Heves Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-13 / 111. szám

6. oldal - Heves Megyei Hírlap hírlap A G A Z I N Életműdíj után is színpad A díszlet enyves szagától nehéz megszabadulni „Az nem úgy van, hogy az ember hátradől a karosszékben, és csak sütkérezik a siker­ben. Nem lehet megállni, abbahagyni. Köte­lesség folytatni a munkát. Ami persze szóra­kozás is. Szerintem nekem nagyon szeren­csés életem volt.”- Ha nincs a Mátra Művelődési Központ és Baranyiné Szilágyi Er­zsébet igazgató, akkor nekem eszembe se jut, hogy pályázzak. De Erzsiké azt mondta: Jenő, ír­jál". És én neki nem tudok nemet mondani. Hát így kezdődött. Az­tán az elbírálók, úgy tűnik, érde­mesnek tartottak arra, hogy meg­kapjam az életműdíjat. Persze hogy örülök - mondja Jankovits Jenő, a Gyöngyösi Játékszín veze­tője, amikor a nemrégiben kapott elismerés kapcsán beszélgetünk. A Magyar Művelődési Intézet, va­lamint a Magyar Művelődési Tár­saság életműdíjjal ismerte el a mátraalji amatőr csoport vezetőjé­nek tevékenységét.- Sokszor beszélgettünk már, mivel a Játékszín háza táján min­dig történik valami. Egy dolgot azonban sehogyan sem sikerül megértenem. Mégpedig azt, hogy miként lehet több mint 45 éven át vezetni egy csoportot?- Ne várja, hogy most azonnal megfejtem a titkot. Nem tudom. Sok minden kell hozzá. Elsősor­ban talán szeretni kell a színhá­zat, a színpadot, a társaságot, amelyikkel együtt dolgozol. Azt szoktam mondani: a díszlet eny­ves szagától nehéz megszabadul­ni. Tudja, szerintem nekem na­gyon szerencsés életem volt. A „rendes” foglalkozásom mellett végig a hobbimnak, a hülyesé­gemnek élhettem.- Miért ez a múlt idő?- Azt hiszem, lassan már abba­hagyom. De még nem most. Ta­valy volt 45 éves a Játékszín, ak­kor megígértem, hogy az ötven­éves évfordulóig még vezetem a csoportot. Most, hogy ezt a díjat megkaptam, még inkább úgy érzem: tar­tozom ezzel a csapatnak, hiszen lehetnék én bármilyen nagyszerű rendező, ve­zető, szervező, ha nincs a társu­lat, akkor egy lyukas kétfillérest sem ér a tudományom. Nem köz­helyeket akarok mondani, de az én életműdíjamban benne van an­nak a csaknem kétszáz embernek a munkája, áldozatvállalása; akik­kel a 46 év alatt együtt dolgoz­tunk. Szóval, az ötvenéves jubile­umig még csinálom. Aztán vi­szont már szeretnék pihenni.- Nehezen tudom elképzelni, amint azt mondja: mindent elér­tem, amit lehetett, kész, kiszál­lok...- Magam is gondolkodtam ezen. Szó sincs arról, hogy min­dent elértem volna, és most hátra­dőlök, és csak sütkérezek. De azért azt hiszem, joggal mondha­tom, hogy sok mindent elértünk a hosszú évtizedek alatt. S ha lesz, aki továbbviszi a Játékszínt, akkor nyugodtan adhatom át a staféta­botot. Mert azért fárasztó ám. A heti kétpróba, a szervezés, rende­zés, ráadásul a losonci Kármán Jó­zsef Színházban is rendezek, ami Jankovits Jenő. Az 50. szülinapi tortát még biztos, hogy ő vág­ja majd fel. megint csak nem kis munka. Szó­val egy kicsit visszább vehetnék már, azt hiszem. Meg aztán itt ez a kis kert, ezt élvezem most már igazán. Nagyon el tudom képzelni magam, amint itt teszek-veszek, nézem a növénykéim gyarapodá­sát. És mindezt úgy, hogy nem kell a telefont hurcolni magammal ide a kertbe is. Most éppen babot ül­tettem, és már előre örülök, hogy milyen jó is lesz, amikor babgu­lyást főzök majd belőle.- Azt mondta: szerencsés élete volt. A több rendszeren átívelő pá­lyafutásához, gondolom, nem csu­pán szerencse kellett.- Na igen, a csasztuskák kor­szakában kezdtünk. De mindig si­került kimaradni a politikából, il­letve úgy „politizálni” a kultúrá­val, hogy ne legyen kétséges a működésünk értelme, értékessé­ge. Sokat kellett tanulni is, az isko­lák mellett módom volt számos profival is dolgozni, tőlük nagyon sok mindent sikerült ellesni.- Sosem vágyott a profizmusra?- Nem. Az egy más világ. Ha itt tizenkét ember közül egy van a színpadon, akkor tizenegy druk­kol neki. Ez az amatőr színját­szás éppen attól szép, hogy nem vérre - zsebre - megy, és nem akar több lenni, mint ami. Per­sze, az ember színre visz a szóra­koztató darabok mellett olyano­kat is, amelyeknek mélyebb üze­netük van, amelyek elgondolkod­tatnak, de azért itt nagyjából meg is lehet és meg is kell állni. Somogyvári Rudolf mondta egy­szer: nincs annál szebb feladat, mint a más ember bőrébe bele­bújni. És ha ezzel örömet tudsz szerezni, akkor már csináltál va­lamit. Ilyen egyszerű. Nekem az életemben mindig a színház volt a biztos pont. A családi háttérrel együtt persze. Anélkül ez nem megy. Manapság meg végképp nem menne. Egyébként is sokkal több áldozattal jár, ha az ember színpadon akar maradni. Ez egy más világ. Nem mondom én, hogy jobb vagy rosszabb, de más. így aztán nagyon örülök, hogy a társulat mindezek ellenére is együtt van, sőt úgy szoktam mondani: együtt lihegünk. Több ez, mint színjátszó csoport. Amo­lyan nagy család. Szoktunk is kö­zös programokat szervezni, ame­lyekre a családtagok is eljönnek. Ezek nagyon jó bulik. Meg per­sze a nyári táboraink, épp most szervezem az ideit, csak még nem tudom, hogy Velencére vagy Tamamérára menjünk. A csapat egyik fele ide, a másik oda vágyik jobban. Tehet, hogy mindkét helyre elmegyünk. És szervezem ' a losonciaknak is a programot. Szóval, nem unatkozom. Ó, azt nem szeretném, ha egyszer unat­koznék. De ettől nem félek. Mert - életműdíj ide vagy oda - nem le­het megállni. _________________________(*jy Csábító csalétekkel igéznek a lánykereskedők Még mindig nem eléggé köztu­dott, hogy felelőtlen bűnbandák hogyan hálózzák be a nőket. A Nemzetközi Migrációs Szervezet és a Nők a Nőkért az Erőszak El­len közös akciója nyomán ma már működik egy segélyvonal - mindennap 10-18 óra között a 06- 80/630-125 számon -, amelynek célja, hogy a külföldre munkát vállalni szándékozók figyelmét felhívják bizonyos óvintézkedé­sekre. Például arra, hogy tanuljon meg olvasni a sorok között, aki hirdetések útján kíván munkát vállalni. Nem kell hozzá nagy fan­tázia, hogy gyanússá váljék, ha a hirdetés könnyű - esetleg szex­mentes - munkát ígér magas jöve­delemmel, főleg ha még nyelvtu­dás sem kell hozzá. És ha csak mobilszám vagy még inkább jel­ige útján lehet jelentkezni, akkor- Ne dőlj be! - ez a lehető legjobb tanács azoknak a lányok­nak, akiket csábító külföldi munkaajánlattal próbálnak a nőkereskedők hálójukba terelni. Tény, hogy ma már szinte percenként adnak-vesznek nőket, főként fiatalokat, sajnos, még gyerekkorú lányokat is. Rabszolgasorba taszítják, pros­titúcióra kényszerítik őket. Hogyan lehet ezen változtatni? egészen biztos, hogy valami nem stimmel az állás körül. A lánykereskedők előszeretet­tel látogatják - leginkább vidéken - a diszkókat. A lányokat körül­dongva dicsérik a tánctudásukat, s felajánlják segítségüket, hogy olyan helyre juttatják őket - fő­ként külföldre -, ahol profi mó­don kamatoztathatják a tehetsé­güket. Mit célszerű ilyenkor ten­ni, ha mindenképpen szeretne az ifjú hölgy külföldön munkát talál­ni? Első és legfontosabb tudniva­ló, hogy a külföldi munkához mindenképpen munkavállalási engedély kell. Ha az állásajánló ezt nem tartja fontosnak, akkor máris le kell mondani erről a lehe­tőségről. Célszerű meggyőződni arról is, hogy a munkaközvetítő valóban létező, bejegyzett cég-e, mégpedig a már említett informá­ciós vonal segítségével, ugyanis itt rendelkezésre áll egy jegyzék, amely a hivatalos munkaközvetí­tőket tartalmazza. Ha pedig eljutott az ifjú mun­kavállaló ahhoz, hogy tárgyalásba bocsátkozzon az ajánlattevővel, mindenképpen vigyen magával valakit, aki bármikor tanúsíthat­ja, hogy mi hangzott el azon a be­szélgetésen. Amennyiben mind­ezen óvintézkedések ellenére mégis rászánja magát valaki a munka elvállalására, akkor le­gyen otthon egy személy, akinek rendszeresen telefonálhat, írhat, és akivel megegyeznek egy jelszó­ban, amely baj esetén figyelmez­teti az illetőt, hogy segítségre van szükség. De ezenkívül feltétlenül vigye magával a magyar konzulá­tus, nagykövetség telefonszámát és címét, hogy baj esetén az első adandó alkalommal hívhassa vagy felkereshesse bármelyiket, esetleg a rendőrséget, mert csak így tudnak neki segíteni. A ma­gyar állam pedig minden körül­mények között azért fog harcolni, hogy bajba jutott polgárai hazake­rüljenek. 2000. Május 13., szombat Tavaszi séta T tgnap átjöttem egy parkon. Oly téren, mint ahol a gyerek- ségemet töltöttem. A grund most is foglalt, kölykök csépe­lik egymást, a nagyok zsarolnak, a kisebbek futnak vagy engedelmeskednek. Nincs más. A színtér, ahol egész életre eldől­nek a sorsok, a jellemek kikönyökölnek a fürkésző gyermekte­kintetekben. Leendő áldozatok és nyúzóik, a nagy hangú parve­nu és a már most páriasorban lévő szolga, pojácák és kalando­rok. Kiszolgáltatott jóindulat, értelem, aljasság, hetyke dölyf, okos számítás és öntudatlan butaság világít a fiatal arcokon. A padokon fiatal anyák trécselnek, köröttük láthatatlan bu­rok, míg belterjes, kissé áporodott, ökömyálként lebegő szepa- ré-történeteiket kérődzik. Itt időznek most gyermekeikkel. Van, amelyik nagyon öregnek tűnik, az időbe belevénült, mindent tu­dó, az éles napfényben hunyorgó, fogatlan törpének. Kiülnek a sápadt öregek is, lecsukott szemű, fakó arcok für- dőznek a tavaszi napban. Az arcokról az erózió lassan lemarja a termőtalajt, az arcvonások puha, húsos televényét, marad a kiütköző meszes, kopár karszt felszíne. Ez az ásványi fény, az anyag eredeti szépsége világít ezeken az arcokon. Melyekben a lassan hűlő élet szívja be minden idegszálával a melegséget, a sugárzó évszakot. A tavasz akkurátusán újramázolja a várost, a vedlett háza­kat, a poros utakat és a vizeletszagú kapualjakat, kutyák orrát megcsiklandozza a fényes ecsettel, s azok vad fejforgással kere­sik a vakmerő behatolót. A tavasz feltárja alig palástolt rossz tu­lajdonságainkat, feloldoz a bűntudat alól, és elnézővé tesz ön­magunkkal szemben. Az utcák népét szemérmetlenül levetkőz­teti, legelőbb a nőket, akik élni és lélegezni kezdenek, és leg­alább egy halvány mosoly erejéig adakozóbbá teszi őket. Hamu­szürke, észrevétlen arcok vonzóvá tüzesednek, meztelen lábak, karok, vádak rajzolnak ígéretes vonalakat. A z élet tavasszal kicsit könnyebb, s felrémlik: nem olyan komoly dolog, mint a vakbélgyulladás, s miként szigorú, vékony szájú, gyomorbajos aszkéta arcok hirdetik. De nem is mámor, egy át nem aludt éjszaka léha könnyűsége. Egé­szen egyszerűen, mindenkitől és mindentől függetlenül, megtör­ténik velünk. Ilyenkor, tavasszal, úgy tűnik, még inkább. Ilyen­kor, tavasszal valahonnan nagyon messziről ébred a sóvár, meg­magyarázhatatlan remény. Egy könnyű kis szívdobogás az egész, egy apró, kellemes szédülés, mint amikor hirtelen fölsza­lad az ember az emeletre, nem nyit be rögtön az ajtón, még vár egy kicsit, és remél. Hogy bármi megtörténhet még, hogy mégis érdemes. Van, lehet valami értelme ennek az egésznek. Ez a ke­rítő tavasz egyik legfontosabb beváltatlan ígérete. A várakozás kimeríthetetlensége, s topogó kiszámíthatatlansága. ____ KOVÁCS JÁNOS A ki egyetemista korában megfuttatta a miniszterelnököt Valaha Müller Kati moz­gatta meg az országot va­csora előtt, tévétornájával. Hová lett a kedves és csi­nos tornászlány, meg a műsora? „Egy kicsi mozgás mindenkinek kell...” - így kezdődött valaha a tévétorna, amelynek egyik mű­sorvezetője Müller Kati, a szu­percsinos tornásznő volt. Szeret­tük ezt a műsort, már csak a fe­szülő tornadresszes Kati miatt is. Müller Kati ötvennégy eszten­dősen is olyan karcsú, mint ak­tív versenyző korában volt. Ta­lán többet is mozog, mint régen, hiszen naponta 4-5-ször torná­zik a Kati stúdióba járó hölgyek­kel. Több mint két évtizedig volt tanár az ELTE-n. Tanítványai kö­zött jó néhány későbbi híresség található; öt évig a szó szoros ér­telmében futtatta miniszterelnö­künket, Orbán Viktort, az Ifjúsá­gi és Sportminisztérium minisz­terét, Deutsch Tamás ifjúsági és sportminisztert, továbbá az elő­ző kormány kultuszminiszterét, Fodor Gábort.- Milyen sportemberek voltak ők?- Jó sportolók, akik, ha ezt a pályát választják, ott is sokra vi­hették volna. Orbán Viktor imádta a focit, remek labdaérzé­ke volt. Deutsch Tamás különö­sen futásban és távolugrásban ért el jó eredményeket. Fodor Gábor pedig a magasságát ki­használva, a palánk alatt jeleske­dett.- Több mint tíz éve megszűnt a tévétoma. Nosztalgiával gon: dől rá?- Igen. Nagyon sajnálom, hogy megszüntették. _________________________(KEMÉNY) A boldogság em szálltak ki rögtön a kocsiból. Csak ültek némán, s reszkető iz- V;-w galommal lesték a ház kapuját. Tudták, csekély az esély, hogy * azon épp most lépjen ki valaki, és meglássa őket. De hátha mégis? Néhányan lehet­nek otthon, ejtőző nyugdíjasok, kisma­mák, akik míg alszik a gyerek, sietnek behozni a lemaradásukat, alig valószínű, hogy valamelyikük pont most ugrik le a fűszereshez. Hétköznap volt, szeptem­ber végi, aranyos fényű délután. Egy idegen tartott feléjük, kigombolt orkánkabátban. Tacskója mutatott némi érdeklődést, megállt az autó mellett, szi- matolgatta a jobb első kereket, de a gaz­dája rákiáltott, fúj!, elráncigálta, és to­vábbsétáltak. A férfi, búbján kopasz, egyébiránt ere­je teljében lévő ötvenes, izzadó tenyérrel markolászta a kormányt. A nő, gusztuso­sán molett, barna, dauerolt hajú asszony, a kesztyűtartót simogatta. Összenéztek.- Annyira vártam ezt a napot - sóhaj­tott a férfi.- Én is - mosolygott a nő. Egyikük se mozdult. Újra a kapura meredtek. A nő megfogta a férfi ke­zét, immár együtt szorongat­ták a kormányt. Ekkor lépett ki a házból Szászné. A bolt felé vitte a lendület, ám megtorpant, s gyanakodva visszanézett. Hunyorogva, mint a rövidlátók szemüveg nélkül, igye­kezett jó alaposan szemügyre vételezni az autóban várakozó alakokat. Az arca hitetlenkedésről árulkodott. Közelebb vitte a kíváncsiság, meghajtotta derekát, hogy szemtől szembe kerülhessen a benn üldögélőkkel. A férfi elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kitárja a kocsi ajtaját, s fürgén ki- ugorjon. Hasonlóképp cselekedett a nő is.- Hát mégiscsak jól látok?! - sikított Szászné. - Csak figyelgetem, kik ezek itt, mondom magamban, tán csak nem Fülöpék? Nem lehetnek mások, már csak megismerem Fülöpéket az ötödikről, de hogy Fülopéknek autójuk legyen, erről álmodni sem mertem. Még ilyet! Maguk­nak autójuk van, Katókám?- Igen, van - kacagott Kató. - Most hoztuk el Bélámmal a Merkúrtól.- Tessék megnézni, Szász néni! - in­dítványozta Béla, és visszapattant az ülésre, hogy a motorháztetőt is feltárhas­sa. Az öregasszony álmélkodva lépkedett a kocsi mellett fel s alá. Ha már Béla ki­nyitotta az autót elöl-hátul, pillantást ve­tett a motorra, de őszinte érdeklődéssel a csomagtartót fürkészte.- Ebben aztán jó sok minden elfér - nyugtázta Szászné. - Bepakolják a be­tyárbútort, és irány a Balaton. Még kül­földre is eljuthatnak ezzel, Katókám. Nahát, ha ezt az öregem, az a vén has­pók megtudja, lefordul a hokedliról. Most is neki szaladok liptóiért. Alig­hogy befejeztük az ebédet, már érdek­lődött, van-e itthon egy kis liptói, mert abból még fogyasztana keveset. Franc a beledbe, mondom magamban, de azért csak lefutottam, ha arra fáj a foga, de most már örülök, hogy mindig éhes, mert ha most nem követel­te volna a liptóit, akkor nem látom meg magukat ebben a szép, fehér autóban.- Béluskám, nem visszük el Szász né­nit egy kis kocsikázásra? - kérdezte Kató.- Miért ne vinnénk?! - kapott a szón Béla. Az öregasszonyt sem kellett nógatni. Már mászott is befelé, felsőtestét előre­dugva, mint egy nagy, kövér medve.- így nem lesz jó! - mulatott Kató. - Előbb tessék hátat fordítani, a fenekével, bocsánat a szóért, behuppanni, aztán be a lábakat. De majd csak ha már én is benn vagyok. A nő gyengéden félretolta az öregasz- szonyt, lehajtotta az első ülés támláját, bepréselte magát hátúira, hosszasan va­cakolt a kallantyúval, hogy a támla a he­lyén legyen, végre kiintett, jöhet Szászné. Béla is beszállt. Ellenőrizte az ajtókat, „nehogy elveszítsük a száguldozásban Szász nénit”, gurgulázott öblösen, s be­gyújtotta a motort.- Csak lassan, az istenért, Fülöp szom­széd! - rimánkodott Szászné. - Nahát, ha az öregem látná, hol pöffeszkedem most, ahelyett, hogy iparkodnék a liptóiért. Háromszor is megkerülték a háztöm­böt, mire Szászné úgy érezte, „a jóból is megárt a sok”. A férfi sportosan fékezett, s megállt. Szászné szuszogva kikászálódott. Kató utána.- Ugye, milyen csodálatos kocsi? - kér­dezte, még mielőtt az öregasszony elira­modik a túróért.- Az, az, Katókám - helyeselt amaz. - De mondjak magának valamit? A szom­szédokat megeszi a sárga irigység.- Úgy találja, Szász néni?- Úgy, úgy, aranyom - bizonygatta, s búcsút intett a nejloncekkerrel. Kató ezen eltöprengett. Aztán gondolt egyet, s visszacsüccsent a szép fehér Tra­bant 500-as első ülésére, Béla mellé.- Menjünk még valahová? - kérdezte a férje. Az asszony nemet intett.- Csak várjunk. Hátha meglátja még valaki, hogy nekünk már van autónk. NÉGYESSY ZITA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents