Heves Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-06 / 105. szám
6. oldal - Heves Megyei Hírlap hírlap 2000. Május 6., szombat MAGAZIN Katonák, civilek, elhurcoltak - a márványkapu örök megnyugvást hozhat Ladocsi Gáspár és Morvái István az avatáson Az emlékmű betölti a teret. Öt utca torkollik a község központjába, így jóformán minden út az emlékműhöz vezet. A gondolatok is az emlékműhöz vezetnek. Kétszáz- huszonkilenc név került a márványoszlopokra, jóformán minden családból valaki. A háború nem volt kíméletes, válogatás nélkül szedte áldoztait. Nevüket immár a fekete márványoszlopok őrzik az utókornak Csány központjában. Morvái István polgármester azt mondja, hogy napok óta alig aludt valamit. Az elmúlt években gyakran nézett ki irodája ablakán, hogy elképzelje, miként is mutat majd az emlékmű a főtéren. Amikor már elkészült Pató Róza szobrászművész makettje, akkor már könnyebb dolga volt. Ám az emlékmű végső helyét nem volt könnyű megtalálni, hiszen a téren ott állt a régi oszlop, a szovjet katonáké. A radikálisabbak korábban azt mondták, hogy a vörös katonákat el kell onnan vinni. Mások viszont tudni vélték, hogy a sírba nem csak oroszokat temettek. Az egykori ellenségek a földben már megnyugodtak, örök álmukat nem szabad megbolygatni. így hát a kőlappal ellátott régi sír is maradhatott. Jelkép ez is, hiszen a csányi hősi halottak közül jó néhány orosz földben nyugszik. Ismeretlen helyen. Nevüket a szülőföldön most már egy márványtábla őrzi. Ennyi maradt. És a fájdalom a szívekben, hiszen fiatalon lettek a világégés áldozatai. Pádár Sándor úgy nőtt fel Csányban, hogy a háborús hősökről csak otthon beszélgethetett. Családja a két világháborúban összesen hat férfit vesztett, ám róluk a közelmúltig nem lehetett nyíltan beszélni. A fiatal helytörténész a nyolcvanas évek végén látta elérkezettnek az időt, hogy a falu háborús áldozatait méltó rangra emelje.- Mindig is bántott a tudat, hogy katonáinkat egyfajta árulókként kezelik, pedig hát ők a hazáért haltak meg - mondja. - Legtöbbjükről csak annyit tud a család, hogy eltűnt vagy elesett a harcokban, valahol a keleti fronton. Úgy éreztem, a hősök lelke csak akkor nyugszik meg teljesen, ha itthon is méltó emléket állítunk nekik. A most harminckilenc éves helytörténész pedagógus 1989- ben, még a rendszerváltás előtt kezdte meg a háború helyi áldozatainak felkutatását. Emlékműállítási ötletével megkereste az akkor még jegyzőként ténykedő Morvái Istvánt, aki támogatta az elképzelést, és a hivatalban fellelhető adatokat a rendelkezésére bocsátotta. Ám ez kevésnek bizonyult. Csány a dinnyetermesztésről híres, és a gazdák közül jó néhány az elmúlt évtizedekben elvándorolt. Vitték az emlékeket, s így az elesett hősök adatait is. Pádár Sándor úgy találta, hogy az emlékmű csakis akkor lehet igazi mementó, ha valamennyi áldozat neve felkerül az oszlopokra. Ezért kutatni kezdett. Több hivatalban is megfordult, ám ötletét máshol akkor még nem fogadták kitörő örömmel. A rendszerváltás még nem történt meg, a hivatalokban a régi regulák voltak érvényben.- Az emberek, a családtagok is zárkózottak voltak, nem tudták, hogy vállalhatják-e nyíltan a háborúban elesetteket - emlékszik vissza Pádár Sándor. Több családnál is azt tanácsolták, hogy ne foglalkozzon az üggyel, mert még baja eshet. Végül a hatvani körzeti Vöröskereszt titkára, Juhász Gábor nyíltan is melléállt, és hivatalos papírt adott, hogy gyűjtheti az elesettek nevét.- Szükség volt a pecsétes okmányra, hiszen az emberek nagyon bizalmatlanul fogadták az egykori katonákról érdeklődő embert - magyarázza. - A csányiak ismertek, ők bíztak bennem, de fel kellett keresnem azokat a családokat is, akik időközben elköltöztek, de értesüléseim szerint nekik is voltak veszteségeik a háború alatt. A községet nem kerülte el a világháború. Többször is belövés érte, majd 1944. november 17-én a visszavonuló németek a templomot is felrobbantották, mivel tornyából stratégiai rálátás nyílt a sík területre. A község közelében heves harcok voltak, és a gránátokból, aknákból jutott a településnek is. A civilek akkor haltak meg. De a község megőrizte az elhurcolt és valamelyik lágerben elpusztult zsidó áldozatok nevét is. Ők is ott vannak az emlékoszlopon. A templomot az ötvenes évek közepén építette újra a falu. A helytörténész a budapesti és a bécsi levéltárban is megfordult, így állt össze a 229 nevet tartalmazó lista. Ám az emlékmű elkészültéig még hosszú volt az út, hiszen a kivitelezés pénzbe került, nem is kevésbe. Az önkormányzat pedig igen szűkösen állt az anyagiak terén. A kilencvenes évek közepén úgy tűnt, hogy az emlékmű felállítását jó néhány évvel el kell odázni. A faluban többen is úgy tartják, hogy a megvalósítás reménysugara akkor kezdett erősödni, amikor Morvái István lett a polgármester. A jegyzőként is köztiszteletnek örvendő községvezető a fejébe vette, hogy az emlékmű a millennium évében elkészül. Ilyen szép évforduló ritkán adódik, ki kell ezt használniuk a csányiaknak is. Az emlékmű végül két és fél millióba került. Ebből pályázat útján 7S0 ezret a Képzőművészeti Lektorátus, egymilliót pedig a Millennium Kormánybiztosi Hivatal adott. A többit az önkormányzat állta. A nagy nap, az emlékmű felavatása április utolsó vasárnapján érkezett el. A ceremónia szentmisével kezdődött, amit dr. Ladocsi Gáspár katolikus tábori püspök celebrált. A mise kezdetén a kormányzat és a megye millenniumi emlékzászlóit is átadták a településnek. A megyét dr. Jakab István, a Heves Megyei Közgyűlés alelnö- ke, és dr. Balás István, a megyei közigazgatási hivatal vezetője képviselte. A mise után a résztvevők az emlékműhöz vonultak. Ott Gyurkovics Tiborra, az íróra hárult a nemes feladat, hogy a márványkapu előtt álló női bronzalakról levegye a nemzetiszínű szalaggal átkötött leplet. A béke angyala a nemes egyszerűséggel megmintázott hölgy. Kezében örökláng. Pádár Sándor a kapuról beszél. A márványoszlopokból alkotott kapuról, amelyen keresztül a hősök láthatatlanul is átléphetnek az örökkévalóságba. Áz emlékmű méltó végtisztességet adhat a hősöknek, azoknak, akiket sokáig nem volt szabad nyíltan elsiratni. Gyurkovics Tibor Tamási Áront idézi: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És ez az emlékmű hazahozza az áldozatokat, akik végre visszatérhetnek a szülőföldre. Az élők feladata, hogy a nemzet számára nevüket örökre kőbe vésse. A beszédek után a szobrot a püspök megszentelte, majd az emlékezés koszorúi és virágai jöttek. Nagyon sok virág, hiszen a kinti, az egykori csatamezőkön ásott sírokhoz nem tudnak eljutni az emlékezők. A hivatalos ceremónia után az emlékmű körül nagyon sokan álltak. Volt, aki csak szemével pásztázta a névsort, ám jó néhányan közelebb lépve megsimogatták a számukra drága nevet. Horváth Jánosné az édesapját vesztette el a háborúban. Hiányát egész életében érezte. Mindig is gyűlölte a háborút, amely csonkává tette a családját. Az emlékmű némi gyógyírt hoz a lelkét egész életen át betöltő fájdalomra. Kürtösi Józsefné esete talán még szörnyűbb. Édesapja, Gazdag Lázár 1944 májusában, negyvenévesen vonult be katonának. Novemberben néhány napos szabadságra érkezett haza. A front a vártnál gyorsabban megközelítette a falut. A települést több belövés is érte. Gazdag Lázár éppen a családját, a feleségét és a két gyermekét igyekezett biztonságos helyre menekíteni, amikor gránát csapódott házuk közelébe. Az egyik szilánk olyan súlyosan megsebesítette, hogy fél óra elteltével szerettei karjaiban meghalt. Felesége egyedül nevelte fel a két gyermeket. Kürtösi Józsefné akkor hétéves volt.- A háború nem válogat, katona és civil egyaránt áldozattá válhat. Ezért került fel minden név az oszlopokra. Névsor szerint lettek felvésve, hiszen az áldozatok mind egyformák - mondja Pádár Sándor. - Jelenleg kétszázhu- szonkilenc háborús áldozatról tudunk, de meglehet, hogy a névsor nem teljes, hiszen még néhány napja is kaptunk újabb neveket. Ők a felavatás előtti napokban kerültek fel az emlékműre. Az oszlopokon hagytunk helyet a még ismeretlen áldozatoknak is, hiszen lehetnek nagyon távolra szakadt családok is, olyanok, akik még nem is tudják, hogy a világégésben elpusztult hozzátartozójuk nevét egy emlékmű várja. Pádár Sándor úgy fogalmaz, hogy élete talán legnagyobb napja az emlékműavatás. Tizenegy éve dédelgeti a megvalósítás álmát. Sokszor került nehéz, már- már kilátástalan helyzetbe, de sohasem gondolt arra, hogy feladja. Mindig arra gondolt, hogy ezek a férfiak úgy keltek útra és azzal a tudattal haltak meg, hogy a hazáért harcolnak. Hősök voltak, akik a harcokban elestek, de az emlékük nem veszhet el. És örök mementóként szolgál azoknak a neve is, akiket civilként pusztított el a világméretű öldöklés. Az utódok feladata a méltó emlék állítása. És ezt a feladatot teljesíteni kell. TOMPA Z. MIHÁLY „Számunkra a politika a lehetőségek művészete” Hatvani beszélgetés Hegeáűs Zsuzsanna református lelkésszel Akié az ifjúság, azé a jövő fotó: t. o. Programokkal zsúfolt Heves megyei napok állnak Hegedűs Zsuzsanna református lelkész, énekművész és pedagógus mögött. Az ismert közéleti személyiség - aki Hegedűs Lóránt református püspöknek a leánya és ifjabb Hegedűs Lorántnak, a MIÉP országgyűlési képviselőjének a testvére - április 28-tól május 1-jéig csendes gyülekezeti hétvégén vett részt a Mátrában fővárosi tanítványaival, az ezt megelőző napok egyikén pedig a Bocskai Színpad társulatával fergeteges előadáson szerepelt Hatvanban. A Bocskai Színpad művészei az elmúlt őszi gyöngyösi előadást követően ezúttal második alkalommal •'léptek pódiumra szűkebb hazánkban. A rendezvényre zsúfolásig megtelt az újhatvani Dali nagyterme, s a jelenlévők hatalmas ovációval fogadták az elmúlt évtizedek elhallgatott, betiltott verseit és zeneszámait, amelyek többsége a trianoni békediktátummal, hazánk legnagyobb történelmi traumájával foglalkozott. Mint a művészek - Dömer György, Csutka László, Nagy Feró és a többiek - elmondták, a fogadtatást illetően minden várakozást felülmúló élményben volt részük. Az eseményt követő vacsorán Hegedűs Zsuzsanna még mindig a műsor hangulatának hatása alatt válaszolt a Hírlap kérdéseire.- Döbbenetes élmény volt mind a közönség nagy száma, mind pedig a lelkesedése - utalt a Daliban tapasztaltakra. - Külön örvendetes számomra, hogy rengeteg fiatalt láttam a nézőtéren; az ő korosztályuk vélhetően most szembesül először Trianonnal, népünk nagy nemzeti tragédiájával. Mivel igaz a mondás, miszerint azé a jövendő, akié az ifjúság, a Bocskai Színpad jelentős missziót vállal e generáció ébresztésében, de az idősebbek nemzettudatának ápolásában is.- Sokan úgy vélik, az ezredforduló táján elavuti, éppen ezért fölösleges dolog nemzettudatról beszélni...- A budapesti Lónyay utcai gimnáziumban, ahol tanítok, általános tapasztalatom, hogy az ifjúságot elsősorban nem a globalizáció - amelynek hangoztatása a tömegkommunikációs eszközökben unalmassá válik - ragadja meg. A mi eszméink ugyan ma még újak számukra, hiszen elődeikből megpróbálták kiirtani, ám időtállóbbak. Hiszen - ahogy Csutka István találóan megjegyezte - napjainkban Trianon folyik a Tiszába, tehát el lehet mondani, hogy mai problémáink alapjai 1920. június 4-én keletkeztek.- A nemzeti-radikális potitikuso- kat gyakorta jellemzik azzal, hogy „magyarkodnak”. Ön miként vélekedik erről?- A régi ellenérvvel: mikor mondják azt a hazafias franciákra, hogy „franciáskodnak”, vagy az amerikaiakra, hogy „amerikaiaskodnak”? A keresztyének ismerik a bibliai idézetet: aki saját családjára gondot nem visel, a hitet megtagadja, és rosszabb a hitetlennél Bővebben kifejtve, emlékeztetek arra, hogy az utolsó ítélet képében Jézus azt mondja: az ítélőbíró elé állíttatnak minden népek. Tehát a nép-nemzeti kategória Jézus második eljöveteléig, vagyis a világ végéig megmarad, bárhogyan szeretnék egyesek - köztük egyházi emberek is, felekezettől függetlenül - ezt Isten nevében cáfolni.- Mit jelentsen mindez egy hívő magyar ember számára?- Mint református keresztyén lelkipásztor, nem hunyhatom be a szemem a tragikus nemzetfogyás, az idegenek betelepítésének szándéka, a médiaállapotok és a jelenlegi határainkon túli magyarság sorsa felett. Édesapám szavait idézem, aki szerint nem tehetjük meg, hogy míg a világ fiai okosan manipulálnak, addig mi a bal sarokban bután lelkizzünk. Ezért a politikát nem hagyhatjuk az istentelenek kezében; számunkra az nem boszorkánykonyha, hanem a lehetőségek művészete.- Amikor nem lelkipásztori teendőit végzi, nem tanít, vagy éppen nem a Bocskai Színpad társulatával lép fel, mivel foglalatoskodik? Egyáltalán, marad még ideje egyébre is?- Szerencsére igen. Á Bocskai Szabadegyetem keretében két előadással járom az országot. Az egyiknek a címe Keresztyénség és magyarság, a másiknak Hit és hitetlenség a XX. században - A szektá- sodás kora. _________________________£tO| A z emlékmű és a mögötte rejlő történelem
