Heves Megyei Hírlap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-21 / 248. szám
p Az orosz tankok elől a börtönpincébe menekítette a tüntetőket Negyvennégy évvel ezelőtt történtekre emlékezni bizony nem könnyű. No, nem mintha bármi is felejthető lenne az akkori eseményekből, inkább az okozhat fejtörést, hogyan szedje rendbe az ember a gondolatait a történeti hűség biztonsága kedvéért. A Markazon élő Szalóki Ferenc számára azonban azok a napok olyanok, mintha ma történnének vele. Tizenöt esztendős volt akkor. Filmszerűen pereg előtte ma is minden, s így is képes mesélni róla. Nem lehet persze, az előzmények bővebb ismerete nélkül hűen felidézni a több évtizeddel ezelőtti időszakokat. Természetes tehát, hogy Szalóki Ferenc legelébb rövid családtörténettel is szolgál. (- Anyámékat, nagyszüleim- mel, a dél-erdélyi Lapasnyakról telepítették az első világháború után Jászárokszállásra. A nagy- szüléim nagy tudású pedagógusok voltak. Később Tiszaföldvárra kerültek, ahol nagyapám iskola- igazgató lett. Ezután Szolnok következett és tanfelügyelői beosztás. Édesanyám Budapesten, a Csalogány úti zárdában végezte a tanítóképzőt. Ott ismerkedett meg apámmal, Szalóki Istvánnal. Apai nagyapám még az 1930 körüli gazdasági világválság idején ment ki Amerikába. Tizenhárom évig dolgozott bányában, szinte nyomorékon jött haza, de a megkeresett pénzéből Kenderesen földet vett. Atyám a '30-as évek végén a Horthy-birtokon lett intéző. Azt vette a fejébe, hogy rizst termeszt. A felszabadulás után a földtulajdona és a korábbi intéző- sége miatt kuláknak minősítették.) A család 1942-ben Jászberénybe költözött. Mehettek volna Németországba, a Szalóki szülők azonban úgy döntöttek, hogy maradnak! A háborút Ferencék pesti rokonoknál vészelte át a család, a herényi lakásukba román katonákat telepítettek. így érték meg a felszabadulást. (- Mint már említettem, apám rizstermeléssel próbálkozott. Egyszer csak megjelentek a behajtók. Anyámról leszakították a nyakláncot, letépték a gyűrűjét, el akarták vinni a bútorainkat. Csak azért nem tudták, mert hatalmas volt a sár. Apámat azért elhurcolták, csak három-négy nap múlva jöhetett haza. El volt törve a kulcscsontja. A földet, a nagyapám vásárolta földet felajánlottuk...) (- Bármennyire is furcsa - mosolyog Ferenc, miközben már ötödször tömködi meg a pipáját a szegénység ellenére ez volt életem egyik legszebb időszaka. Testvéreimmel - hatan voltunk - a Ferencesek templomába jártunk. Az ott élő barátok megtanítottak minket valóban embernek lenni, áhítat nélkül hinni valamiben. Sokat is segítettek, hiszen annyira szegények voltunk, hogy még a kenyér- morzsát is összesepertük az asztalról, hogy ne vesszen kárba. Laci bátyámmal a szovjet tisztiklubhoz jártunk, az őr segítségével szereztünk fát, s vittük haza, nehogy megfagyjunk. Különös baráti kört hoztunk össze: az orosz katonák lőtték a nyulakat, anyám megfőzte, a barátok pedig hozták a bort. Kenyeret Demeter pék a feleségétől kaptunk titokban.) Csíki - merthogy ifjú korában otthon így szólították Ferencet, miután a kicsi szót pici gyerekként csak csikinek mondta - erdészmérnök szeretett volna lenni. Ám arra sem jutott pénz, hogy Szegedre mehessen tanulni. Egy évig a helyi gimnáziumba járt, majd az aprítógépgyárban dolgozott inasként. így érkezett el 1956 ősze. Ferencen még ma, mesélés közben is jól érzékelhető, ahogy újra átéli az akkori legizgalmasabb napokat. (- A gyárigazgatónk befeküdt a kórházba kivetetni a vakbelét. Volt egy besúgó is az üzemben, aki kiállt mindenki elé, és azt kiabálta, szánja-bánja a bűneit. Más kérdés, hogy amikor a forradalmat leverték, megint neki volt a legnagyobb pofája... A cég kék-piros festésű Csepel diesel autója indult el az emberekkel a város főterére. Én nem mentem velük, gusztustalannak tartottam, hogy egy emlékművet - még ha szovjet is -, mint alkotást, leromboljanak. Mi nyolcán, inasok, a rendőrség épületébe vettük az irányt. Ott egy fiatal rendőr tanított bennünket a fegyverhasználatra. Később ő a jászberényi hűtőgyárban targoncás lett, én meg főmérnök... Szóval, elsajátítottuk a géppisztoly és a karabély alkalmazását. Ezután őrségbe osztottak be minket. Általában a rendőrségnél, a nyomdában, illetve a banknál teljesítettünk szolgálatot.) Katonatisztek vezették a tizenéves fiatalokat. Két egyetemista is megjelent a fővárosból, gránátokkal felszerelkezve. A tanácsháza illetve a rendőrség előtt egy autóról mondtak buzdító szövegeket, majd eltűntek. Egyre élesebb fordulatot vettek az események: az orosz tiszteket, akiket egy grúz Ausztriába akart kimenekíteni, kivégezték. S máris október 23-át jelölte a naptár. (- Ezen a napon a börtönnél voltam őrségben - idézi fel a 44 évvel ezelőtti órákat Szalóki Ferenc. - Ott volt ugyanis a fegyver- és lőszerraktár. Egy alezredes bízott meg azzal, hogy vigyázzak rá, a belső kapunál posztoltam. A fegyintézetben mindössze egy fogházőr és két cigány nő tartózkodott. Egyszer csak elkezdett kattogni a géppuska. Kiszaladtam a külső kapuhoz, ahonnan az őrünk eltűnt. Láttam, hogy a tanácsháza felől indul ebbe az irányba a tömeg. Ők viszont nem észlelhették, hogy a rá merőleges utcában a ruszki tankok várakoznak. Mondtam mindjárt az embereknek, hogy nyomás befelé a börtönbe. Harminc-negyvenen lehettek. Először a fogházőr nem akarta beengedni őket, aztán sikerült rávennem, hogy mégis itt rejtőzhessenek el. Levittük az embereket a pincébe.) Hamarosan elszabadult a pokol. Mindez olvasható a jászberényi '56-os eseményekről szóló könyvben is - igaz, abban Ferenc bátyját, Lacit emlegetik -, de a leghitelesebb, amit Ferenctől hallhatunk. (- A nagytemplom gyújtólövedéktől fogott tüzet, találat érte a bíróság és börtön együttes épületét, s a gimnáziumot is. Nappali fény áradt mindenfelé, bődületes volt a zaj. Egy társammal a börtön lépcsőjén bújtunk meg, amikor két nyikhaj ruszki érkezett, s lövöldöztek. Nem vettek észre bennünket, s mi sem lőttünk rájuk, nehogy megtudják, hol vagyunk. Közben a lángoló templomtorony a kereszttel együtt hatalmas robajjal lezuhant. Észembe jutott, hogy a bírósági épület szolgálati lakásában egy iskolatársam lakik. Fia-, tál fejjel az ember nem nagyon gondolkodik, abszolút nincs veszélyérzete, elhatároztam hát, hogy felmegyek érte, megnézem, nem történt-e baja. Legnagyobb megdöbbenésemre a lakás üres volt, jól látszott, legalább két napja kiköltöztek a lakók. Belém nyilallt a felismerés: voltak potentát személyek, akik előre tudták, mi fog következni! Ez máig is fájó emlék nekem.) Ferenc tekintete elhomályosul, amikor a hozzá közel álló áldozatokról szól. Egyik barátja, egy hentes fiú, az utcán vesztette életét, géppisztolysorozatokkal szabályosan kettévágták a testét. Egy másik srác viszont rohant az oroszok elé, hogy üdvözölje őket, ám azok lelőtték. (- Másnap reggel kihoztuk a pincéből az ott rejtőzőket, s segítettük őket, hogy hazajussanak. Utoljára én indultam el. Anyám már a kapuban várt. Hamarosan megérkezett Laci bátyám is. A géppisztolyainkat a cserép alá rejtettük, hiszen figyelték a házunkat. Amikor végre ez megszűnt, zsírpapírba csomagoltuk a fegyvereket, s a Fehértói temetőnél zsákba bugyolálva egy bombatölcsérbe helyeztük. Azután elbújtunk, s két hónapig a színünket se látták. Csak később tudtuk meg, hogy kerestek bennünket. Szerencsére nem leltek ránk.) Ferenc - aki később képezte magát, s főmérnökként, majd igazgatóként is dolgozott a hűtőgépgyárban, utóbb pedig ágazatvezetőként a markazi termelőszövetkezetben - ma is nagy hálával emlékezik vissza akkori iskolájának igazgatójára és tanári karára. Sokat segítettek ugyanis abban neki, hogy ne legyen bántódása a forradalmi eseményekben való részvétele miatt. (- Az iskolaigazgató üzent nekünk a búvóhelyünkre, hogy menjünk most már iskolába, gondoskodik róla, ne legyen semmi baj. Végül is azzal oldódott meg a könnyen kínossá válható helyzet, hogy engem a Szovjetunióba küldtek ' 57-ben jutalomüdülésre...) SZALAY ZOLTÁN
