól a középkorig vezető sötét év­századokon át fából, majd kőből épült erődítmény védelmezte Amboise sziklamagaslatát, ame­lyet északról a Loire, délről pedig az Amasse nevű folyócska ölel körül. A hatalmas épületegyüttest az évszázadok során sokszor le­rombolták, s építették át királyok és királynék, kezdve VII. Károlytól egészen Medici Katalinig. Ha valami különleges élményre vágyik az ember, látogasson el a kastély lábánál szerényen megbú­vó Chocolaterie Bigot-bà. A csoko­ládéműhely békebeli hangulatot árasztó több száz éves falai egyko­ron egy szerzetes lakóhelyéül szolgálhattak. Megbámult családi fotók és ínycsiklandozó csokolá­dépralinék a vitrinben. A pult mö­gött három generáció: a nagyma­ma 80 felé jár (édesanyja pár éve halt meg 100 éves korában), gyö­nyörű homlokát ősz tincsek díszí­tik. Lánya egy igazi madám, nagy­szerű háziasszony, míg a legfiata­labb hölgy hagyománytisztelő, de mégis virgonc tinédzser. A naran­csos forró csoki kellemes íze ebben a környezetben megnyugtatja az élményektől zsúfolt lelket. Amboise-tól nem messze talál­ható a hat asszony kastélya - épít­tetői és lakói is leginkább király­nők, királyi szeretők voltak -, Chenonceaux, mely hét íves pillé­rével rendíthetetlenül támaszko­dik a Cher folyóra. Ez a rene­szánsz hídpalota a történelem és a szerelem labirintusa. Királyok, ki­rálynék és királyi kedvesek - kö­zülük leghíresebb talán II. Henrik szerelme, Diane de Poitiers -, had­vezérek és háborús sérültek (az I. világháború idején kórház műkö­dött itt) szellemei lakják be a szo­bákat. A második világháború ide­jén a kastély közepén húzódott az északi és déli országrészt elválasz­tó demarkációs vonal. A kastély mellett két teljesen eltérő felépítésű virágoskert található, melyek jó példái a XVII. században fejlődés­nek indult kertépítésnek. Építése, a XV. század óta szinte semmit sem változtattak a langeais-i várkastélyon. A lőrések, a kerek tornyok, s a jelenleg is mű­ködő felvonóhíd láttán valóban a középkorba pottyanunk. Ám az ódon falak itt korántsem oly ride­gek, mint amilyennek a kort kép­zeljük. Még az ablakpárkányban árválkodó hideg kőpadok is pom­pázatossá varázsolódnak, ha egy pillanatra odaképzeljük a várkis­asszony törékeny alakját, ahogy hódolóját várva izgatottan kémleli a környező domboldalakat. gyasztják az üveg nyakát, majd le­veszik a kupakot, és a pár centis jégdugó kilökődik. Végül még egy kis cukomádlikőrt és óbort adnak hozzá, s így születik az a különle­ges íz, mely a kevésbé ünnepi al­kalmakat is bearanyozhatja. Egy magyar ember számára mi is jelenthetne nagyobb büszkesé­gét annál, ha arról mesélnek neki idegenben járva, hogy e vidéknek és fővárosának, Tours-nak védő­szentje a „honfitárs” Szent Már­ton. A Savariában, azaz Szombat­helyen 316-ban született Márton szülei pogányok voltak. Mint ka­tonatiszt ismerkedett meg a ke­reszténységgel. A legenda szerint attól vált híressé, hogy Amiens vá­rosa előtt megfelezte köpenyét, és odaadta egy didergő koldusnak. Miután 18 éves korában megke- resztelkedett, visszatért Savariába, majd Milánóba, később Genovába tőt tesznek bele. Egy ideiglenes kupak kerül rá, s így 9-24 hóna­pig tárolják, az utolsó hónapban mindennap egy negyedet fordíta­nak a rézsútosan fejre állított pa­lackokon (egy ember naponta akár 40-50 ezer üveget is megfor­gat). Hogy az üledék ne kevered­jen a borba, fejjel lefelé tartva lefa­vonult. A nép 371-ben választotta Tours püspökévé. A Szent Márton­nak állított, reneszánsz elemekkel díszített gótikus templomban a magyar zászló alatt megpihenve az utazó igazán úgy érezheti: a vi­lágban bárhol otthon lehetünk, ahol jól érezzük magunkat. ELEK ESZTER Franciaország kertje, kastélyok országa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents