Heves Megyei Hírlap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-22 / 18. szám

6. oldal - Heves Megyei Hírlap HÍRLAP 2000. Január 22., szombat A G A Z I N Koncerteztek már Japánban, Floridában, a Koreai Köztársaságban, Ausztráliában és Európa minden országában. Volt, ahol csak néhány napot maradtak, máshol évekig muzsikáltak. Játszanak frakkban és farmerben, Bachot és Beatlest egyaránt. A barokk tette őket elis­mertté, híressé, de ma már elő­szeretettel szólaltatnak meg kortárs zenét is. Koncerttermekben és szőkébb társaságokban is megtap­solják őket. Lezserek, elegánsak, összeszokottak és sikeresek. Csonka Gábor (hegedű), Hargitai Géza (fa­gott) és Mokány Gábor (brácsa) hat éve ját­szik együtt. Bő éve az alaptrióból csak ket­ten maradtak, mivel Mokány Gábor két év­re a Malaysian Philharmonic Orchestrához szerződött Kuala Lumpurba. Ám távolléte alatt a trió tovább él, a brácsás helyét meg­hívott zenészek töltik be, jobbára a dekora­tív, kiváló énektudású Rajk Judit. A koncertszeretők örömére az év ele­jén egy hangverseny erejéig ismét az ere­deti Corellit láthatta, hallhatta a Grassalkovich-kastély barokk termében a hatvani publikum. Az újévi koncert végén beszélgettünk a három muzsikussal. Kevés a jó muzsikus Csonka Gábor szólistaként is gyakori megtapsolt vendége a hazai és a külföldi koncerttermeknek. A fiatal zenészt elő­ször az utánpótlás-nevelésről kérdeztük, hiszen nemrég egy felmérést követően je­lent meg a hazai médiában a hír, hogy a hivatásos zenészek azt tanácsolják az if­jabb korosztálynak, hogy más pályát vá­lasszanak, mert Magyarországon manap­ság nem lehet a zenészfizetésből megélni.- Valóban nincs könnyű helyzetben az, aki manapság nagyzenekarban ját­szik - kezdte válaszát a hegedűművész. - De ez inkább csak Magyarországra jel­lemző. Tőlünk nyugatabbra vagy nagyon keletebbre már sokkal jobban meg van­nak fizetve a zenekariak is. De a jó ze­nész a honi tájakon is megél.- Egy trióban való muzsikálásból is meg lehet élni?- Ha jó a trió, akkor igen. De azért jó, ha van más jövedelmi forrás is.- Mi kell ahhoz, hogy valaki viszony­lag jól megéljen a muzsikálásból? Legyen jó zenész? Istápoljajó menedzser? Ne ke­rülje el a szerencse? Vagy mind a három?- A lényeg, hogy ismerjék, és tudják, mire képes. Ha jó vélemény alakul ki ró­la, akkor utána már hívják, beindul a gé­pezet.- De ahhoz, hogy jó legyél - gondobm -, sokat kell gyakorolni Ehhez megfelelő anya­gi háttér kell, hiszen a zenész nem halhat éhen. Ám ahhoz, hogy elegendő pénzt keress, gyakorolnod kél Ördögi körnek tűnik..- Az is. Nem véletlenül mondták, hogy nincs könnyű élete ma Magyaror­szágon a zenésznek.- És a magyar hangszeres művésznek milyen az ázsiója külföldön? Jó a hírneve van-e a magyar zenészképzésnek?- Már nincs. Régebben jó ajánlólevél volt, ha valaki Magyarországon tanult. Ma már nincs így. Régebben sokan jöttek hozzánk tanulni. Ám a magyar zenész- képzés már nem a régi. Igaz, most már egyetlen zeneiskola sem tuti ajánlólevél. Csak az számít, ahogyan játszol. Próbajá­ték van, és ott minden eldől. Ott a maxi­mumot kell nyújtanod, különben nem té­ged választanak. A mai magyar hangsze­res zenében van néhány kimagasló tehet­ség, akik külföldön játszanak, ám a ze­nészképzés, az oktatás sokat vesztett színvonalából. Felületesnek, langyosnak érzem a magyar zenészképző iskolát.- Mi ennek az oka? Kevés a munka, rosszak az oktatók? Vagy a világszínvonal emelkedésével nem sikerült lépést tartani?- Igazából nem tudom az okát. Ezt csak egy alaposabb elemzés tudná kide­ríteni. De Amerika vagy Oroszország már jócskán megelőzött minket. Világszínvo­nalú zenészeket képeznek, akik sorra nyerik a versenyeket. Itthon az ilyen ze­nész nagyon kevés.- Fel lehetne zárkóztatni újra a magyar zenészképzést?- Fel. De ahhoz mélyreható reformok szükségesek. Ám én még nem hallottam, hogy ilyesmit terveznének. Úgy tűnik, hogy egyelőre minden marad a régiben. És ez nagy kár. Megmondták, ki a jó Hargitai Géza úgy véli, hogy manap­ság a magyar zenésznek anyagi téren jobbak az esélyei, mint tíz vagy húsz év­vel ezelőtt. Igaz, most minden attól függ, hogy miként akar élni a zenész. Ha egy szimfonikus zenekarban akar „meleged­ni” nyugdíjazásáig, akkor rosszabbak az esélyei, mert kicsi a fizetése. De verseny- képes teljesítménnyel, produkcióval job­ban „labdába lehet rúgni”, mint egy évti­zeddel ezelőtt.- A gazdaságot jellemző új szellem a zenei életben is fellelhető?- Kőkeményen. Már a zenében is vadka­pitalizmus van. Ez jóimért jobban ösztönöz, többet kihoz az emberből. És aki többet mer vállalni, az többet is tud elérni. Persze azok­nak most nem jó, akik az előző rendszer ked­vezményezettjei voltak. Akkor preferáltak néhány muzsikust, akiknek a fejéről most le­hullt a korona. És ezt nekik nagyon nehéz tu­domásul venniük. A kilencvenes évek elejéig „ott fent” döntötték el, hogy ki milyen ze­nész. Most viszont a publikum dönt, a piac. Az emberek szórakozási igényei pozitív irányban változtak. - Bach és Beatles. Ho­gyan fér meg a kettő egymás mellett?- A zenésznek is vállalnia kell a nyi­tottságot, keresnie kell az új utakat. A Corelli a barokk muzsikával vált ismert­té. Barokkot nem könnyű jól játszani. A visszajelzések szerint nekünk elég jól si­került, de mivel mindig is nyughatatlan emberek voltunk, így eljutottunk a kor­társ zenéhez is. így találtuk meg a Beat­lest. Főként a fiatalok kedvelik nagyon a beat-feldolgozásainkat.- Bachot nagyon sokan, sokféleképpen játszottak. Lehet-e még találni valami picike pluszt, ami egyedivé teheti a megszólalást?- Mindig van valami, amiről hisszük, hogy csak mi találtuk meg a műben, hogy csak mi tudjuk egyedi módon meg­szólaltatni. Ezért érdemes csinálni. Kü­lönben nincs megfelelő sikerélményed.-És a külföldi szereplések?Megfelel a magyar zenész egy soknációs szimfonikus zenekar által megkövetelt elvárásoknak?- Aki itthon most jó, az külföldön is megállja a helyét. A kilencvenes évek ele­jéig a külföldi szerződésekkel kapcsolat­ban is torz volt a hazai szemlélet. Aki né­hány éves külhoni munka után tért visz- sza, az itthon máris elismertségre számít­hatott. Ma már ez nincs így. Most már is­merjük az értékeinket. A misszionárius zenész Mokány Gábor két évre szerződött Ku­ala Lumpurba. Az év végi szabadságát itt­hon töltötte, s ezalatt vállalta a koncertet a Corellivel. Azt mondja: elképzelhetet­len, hogy hazajöjjön és ne lépjen fel régi felállásában a trió.- Milyen Malajziában magyar zenész­nek lenni?- Nagyon kellemes. Nemcsak a trópu­si időjárást kedvelem, hanem az ottani munkát is, hiszen nemcsak koncertezek, hanem oktatok is, amit mindig nagyon szerettem. Malajziában a zenei élet ez idáig eléggé háttérbe szorult, és mi most egyfajta hittérítők vagyunk: próbáljuk megszerettetni az emberekkel a gyermek­cipőben járó zenét. Nincsenek profi zene­karok, tehát nagy űrt kell betöltenünk. Úgy érzem, ez legtöbbször sikerül is, mert hallgatóink egyre jobban megkedve­lik a zenét. Ez nagy elégtétel számunkra.- A szerződés lejárta után visszatér a Corellihez?- Két évre szól a szerződésem, de megtörténhet, hogy hosszabbítok. Ez jó lenne, mert szeretem ezt a zenekart, de ugyanakkor nagyon hiányzik a trió is. Je­lenleg még nem tudnám megmondani, hogy mit szeretnék jobban: maradni Ku­ala Lumpurban, vagy hazajönni muzsi­kálni Gabival és Gézával. Ámi az ottani zenekart illeti: huszonkét nemzet zené­szei alkotják, tehát ez már egy különle­ges, érdekes világ.- Könnyen megtalálta a helyét?- Nem volt problémám a beilleszke­déssel. Ha az elvárt szinten zenélsz, ak­kor a zenekar befogad. Egymásra va­gyunk utalva, hiszen csak akkor lehe­tünk sikeresek, ha mindenki jó. A zene nyelve nemzetközi, a profi muzsikusok mindenhol megértik egymást. Végezetül újra a mai magyar zenész- képzésre terelődött a szó. Hargitai Géza és Mokány Gábor is teljes mértékben egyetértett Csonka Gábor nézetével, mely szerint a magyar zenészképzés alapvető reformra szorul. Szerintük a képzés nincs összhangban az elvárások­kal, nem készítik fel a megváltozott ke­ményebb csatákra a zenésznek tanuló­kat. A felkészítést már a zeneiskolákban meg kellene kezdeni, hiszen csakis az le­het sikeres a pályán, aki igazán profi tud lenni. Nemcsak a zenei tudásban, hanem az elismertetésért folyó küzdelemben is. Nyugodt munkához szükséges biztos eg­zisztenciát csak az tud teremteni, aki minden téren meg tud felelni. A viszony­lag nyugodt évek 1990-ben véget értek, ám a trió tagjai szerint ez nem is baj. Im­már tíz éve a profizmus érvényesül a ze­nében is, s ez átrendezte a hazai zené­szek értékelését is - mondják; A lehető­ség mindenki előtt adott, ám a zenei vad­kapitalizmus sok tehetséges fiatalt elret­tenthet. Ezért szükséges őket megfelelő­en felkészíteni, hiszen különben az érté­kek is elkallódhatnak. És ezt a magyar zene nem engedheti meg magának. TOMPA Z. MIHÁLY A francia sajtó nem szabad, hanem független Szinte elképzelhetetlen, hogy a francia sajtóra a hatalom bármely formában is megpróbáljon nyo­mást gyakorolni - állítják egyönte­tűen a francia nyomtatott média vezető munkatársai, függetlenül attól, hogy egy mértékadónak számító, a mérsékelt politikai jobb mellett a balközép irányzatot egyaránt kiegyensúlyozottan kép­viselő hetilap, a Le Point, vagy a politikai címkétől mentes népsze­rű tömeglap, a France Soir, netán a legteldntélyesebb konzervatív elitújság, a Le Figaro fejléce alatt írnak. Mindezt a messziről jött magyar újságíróval olyan formá­ban közlik, mintha meg sem for­dulna a fejükben, hogy a dolgok mehetnének - vagy mehetnek - akár másként is. Azt természete­sen Franciaországban sem tagad­ja senki, hogy a sajtó és a politika között magától értetődően fennál­ló, s mindkét fél számára szük­ségszerű kapcsolatban a befolyá­solás finomabb eszközeivel, (ki­szivárogtatás, szándékos félretá­jékoztatás, vagy a különleges hát­tér-információk céltudatos csö- pögtetése), természetszerűleg él­nek a francia politika szereplői. Az erős kéz használata vagy a megfélemlítés viszont egy olyan piacon, ahol élénk a verseny, és számtalan kisebb-nagyobb függet­len nyomdatermék próbál olvasó­kat szerezni magának, kilátásta­lan vállalkozás. Egy fontos infor­máció elhallgatása, vagy érdeklő­désre számot tartó botrány eltuso- lása egyrészt szinte megvalósítha­tatlan elgondolás, másrészt, ha a szándék meg is lenne rá, mindez nem része a politikai kultúrának. És ebben a légkörben a sajtónak, az újságírónak szava és tekintélye van. Vagyis, amit ír, azért minden­ki a szakma szabályai szerint vál­lalja a felelősséget, tisztességtelen eszközökkel nem sokra lehet jut­ni. Önmagát lehetetleníti el az, aki figyelmen kívül hagyja az alapve­tő etikai normákat, minden alap, bizonyíték nélkül vádaskodik. Rá­adásul egy-egy sajtóper sok millió frankjába kerülhet a megalapo­zatlan információkat közlő lap­nak, amit kíméletlenül be is vasal­nak a cégen. Egyébként a megbe­csülés egyik példájaként többnyi­re létezik olyan záradék a munka- szerződésekben, hogy az az új­ságíró, aki kiválik a szerkesztő­ségből, egyévi fizetését megkapja, elismeréseként és megváltásaként a lapban birtokolt szellemi tulaj­donrészének. A dolgok másik ol­dala viszont az, hogy ha egy sajtó­állítás igaz, akkor annak általában végzett tanácsadói munkáért. A francia közvélemény és a sajtó többsége sajnálattal vette tudo­másul a népszerű közszereplő fél­relépését, ám magától értetődő­nek tartotta a lemondást. A Le Point hetilap külpolitikai rovata többek között a közép-európai térséggel is foglalkozó szakem­berének, Dominique Audibert- nek kicsit más erről a véleménye. Szerinte a sajtó kicsit engedéke­nyen kezelte a témát, és az írások inkább arról szóltak, hogy itt van ez a remek ember, aki megtévedt, és mennyire sajnáljuk őt ezért a botlásért, de kár ezért az éktelen­kedő rút szemölcsért az arcán. Nem pedig azt hangsúlyozták, hogy egy politikusnak, közsze­replőnek nem is lehet nagyobb vétke, mint a korruptsága, és ez a tény alapvetően megkérdőjelezi alkalmasságát, és teljesen lényeg­telenné és zárójelbe teszi minden A sajtó felelőssége, hogy miről beszél és kit hagy beszélni. Aki e szint alatt van, az egyszerűen nem szalonképes, nem szerepeltetik, nem kérdezik. meg is van a következménye, le- addigi eredményét, ténykedését, gyenek az érintettek bármilyen Dominique Audibert úgy véli, magas polcon és előnyös helyzet- hogy a sajtónak alapvető feladata ben. Legutóbb például a baloldali minden, de legfőképp a közéleti Jospin kabinet legnépszerűbb em- korrupció elleni küzdelem, és a bérétől, az okos és elismert sár- francia pártok háza táján még ez- mőrtől, az új francia gazdaságpo- után is akadhatnak kínos megle- litikai megálmodójától, Straus- petések, minden politikai tömö- Khan-tól voltak kénytelenek meg- rülés szekrényében rejtőzhet egy- válni amiatt, hogy a miniszter sok két még fel nem tárt csontváz. A ezer frankot fogadott el egy el nem Le Point vezető munkatársa azt is hozzátette: nem jellemző, hogy a szélsőséges vélemények rendre helyet kapjanak a hasábokon. Nem ugranak rá például a jobb­szélen álló, demagóg és populista szöveget hirdető Jean-Marie Le Pen minden megmozdulására. A sajtó felelőssége, hogy miről beszél és kit hagy beszélni. Aki e szint alatt van, az egyszerűen nem sza­lonképes, nem szerepeltetik, nem kérdezik. A szervilizmus, a szolgalelkű- ség nem divat a francia médiában, ott is csak a közszolgálati tévében fordulhat elő az a ritka jelenet, hogy a riporter udvarol, „alákér­dez” a politikusnak. Francia sajtó- szabadságról azonban hazai, ma­gyar értelemben mégsem beszél­hetünk, hiszen 1789, az első köz­társaság óta többé-kevésbé ez ar­rafelé lefutott meccs, mindenki el­mondhat, leírhat - a polgári nor­mák szerint - tulajdonképpen mindent. De ami több ennél, hogy a francia nyomtatott média független. Független a mindenko­ri és minden hatalomtól, s önálló­an és függetlenül gondolkodó szerzők írják. A francia társada­lom és a világ változása nyomán a pártlapok elkerülhetetlen sorsa az eljelentéktelenedés. Például az egykor hatalmas példányszámú s népszerű L'Humanite, a Francia Kommunista Párt lapjából mára 30-40 ezer példány kel el, de ha­sonló a helyzet a többi irányzatos pártkiadvánnyal és szócsővel, a jobbszélen álló sajtótermékekkel is. S ami még legalább ilyen fon­tos, a laptulajdonosok, az üzlet­emberek sem törekszenek arra, hogy saját elveiket lássák viszont a hasábokon. A lapcsinálás nem hatalmi, hanem távlati üzleti vál­lalkozás, amelyből nem akarnak mindenáron, s minél kevesebb idő alatt minél több pénzt kipré­selni. Azt persze a gallok földjén ■sem hajlandók túl sokáig finan­szírozni a tulajdonosok, ha csak a veszteséget halmozza az újság. Ez a visszafogott szemlélet és ön­mérséklet egy gazdag és jól mű­ködő országban, ahol az értékek megalapozottak, és nem kell órák alatt meggazdagodni, persze ter­mészetes és magától értetődő. Az kétségtelen tény, hogy a francia sajtót jelen pillanatban nem túlzottan érdeklik a kelet-kö- zép-európai és a magyar esemé­nyek - szerencsénkre. A Le Figaro például csak a közelmúltban nyi­tott európai oldalt, ahol esetleg a rólunk szóló írások is helyet kap­hatnak. Mint megfogalmazták, ez csak annyit jelent, hogy nincse­nek olyan sajnálatos szenzációk, ami figyelmet követelne, mint amire a Balkán vagy Oroszország naponta szolgáltat példát. A kiala­kult kép az, hogy Magyarország egy jó úton haladó, európai típu­sú, igyekvő demokratikus állam, amellyel nincs sok gond, és ez a fejlődés biztató és töretlen az 1989-es változások óta. A magyar belpolitikai események a francia sajtó látószögéből teljesen kies­nek. Tehát az a helyzet nem na­gyon jellemző, hogy míg a közép­európai térség szemléletét tükrö­ző német, svájci vagy osztrák mértékadó lapok rendszeresen foglalkoznak velünk, legutóbb például a Szent Korona átszállítá­sa kapcsán, addig ez a francia saj­tóban szinte elképzelhetetlen, és semmilyen visszhangra nem talál. Ami nem jelenti azt, hogy - leg­alábbis a külpolitikával foglalkozó - sajtószakemberek ne lennének képben a térséget illetően. Az egyik legnagyobb francia bulvár­lap, a France Soir fiatal vezetője, aki a lap megújítását és felfuttatá­sát kapta feladatul, szintén több­ször járt Magyarországon, és az 1989-es változások idején tudósí­totta a francia sajtót az itthoni ese­ményekről, s az akkori, illetve a jelenlegi közélet számtalan sze­replőjével készített interjút. Franciaország területében is hatalmas ország, s a központi la­pok mellett (melyeknek helyi vál­tozatai is vannak) komoly súllyal szerepel a térségi és a helyi sajtó. Utóbbiakban viszont a külhoni, pláne nem francia érdekeltségű történések bemutatása minimális szerepet játszik. A francia sajtóra egyébként is jellemző, hogy a he­lyi témák mellett a legjobb olva­sóknak és vásárlóknak tekintett nőket igyekszik megfogni a ha­gyományosan az ő érdeklődésük­re számot tartó - kultúra, divat, egészség, háztartás - témákkal. KOVÁCS JÁNOS Már a zenében is vadkapitalizmus van

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents