Heves Megyei Hírlap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-28 / 253. szám
6. oldal - Heves Megyei Hírlap H I R L A P 2000. Október 28., szombat | H|j| MAGAZIN Egy évszázadnál is hosszabb élet Százon túl már csak emlékek vannak, de nincs kivel felidézni őket Százévesen. Csupa mese ez az ember... A z ősz kellemes ajándéka ez az október végi délután. A fedett terasz hűvöséből kivisszük a székeket a napra, s hunyorogva fürdetjük az arcunkat a cirógató fényben. Közben azon gondolkodom, amit a bölcs öreg mondott az imént, miután gyengéden megszorítottam a felém nyújtott eres, pargamen kezét.- Százon túl az embernek már csak emlékei vannak - a hosszú életű emberek magabiztosságával mondta ezt, majd csendesen megjegyezte. - Az a baj csupán, hogy nincs kivel megbeszélni őket. Barátai, kortársai mind elmentek már. Pedig csupa mese ez az ember. Mint minden földi halandónak, neki is igaz mesék gyöngyfüzéréből álló regény az élete, csak az övé nagyon régen kezdődött. Aprócska falu volt akkortájt, 1900-ban a szőke folyó partjára települt Tiszaroff, ahol a Molnár család első gyermekeként látta meg a napvilágot október 26-án. Miután az anyai szót értő gyermekké cseperedett, hitetlenkedve hallgatta szépséges édesanyja, Mezei Rozália elbeszélését arról, hogy csak a jó Istennek köszönheti az életét. •- Olyan beteg voltam - idézi most anyja egykori szavait -, hogy azt mondták, ha megmaradok, akkor még a halottak is feltámadnak. János bácsi huncut mosolyra vált.- Lám, én itt vagyok, de azok közül még egy sem támadt fel. A Tisza-parti falu egyébként nem sokáig adott otthont a kis családnak, egy éves lehetett, ami: kor nagyapja portájára kerültek Hevesre. Négy testvére született ott, közülük ma már csak ketten élnek: a 89 éves László és a nyolcvan éves Rozália, akit Burkus Sándornéként ismernek az Alföld-széli városban. A régi-régi ház - amelyhez hasonló korú egyetlen egy van még a környéken - ma is ott áll a Deák Ferenc utcában, s őrzi azokat az emlékeket, amelyek János bácsi ifjúságához fűződnek.- Innen adtak iskolába, ahol három tanárom volt - ráncolja a homlokát, mert hirtelenjében csak Hevesi János meg Sülé István neve jut az eszébe. - Négy osztályt jártam ki.- Járta-e akkoriban a tenyérkóstolgató nádpálca?- Járta-járta, de nem nekem. Panasz nem volt rám, mert jól ment a tanulás. Amikor nagyobb lettem, nem folytathattam, mert a tíz-tizenkét éves gyereknek már a határban volt a helye. A szüleim a maguk munkájába jártak, vittek engem is a szőlőbe, a kukoricásba, a cukorrépa közé a Herceg- tagba vagy a Bercsényi-földre. A hevesi tájon földműves munkából élt a családok zöme, neki sem jutott jobb sors a későbbiekben sem: markot szedett, cséplőgépnél dolgozott, de volt, hogy válykot vetettek.- Kemény munka volt az - kezével önkéntelenül formázza a sártéglát. - Meg cigánymunka, ők a falu szélén csinálták, mi otthon az udvarunkban. Aztán azt kezdi mondani, hogy - mint a napokban a rádióban is hallotta - a vályogtéglát megint keresik az emberek. Most is építenének is belőle, ha lenne.- De hol találnak hozzá manapság töreket! - legyint rá az öreg, hogy ez már nem az ő gondja. Házat akkor sem kellett építenie, amikor önálló életre adta a fejét. Ott maradt rá a nagyapja-féle épület, amelynek a korát sem tudja már biztosra.- Lehet az már vagy százhúsz éves is - ingatja a fejét. - Anyám lány volt még, amikor felhúzták a falakat. Akármilyen erős és formás is volt az a Deák Ferenc utcai ház, nősüléskor mégsem oda vitte feleségét. Heves legszebb lányát, az akkor eladósorba került Darázs Annát sokszor táncra kérte a kocsmaudvaron, a gazdakörben rendezett mulatságokon a társaival együtt ott legyeskedő legény. Örök életre szóló barátság fűzte Nagy Andráshoz, Szekeres Istvánhoz és Varga Zsigához, aki még akkor sem szakadt el pajtásaitól, amikor a fővárosba került tűzoltónak. Esténként összejártak a fiatalok, s ha alkalom adódott rá, ki-ki táncra perdült választott párjával.- Huszonöt éves voltam, amikor összeházasodtunk. Az anyó- somékhoz kerültünk lakni, de az nem sokáig tartott, mert egy szép napon - éppen salátát készült főzni - összekülönbö^tünk vele.- Csak nem az étel miatt?- Az is benne volt. Úgy emlékszem, azt vetette a szemünkre, hogy nem jól mostuk meg a salátát, mert ropogós, homokos maradt. Főzze meg azt a menyecske, dörögte, erre aztán szétvált az utunk. Lakbérbe, saját kosztra mentünk.- Ami, gondolom, ízletesebb is volt...- Hát, tényleg jól főzött az asz- szony. Megvolt annak a maga íze. Akkoriban még kemencében sütötték a kenyeret, s ha megkóstoltam, megmondtam, hogy ki ke- lesztette. Az anyám-e vagy a testvérem, vagy a feleségem. Az övé volt a legfinomabb, '82-ben halt meg, mondhatom úgy is, hogy 57 évig ettük együtt a kenyeret.- Szép idő. Ennyi év alatt, ahogy mondani szokták, nincsen tányér kanálcsörgés nélkül...- Nálunk nem volt igazi tányércsörgés - rázza az ősz fejét. - Itt van a lányom, Margit, akiknél most vagyok Kálban, ő a megmondhatója, hogy szépen éltünk. Nem mondom, hogy soha nem volt köztünk vita, de mindig csendben rendeződtek a dolgok, és egy-kettőre szent volt a béke... Hat gyermekünk született, de ma már csak kettő él közülük, Margit és László. Az volt a mi nagy bánatunk, amikor egyeben napon két gyermekünket veszítettük el, az egyik 14 hónapos, a másik három és féléves volt, amikor elvitte őket a betegség. A feleségemet ez emésztette el, a szíve rendetlenkedett utána, soha nem gyógyult már meg. Szomorúságot a két háború hozott még, mondja János bácsi, aki az első világégés idején fiatal volt a katonáskodásra, a másodikat is megúszta, mert annak idején akkor kapta meg a behívóját, amikor az oroszok már Debrecennél jártak.- Gyöngyösre kellett volna bevonulnom, de odafelé menet bevettem magam az erdőbe, aztán meg a legfiatalabb testvéremnél bujdokoltam a Herceg-tagban. István barátomat viszont kivitték a frontra, aggódtunk is érte, mert kutya világ járta abban az időben.- Aztán meg sok minden megváltozott...- Hát, igen - bólogat -, nagyot változott az élet. Először hozzájutottunk egy kis földhöz, három köbös, 800 hektáros szőlőt műveltünk egészen addig, amíg be nem tagosították a téeszbe. Közben, a háború után bekerültem a községházához útkarbantartónak, majd kertészkedtem. Később amolyan csapatvezető-féle lettem, társaimmal szépítettük Hevest. Onnan kerültem aztán nyugdíjba 1960-ban.- Hány forinttal?- Nyolcszázzal. Ma 26 ezer 903 forintot kapok kézhez. De éppen most sarcolt meg az unokám - néz rá mosolyogva -, háromezret vitt el a gyógyszertárba. Ez az alacsony, vékony testalkatú, ősz hajú ember - mint mondja - '58-ban találkozott először orvossal, amikor vakbélgyulladással kórházba került. Később volt még egy gyomorműtétje, ettől függetlenül ma is remek az étvágya, nem válogat a kosztban. Ha megkívánja, reggelente megiszik egy-egy kupica erőset is. Csak egy gyűszűnyit, mutatja.- Hála, mindig jól bírtam magam - újságolja. - Ót évvel ezelőt- tig nem éreztem én egy csöppnyi fáradtságot sem, de komolyabb fájdalmat sem. Csak utána jött az, hogy a szemem megromlott. Ezen ugyan segítettek valamelyest, 96 éves voltam, amikor Egerben dr. Varga Éva főorvos asszony műlencsét tett be, de hiába, ha amúgy meg öregszik az ember. Ez még jó - tolja fel a kalapját, s inas kezével a homlokára bök -, de a hallásom, meg a járásom már a múlté.- A száz esztendő azért csak száz esztendő - jegyzem meg erre. - Igazán tiszteletre méltó kor.- Majd megtudja, ha megéri - replikázza. - Mennyi kell még hozzá?- Negyvenöt év.- No, addig még sok mindenen keresztül kell menni. És akkor majd megtudja, milyen is az élet.- Majd megbeszéljük, János bácsi. Huncut fény csillan a szemében. Ujjával a föld felé mutat, hogy majd ott lenn, de aztán meggondolja magát, és belemegy a játékba.- Legyen úgy! Majd megbeszéljük. Ebben maradunk. Most már kutya kötelességünk addig kitartani... SZILVÁS ISTVÁN A zongoramuveszno, akit külföldön jobban kényeztetnek Itthon nehezebb a kiválasztott koncertművészek körébe bekerülni „Szükség van a családi háttérre...” fotós t.z.m. Tiszaújvárosból 1979-ben költöztek a Zagyva-parti városba, azóta hatvaninak vallja magát. Négy éves korában kezdett el zongorázni. A nővére akkor már évek óta tanulta, gondolta, ő is kipróbálja. Jól sikerülhetett, hiszen a nővér nyomban el is vitte a zongoratanárához. így kezdődött. Mezd Rita azóta számos versenyen vett részt. Díjakat kapott és sok sok tapsot. A budapesti Bartók Béla Zene- művészeti Szakközépiskolába járt, majd a Zeneakadémiára, ahol 1993-ban végzet Némethy Attila vezetése alatt. Ötéves korában koncertezett először, utána még nagyon sokszor. Külföldön is gyaluan fellép: Németországban, Svájcban, Hollandiában, Olaszországban. Tízéves korában már zenekarral játszott. Több fesztivált is megnyert, hazai és külhoni pódiumokon kapott elismeréseket. Jelenleg a hatvani Kocsis Albert Zeneiskola tanára. Sok zongoranövendéke van és korrepetíciós tanár is, a fuvola és ének tanszéken. Két kisformációnak is tagja. Azt mondja, boldog.- Nem számít Hatvan „vidéknek” egy zongoraművész számára?- Nem. A főváros karnyújtásnyira van és én tanítani sokkal jobban szeretek Hatvanban. Budapesten is tanítottam, tehát van összehasonlítási alapom. Én jobbnak tartom a vidéki zeneiskolákat, mert a gyermekanyag kezelhetőbb. Vidéken közlékenyebben az emberek, kedvesebbek a gyermekek. A város egész identitástudata meghatározó az oktatásban, és Hatvan nagyon oktatáspárti. Ilyen körülmények között jó itt dolgozni.- Megy ez így? Tanítás és koncén. Nem vesz el túl sok energiát az oktatás?- Elég sok energiát elvesz, az biztos és megerőltető is egy kicsit, hiszen közben folyamatosan készülnöm kell újabb és újabb zongoradarabokkal, s állandóan bővíteni a repertoárt. Az új darabok megtanulása elég sok időt vesz igénybe. De hát a családi hátterem olyan, hogy megengedhetem ezt magamnak, mivel sok segítséget kapok otthon. Tehát - hogy a kérdésére válaszoljak - nem könnyű együtt a koncertezés és a tanítás, de én egyikről sem akarok lemondani. Kiegészíti az ember életét az, ha gyermekekkel foglalkozhat. Persze az életemben fontos része a koncertpódium.- Egy meghívás hogyan tönénik? Mi fontosabb, a személyes ismeretség, vagy ha jó menedzsere van az művésznek?- Talán mindkettő. Nálam egyelőre a személyes ismeretségből adódó turnék vannak túlsúlyban. Nemrég Hollandiában koncerteztem, három nagy városban játszottam, s ezt kapcsolatok révén sikerült összehozni. Korábban Svájcban voltam egy konferencián, ott ismerkedtem meg a későbbi meghívómmal és a menedzserem segített megszervezni az utat. Szólókoncertek voltak, tehát teljesen egyedül játszottam nagy darabokat. A jelek szerint sikerrel, hiszen visszahívtak.- Tehát nem elég jól játszani, a kapcsolatokat is ápolni kell, különben nincs meghívás...- így van. Most inkább a kapcsolatok dominálnak. Magyarországon is adódna lehetőség koncertekhez jutni, de a hazai programokat bizonyos „felsőbb körök” irányítják, s elég bonyolult pódiumhoz jutni. Nekem külföldön valahogy sokkal jobban megy, jóval több meghívást kapok, mint a hazai koncerttermekbe.- Nagyobb zenekarok nem szerződtetnek zongoraművészt?- Ritkán. Nézze, az embernek megvannak a kapcsolatai, amelyeket a Zeneakadémián a tanárain keresztül kiépített. Ha mindezt tovább tudja fejleszteni, bővíteni és ha nagyon jó is, akkor kap lehetőségeket, hogy bebizonyítsa, mit tud. De ha elkényelmesedik, akkor nagyon hamar a partvonalra kerül. Állandóan jönnek az újabbak, már felfejlődött egy új, nagyon fiatal generáció. Ők nagyon jók, nem könnyű mellettük tartani a szintet.- Mi kell ahhoz, hogy az ember tartani tudja ezt a szintet? Napi gyakorlás, vagy elég a tehetség?- Rendszeres gyakorlás mindenképpen szükséges. Ez alapvető követelmény. És valahogy mindig észre kell vennie az embernek, ha nem hozza a megszokott formáját. Ha meggyengült a képessége, akkor azt tovább kell fejleszteni és olyan darabot kell választania, amely a karakteréhez, felkészültségéhez jól igazítható. De legalább napi háromnégy óra gyakorlás kell ahhoz, hogy az ember tudja magát tartani.- Vannak kedvenc zeneszerzők, akiket általában a koncertszervezők kémek?- Amikor az ember kikerül a Zeneakadémiáról, akkor már bizonyos tudással rendelkezik és azt is tudja, hogy mi az ami az ő karakteréhez passzol. De mindenképpen jó belekóstolni különböző új dolgokba is, ki kell próbálnia magát. En inkább a klasszikusokhoz és a romantikusokhoz vonzódom. Az impresszionisták még külön világot jelentenek számomra, velük még nem ismerkedtem meg annyira. De vannak kedvenc darabjaim, mint az előadóművészeknek általában.- A modernebb darabokat is kérik mostanában?- Úgy veszem észre, hogy egyre jobban előtérbe kerülnek, ám a kortárs zeneszerzők szerzeményei nekem az absztrakt művészetet juttatják eszembe. Én nem érzem igazán a magaménak ezt az irányzatot. Szerintem ehhez is külön ember kell. Megszólaltatni persze szükséges, hiszen egy adott kor darabjait játszani kell.- Ön romantikus alkat?- Igen, tulajdonképpen ezt el lehet mondani rólam, de szeretem a klasszikusak, a barokkot. Inkább többfajta rétegből építkezem, nem ragadok le egy stílusnál.- Izgul-e az előadások előtt, vagy alatt?- Szerintem mindenki izgul egy kicsit, csak van aki bevallja, és van aki nem.- Feldobja a koncert, a közönség? Olyankor jobb teljesítményt nyújt, mint az otthoni gyakorlás közben?- Van amikor a próbán jobban sikerül. De ez idegállapottól függ, attól, hogy aznap milyen hangulatban van az ember, mennyire fáradt, milyen a közönség összetétele.- Ha azt mondom nagy siker, akkor mi jut az eszébe?- Amikor négyezer ember előtt játszottam Hollandiában és nem akartak leengedni a színpadról. Egyedül képviseltem Magyarországot egy fesztiválon és nagyon jó volt.- Bukás, kudarc?- Szerencsére elkerültek. A kellemetlen emlékek csak a zongora mechanikájával függenek össze. Előfordult, hogy nem volt megfelelő a hangolás. De koncertekről kellemetlen emléken nincs.- A közönség egyébként megérzi ha rosszul hangolt a zongora?- Szerintem ezt a közönség nem hallja, hiszen itt csak leheletnyi el- állítódások jöhetnek számításba. Persze, az előadót azért zavarják.- Tervek?- Kanadába és az Amerikai Egyesült Államokba készülök.- Hatvanban mennyire ismerik?- Szerintem elég sokan ismernek. Nem tanultam itt csak három évet, hiszen 14 éves koromtól már Budapesten jártam iskolába, de tíz éve tanítok, nagyon sokan megfordultak a kezem alatt.- Tanítványai között vannak tehetségek?- Igen. A balassagyarmati négykezes zongoraversenyen már második alkalommal jutottunk a döntőbe. Nagy koncert ez, mintegy 30 résztvevővel és ott már második éve kiválóan szerepelnek a tanítványaim. A megyei versenyeken is jó erdményeket érnek el.- Ön szerint érdemes ezt a pályát választani?- Érdemes. De szükséges a megfelelő családi háttér, hogy az ember sok időt szentelhessen a zenének. És nem szabad beszűkülni. Tehát a szólókarrier mellett a kamarazenei ténykedést is művelni kell. Ha az ember nem sokszínű, akkor hamar háttérbe szorulhat. TOMPA Z. MIHÁLY
