Heves Megyei Hírlap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-08 / 83. szám
6. oldal - Heves Megyei Hírlap H R L A P MAGAZIN 2000. ÁPRILIS 8., SZOMBAT Hazánkban eleddig példa nélküli kísérletbe kezdett az egri Segít a Város Alapítvány, amikor is képzési szakembereivel - az Egészségügyi Minisztérium által a fogyatékkal élők mentálhigiénés támogatására kiírt pályázaton keresztül - elindította segítő programját. Az Út a másságtól a hasonlóságig elnevezéssel tavaly év végétől futó, s többek között a beilleszkedést segítő foglalkozások ugyanakkor nincsenek minden előzmény nélkül, hiszen - mint azt a program vezetője, dr. Kiripolszky Mária elmondta - az alapítvány már esztendők óta foglalkozik a fogyatékkal élők gondjaival, s általános tapasztalatuk, hogy sok lelki teher nehezedik a testileg vagy szellemileg sérült embertársainkra és hozzátartozóira. Út a másságtól a hasonlóságig Sok teher nehezedik a sérült emberekre és hozzátartozóikra- Kérdés az - jelentette ki dr. Kiripolszky Mária hatékonysági tréner hogy mit tehetünk a fogyatékkal élők életének könnyítése érdekében. A velük való kapcsolat azt mutatja, meg kell erősíteni bennük azt, hogy mindannyiunkban van valamilyen másság, és inkább azokat a jellemzőket keressük, amelyek közösek bennünk, nem pedig azokat, amikben különbözünk. A probléma másik oldalát is megvilágítva a szakember kijelentette: nem kisebb a feladat a hozzátartozók esetében sem. Őket ugyanis „hatékonyabbá” kell tenni a problémák kezelésében, hiszen tele vannak bűntudattal, haraggal, feldolgozatlan konfliktusokkal, feszültségekkel. Sok esetben például komoly gondot jelent, hogy azon fogyatékkal élők helyett is cselekszenek és olyan helyzetekben is, amikor nem kéne beavatkozniuk, hiszen ő magától is meg tudná oldani az előtte álló feladatot. A hozzátartozókat éppen ezért arra kell szoktatni, hogy képesek legyenek feldolgozni a történteket. Hajlamosak vagyunk ugyanakkor azt hinni - tette hozzá hogy aki lelki válságban van, az akaratgyenge, tehetetlen, és megérdemli sorsát, A szemléletváltás sajnos nagyon lassú: a társadalom ma még meglehetősen közömbös, sőt intoleráns a mássággal szemben. Hatékonyság az együttélésben Dr. Kiripolszky Mária szerint a tapasztalat azt mutatja, hogy rendkívül sok ezekben a családokban a konfliktus a bűntudat, a szorongás és a sérült túl- kompenzálása miatt. Miként fogalmazott, sok a „játszma”, amelyek mindig ugyanazon „forgatókönyv” szerint zajlanak, és mindenki vesztesen kerül ki belőlük. Az alapítvány éppen ezért ezen problémák mentén szervezte meg a mentálhigiénés programját, amely a fogyatékkal élők számára „én-erősítő”, míg a hozzátartozók számára „hatékonysági” tréningeket tartalmaz, a „konfliktuskezelő” gyakorlatokon pedig közösen vesznek részt. Mindezt februártól egy olyan tanácsadó szolgáltatás is kiegészíti, ahol azon problémák megbeszélésére is lehetőség nyílik, amelyek időigényességük vagy intimitásuk miatt nem alkalmasak a csoportmunkára. A tanácsadás nyitott, minden fogyatékkal élő és a hozzátartozóik is igénybe vehetik. Az „én-erősítő” tréningen résztvevők köre roppant összetett, hiszen - mint azt a csoportot vezető Szekeres Judit klinikai szakpszichológus és Csuhány Márta pszichopedagógus, mentálhigiénikus elmondta - remekül együtt tud működni a diplomás mozgás- sérült, a Down-kóros értelmi fogyatékos, a vak és a súlyosan hallássérült. A „hatékonysági” tréninget - dr. Kiripolszky Mária mellett - Mandákné Rabóczky Erika gyógypedagógus, pszichopedagógus vezeti. A szakemberek egybehangzó véleménye szerint a november elejével indult, s tíz hónapig tartó programot teljesen újszerű volta miatt rendkívül nagy várakozás kísérte meghirdetésekor. Voltak ugyanakkor Hasonlóan kedvezőnek látják a szituációs játékokkal színesített foglalkozások hatásait a hozzátartozók is. A ciklus felénél tartott „értékelő foglalkozáson” a tinédzsertől a nagyszülőkorúig, csupa hölgyből álló társaság vallomásaiból kiderült: a szombat délelőtti találkozók alapjaiban változtatták meg látásmódjukat, s ezt a családjuk, a közvetlen környezetük is érzi. „Büszke vagyok magamra...” Ahogyan egyikük fogalmazott, a foglalkozások hozzásegítették ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a problémáit, miközben az összejövetelek is fontos programmá váltak az életében. Ezeknek köszönhetően mostanra sokkal vidámabbá és nyitottabbá is vált. olyanok is, akik problémáikra kész receptet, csodát vártak, ehelyett azonban komoly lelki munka várt rájuk, így óhatatlanul volt némi lemorzsolódás a szombatonkénti, Keresztény Ifjúsági Klubban tartott csoportfoglalkozásokon. Mindezekkel együtt - állította dr. Kiripolszky Mária - továbbra is sokakat érdekel a program, amelyet ha lefut, és lesz rá pénz, újabb ciklus követhet, esetleg már a nyár végétől is. Tekintve, hogy mindez nóvumnak számít mind országos, mind pedig szakmai viszonylatban is, a minisztériummal kötött szerződés értelmében e szakembergárda a mostani ciklus végeztével zárótanulmányt és egy tematikus programajánlatot is készít, hogy más városok mentálhigiénés munkacsoportjai is fel tudják használni az így szerzett tapasztalatokat. Egy másik hozzátartozót már a kurzus végét követő időszak izgatta, az, hogy mi lesz akkor, amikor már nem járnak össze. Szerinte annyira természetessé vált az, hogy ott van a foglalkozásokon, hogy jó lenne, ha ez a kör együtt tudna maradni. Többen úgy érezték, lelkileg megnyugodtak, s lényegesen tervszerűbben, hatásosabban tudják kezelni a konfliktushelyzeteket, éppen ezért a családon belüli kapcsolataik is könnyebbé váltak.- Büszke vagyok magamra - vallotta egyikük -, amihez e program segített hozzá. Azt hittem, megmaradhatok amolyan külső szemlélődőnek, s csak annyi dolgom lesz, hogy végignézem, ki hogyan változik meg a foglalkozások hatására. Ehelyett azt tapasztaltam, hogy magam is aktív szereplővé váltam, és sokkal könnyebbé vált minden. Szekeres Judit és Csuhány Márta szerint az „én-erősítő” tréningek résztvevői igencsak változatos életúttal a hátuk mögött jelentkeztek az alapítványi felhívásra. Egy dolog azonban közös bennük: mindannyian rendkívül ki vannak éhezve azokra az emberekre, akik meghallgatják őket. Már néhány hét alatt is tapasztalni lehetett ugyanakkor, hogy változtak, tevékenyebbé váltak, odafigyelnek egymásra, és újra remélnek. Az is igaz azonban - tették hozzá a szakemberek -, hogy nem egyforma mértékben profitálnak a programból: akik gyakrabban eljárnak, jobban belemerülnek, jobban megmutatják magukat a többieknek, ők többet nyernek. Oldódhat a görcs Ez szerintük azért is fontos, mert hajlamosak belevetíteni az egészséges emberekbe azt, hogy ők mit gondolnak róluk, míg a foglalkozások éppen ezen bizalmatlanságot - és az ebből fakadó görcsöt - hivatottak oldani. Másrészt viszont - vallják - a sérült emberek is felelősek lehetnek sok mindenért, hiszen olyan segítséget nem lenne szabad elfogadniuk, amely nélkül is képesek lennének legyűrni az előttük álló nehézséget. A szervezők reményei szerint a program nem ér véget a kurzussal, ugyanis már napirenden szerepel a klubszervezés, de az alapítvány is tervezi, hogy a mostani csoport tagjaiból önkénteseket képez, így további családokban enyhülhetnek a feszültségek, s - ahogy fogalmaztak - lelkileg is komfortosabbá válhatnak. A szakemberek szerint ezzel a hozzátartozók is könnyebben fel tudják dolgozni a történteket, a „miért éppen engem sújt az életT'-érzést, s az üyenkor szinte természetessé váló bezárkózás szintén feloldhatóvá válik. „Én-erősítő” tréning A beszélgetések során az is hamar nyü- vánvalóvá vált, hogy miért is az „én-erősí- tő” tréning elnevezést kapta ez a fajta foglalkozás. A vallomásokból nemcsak arra derült fény, hogy ki mit gondol az összejövetelekről, hanem arra is, ki hogy látja az egészséges emberek számára épült vüá- got, és mi mindent kéne tenni ahhoz, hogy a sérültek is otthonosabban mozoghassanak benne. Hogy csak néhányat emeljünk ki az elhangzottakból: a mozgássérültek számára szinte elengedhetetlen segédeszköz lenne a telefon, ám annak díjai - támogatási rendszer hiányában - lassan megfizethetetlenek lesznek számukra; hiányoznak a rehabilitációt is segítő sportolási lehetőségek; nincs fenntartva elég parkolóhely; a gépjárműbeszerzési támogatások mára már elértéktelenedtek, míg a különféle szigorításokkal többségében olyanokat sújtanak, akik soha semmilyen visszaélést nem követtek el; szinte lehetetlen a mindennapi élethez is szükséges információk megszerzése, pedig sokan azok birtokában tdjesébb életet élhetnének; sok helyen csak ígéret maradt a gyalogátkelőhelyek „hangoslámpával” való felszerelése, pedig azok a vakok és gyengén- látók közlekedését könnyítenék meg. Sajnálat kell a legkevésbé Zoltán (39 éves): - A sérült emberek számára a külvilággal való kapcsolattartásban az egészségesek sajnálata az egyik legnehezebb dolog. Pedig nem leértékelt emberekként vagy áruként szeretnének élni. Fontos lenne, ha észrevennék, hogy mi is ugyanolyan emberek lennénk, csupán kevesebbre vagyunk képesek. Mária (55 éves): - Sajnálatra van a legkevésbé szükségük, ám roppant nehéz úgy élni, hogy az egészségesek és a sérültek eleve elkülönülnek egymástól. A taxis például nem segít a be- vagy a kiszállásnál... Nem könyörületből kellene hogy tegye, hanem emberségből. Azzal pedig, ha már segítséget kell kérni, csak a kisebbségi érzést erősítik... Gábor (37 éves): - Azzal, hogy az emberek többsége tudatosan igyekszik távol tartani magától a másságot, egy rendkívül rossz szemlélet válik uralkodóvá az országban. A dolgok jelen állása szerint van egy cél, amit el kell érni, s ha valaki veszi az akadályokat, az jó. Ám vannak olyanok is, akik képtelenek rá, ez viszont már senkit sem érdekel. Nem veszik észre, hogy az így mindenhonnan kiszoruló, ekképp eltartásra kényszerülő ember már semmiképpen sem válhat a társadalom hasznos tagjává, noha komoly erőfeszítéseket tesz és tenne ennek érdekében. Mária: - A programban az az egyik legjobb, hogy egymáson tudunk segíteni. Ha nem lennének ezek a foglalkozások, úgy tel- ' jesen kiszorulnánk a társaságokból, hiszen nem gondolom azt: az egészséges emberek szívesen barátkoznak sérültekkel. Nagyon nagy szükségünk van rá, hogy egyikünk se legyen kénytelen bezártságban élni. József (50 éves): - Mindig nagyon várom ezeket az összejöveteleket. Az agyvérzésem után öt évig ki sem mozdultam otthonról. Nem az volt a bajom, hogy elvesztettem az egyik lábamat, hanem az, hogy sokáig a gondolataimat sem tudtam senkinek elmondani, mintha meghalt volna a fejem. Itt viszont megtehetem, és ami talán még fontosabb, hogy válaszokat is kapok. Stabil kis csapat alakult itt ki, ám az egésznek csak akkor van értelme, ha mi is teszünk magunkért valamit. Azt gondolom ugyanis, hogy egészséges emberektől nem nagyon lehet bármire is számítani... KÜHNE GÁBOR Házaspárbaj: mindenki győzött Szerencsések a vámosgyörkiek: van egy dr. Birnbaumné Pintér Máriájuk, akinek ötlettára és agilitása végtelen. Szükség is van a helyi művelődési szervezőhöz hasonló mentalitású em- berekre, hiszen - szemben a közhiedelemmel - napjainkban is tapasztalható az igény az olyan rendezvényekre, amelyek megmozgatják a falu apraját- nagyját. Legyen az Vámosgyörki vigasságok, A férfi, aki tetszik nekünk, vagy a hölgy, aki még inkább... Legutóbb a Házaspárbajra is megtelt a tornacsarnok. Ehhez mindenekelőtt találni kellett öt helybeli famíliát, lehetőleg jó humorúakat és bátrakat, Vetélkedik a család... akik vállalják a közönség előtti szereplést. Mert aki próbálta, tudja: nem könnyű ám a hétköznapitól eltérő produkciókkal pódiumra állni! Szerencsére Farkas Zoltán, Gyarmati László, Nagy Gábor, Nagy Zsolt, Medve Péter és nejeik nem rettentek meg a kihívástól, holott a tét - leszámítva a fődíjként felajánlott Sziráki Kastélyszállóban eltölthető hétvégét - legfeljebb az lehetett, hogy kinevetik-e valamelyiküket csetléséért-botlásáért, vagy az utcában élők megjegyzik-e, hogy bizony, rendőr (vagy bármi más) létedre idétlenül néztél ki, amint tangót táncoltál a parketten... Leszögezhetjük: ennyit is megért az a délután. így gondolta a zsűri is, amelynek tagjai - Lakatos János, a Posta treasury-igazgatója, Diviaczkyné Nagy Mária gyógymasszőr, Barta Enikő zenetanárnő, Balogh Szilvia aero- bic-oktató, Jakab Tibor természetfotós, valamint e sorok írója - legszívesebben minden résztvevőt díjaztak volna. A versenyzőkön túl a szervezőket, a fellépő gyerekeket és tanáraikat, továbbá a közönséget is. Ehhez azonban módosítani kellett volna az „alapszabályt”, ezért aztán maradt a hagyományos pontozás. Ami a maga szubjektivitásával, olykor a közönséget is megosztó és véleménynyilTánc a parketten. vánításra sarkalló esetlegességével együtt úgy volt jó, ahogy volt. Tulajdonképpen mindenki győzött. Az is, aki olyanra sminkelte a feleségét, mint valami Paprikajancsi, s az is, aki a váratlan helyzetgyakorlatok során a férje ölében találta annak „titkárnőjét”. Helytállt, aki apróhirdetésben kért bocsánatot párjától, amiért rábeszélte erre a vetélkedőre, és az a menyecske is, aki a leggyorsabban vezette át társa nadrágszárán a tojást. Meg aki meztelen lábszáráról felismerte férjurát, illetve orra formájáról a nejét. Jól szórakozott mindenki, miközben a kívülállóban megfogalmazódhatott: szerencsés emberek a vámosgyörkiek. Van egy remek közösségük. __________________________ IT-O-I
