Heves Megyei Hírlap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-11 / 289. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1999. december 11., szombat Lesz még Játékszín, lesz még taps GYÖNGYÖS - Most mit mondjak erről a negyvenöt évről? Annyi minden megjelent már, szerintem az emberek unásig ismerik: a MÁV Kitérőgyár művészeti csoportja, 1954-ben színre viszik a Három a kislányt, és együtt maradnak. Most meg itt vannak, a negyvenöt éves fennállásukat ünnepelik. Ilyen egyszerű - mondja Jankovits Jenő, a Gyöngyösi Játékszín vezetője, amikor az ünnepi gála után néhány nappal leülünk beszélgetni. Ilyen kezdés után az újságíró mit tehet, leteszi a tollat, és vár. Mert az mégsem járja, hogy ne lehessen erről a csodavilágról, erről a negyvenöt éves csapatról valamit írni. De mégis, mit? Ha a legelején kezdjük, akkor nyolc oldalban sem lehet eljutni a máig. Ha csak felsoroljuk, hogy hol, mit és kikkel játszottak, az már magában sok-sok hasábot megtölt. Statisztikát meg mégsem csinálhatunk. Tanácstalanok vagyunk mindketten. Ám Jenő kisegít: ne az elején kezdjük, hanem még azelőtt. Majd összehozol belőle valamit.- Losoncon gyerekeskedtem, s meglehetősen nagy kópé voltam - kezdi, s rögtön rágyújt (neki elnézik), majd aprót kortyol a borából. - Épp azon gondolkodtam: miként kéne apámnak megmondani, hogy ne siessen az öltönyvásárlással, mert az iskolában alighanem egy kicsit hosszabb időt töltök majd, mint számítottuk. Szóval megbuktam, na. Aztán a front megoldotta a dolgot. A nővérem átszökött a határon, később én is. Magyar iskolába akartam járni. De aztán ez dugába dőlt. Visszaszöktem. Beírattak a szlovák polgáriba, ahol egy kukkot sem értettem semmiből. Egy év alatt annyi hasznom volt, hogy nagyjából megtanultam a nyelvet, viszont hét tárgyból megbuktam. Apám látta, hogy ez így nem lesz jó, megkérdezte: mi akarok lenni. Mondtam: cukrász. Mivel apám iparos ember volt, elintézte, hogy felvegyen az egyik kollégája inasnak. Két hét alatt telefaltam magam, megutáltam még azt is, aki krémest eszik. Apám elé álltam, és közöltem, hogy inkább fűszeres lennék. De az sem olyan volt, mint hittem, elsőként a takarítás meg a lótifuti jutott nekem. Hősiesen bírtam két hétig, aztán úgy döntöttem, hogy inkább rádiószerelő leszek. Szegény apám akkor már kezdett ideges lenni, de elintézte. Megint inas lettem. Egy karácsony előtt egyedül voltam a műhelyben, amikor hívtak egy rossz rádióhoz. Hohó, majd én megcsinálom, mondtam, kimentem, hát, szegényeknek nem lehetett valami jó karácsonyuk, mert úgy szétszedtem a masinát, hogy szerintem azóta se rakták össze. Hanem ez a kudarc elvette a kedvemet a műszerészkedéstől is. Egy életre. Ekkor már nagyon féltem, hogy mit szól édesapám, de nem került sor arra, hogy megint elálljak. Jöttek hozzá, hogy vagy szlováknak vallja magát, vagy baj lesz. Erre ő azt mondta: megyünk. No, így költöztünk Gyöngyösre. Én meg Miskolcra kerültem, a gépipari technikumba. Ott bekerültem a színjátszó csoportba, és nagyon sokat jártam színházba. Bérletem volt. Mert az iskola mellett dolgoztam a SZOT-ban, konferáltam meg stúdióztam. Apám nem bírta volna az albérletet kifizetni. Én meg ódzkodtam a kollégiumtól. Már akkor is a függetlenséget szerettem. Közben elvégeztem a kétéves rendezői akadémiát is. Az iskola után Gyöngyösön, a kitérőgyárban kezdtem dolgozni. Hamar kiderült, hogy van valami affinitásom a színpadhoz, hát megbíztak, hogy tevékenyen vegyek részt a gyár kulturális életében. Rendeztem például egy élmunkásoknak szóló ajándékműsort. Úgy gondoltam, legyen már egy kicsit színvonalasabb, szakítsunk a csasztuskás hagyománnyal. Nagy botrány lett. Megengedhetetlennek tartották, „baromságok voltak egy bolháról” (Muszorgszkij bolhadala), és a többi produkciót is hasonlóan élték meg az „illetékesek”. Az ügyből ügy lett, de végül a megyei pártbizottságról gratuláltak. Istenem, ilyen emberek is voltak azért. Különben sem érdekelt soha a politika. Én csak csinálni akartam a dolgom. És csináltam is. A Három a kislányt ’54-ben mutattuk be, hát, az sem volt kis vállalkozás, de nagy volt a sikere. Akkor úgy gondoltuk, hogy abbahagyjuk, de másként alakult. Hiányzott a taps. Majd nézd meg a kiadványunkban, hogy hol és miket játszottunk. Ötvenhatban éppen a Lili bárónőt próbáltuk. Megesett, hogy feljöttek a próbaterembe, és morogtak, hogy amíg az utcán véreznek az emberek, addig mi itt dalolászunk. De amikor vége lett a forradalomnak, és bemutattuk a darabot, akkor bebizonyosodott, hogy megérte. Az emberek felejteni akartak, szórakozni. És mi szórakoztattunk, talán valamelyest feledtetve a rémségeket. Aztán függetlenedtünk a gyártól, az akkori művelődési otthonban, majd a mostani művelődési központban találtuk meg a helyünket. Tényleg megtaláltuk. Itthon vagyunk. Segítenek, szeretnek. És ez persze kölcsönös. Erről jut eszembe, másfelé is szeretnek minket. A csoport is többször volt már, jómagam pedig rendszeresen visszajárok Losoncra, a Kármán József Színházban rendezek. A vámosok ma már nem keresgélnek nálam semmit. Szinte csak legyintenek, jön már megint az almazöld kofferjével. Tudják, hogy csak a holmim van benne. Tudod, azért jólesik, hogy most már Losoncon nem a Jankovits fia vagyok, hanem a Jankovits. Nagyon jó érzés, hogy abban a városban szeretnek és elismernek, ahonnan vásott kölyökként kellett eljönnöm. Persze, itthon is örömmel érzi az ember, hogy szeretik. Szereti a közönség — hiszen különben nem jönne el az előadásokra és szereti a társulat. Legalább háromszázötven ember megfordult ez alatt az idő alatt a Játékszínben. És vannak olyanok, akik évtizedek óta nem voltak színpadon, de most, a gálán felléptek. Ez mindent elmond. Persze, olyanok is vannak, akik nem jöttek el. Ez sem baj. A lényeg az, hogy ma is találhatsz olyan embereket, akik hajlandók áldozatot hozni a közösségért és a közönségért. Mert kétségtelen, hogy a rendszerváltás óta kicsit nehezebb megszervezni a csoport életét. A munkáltatókat ma már legkevésbé sem érdekli, hogy az alkalmazottjuk esetleg amatőr színjátszó. De azért nem panaszkodom. Sőt, most egy nagyon határozott fiatalításon dolgozunk, és örömmel mondom: sikerrel. Szóval, lesz még Játékszín, lesznek előadások, lesz taps. Persze csak akkor, ha most abbahagyjuk ezt a beszélgetést. Mennem kell a próbára. Az idén még lesz két Kaviár előadásunk. * Jenő próbára indult. Kérdezni nem maradt idő. Hogy miként lehet együtt tartani egy csoportot? Mekkora lelkesedés kell a sok évtizedes munkához? Hogy miért éri meg? Hogy a vezető személyisége mennyire fontos a csoport életében? Hogy miért nem szabad abbahagyni? Ezekre a „csekélységekre” majd az ötvenéves jubileumon térünk vissza. (espé) Vásott kölyökből színházi fenegyerek. Jankovits Jenő. És jönnek a fiatalok... fotók: suha Péter Az óvodában egyformák vagyunk Hiányzik az esti mese, a gyermek több szeretetre vágyik Korán kezdődik. Az ember hároméves korában arra ébred, hogy fel kell öltöznie és el kell baktatnia az óvodába. Mindez csak eleinte rossz, mert hát óvodába járni végül is jó dolog. Ami talán elsősorban az óvó néniknek köszönhető, akik roppant türelemmel pá- tyolgatják az emberkéket. Hogy mindezért mit kapnak cserébe? Talán csak néhány őszinte mosolyt és ragaszkodást a kicsik részéről. Mert a felnőttek mintha nem tekintenék „kemény” pedagógusi szakmának az óvónősködést. És hát a különböző elismerések osztogatásánál is csak ritkán szólítják az óvónőket.- Hogyan élik meg mindezt az óvónők? - kérdeztük Kis Józsefiétől, a hatvani Jókai úti óvoda vezetőjétől.-A pedagógusszakma manapság általában nem kapja meg a megfelelő elismerést - kezdte válaszát a városszerte Éva néniként ismert intézményvezető. - És azt is sajnálattal tapasztaljuk, hogy az ünnepségeken a köszöntőket gyakran a kedves pedagógusok és óvónők megszólítással kezdik a felszólalók. De ezt mi, óvónők már nem is találjuk sértőnek. Annál is inkább, mivel a szülők többsége átérzi munkánk fontosságát. Én mindig is nagyon sokra tartottam a megfelelő kapcsolatot a szülőkkel, hiszen a gyermek- nevelésben mindkét félnek megvannak a jól elkülöníthető feladatai. Az óvoda nem pótolhatja a család szerepét.-A családok is megváltoztak. Nagyobb a rohanás, feszítettebb az életritmus...- Sok gyereknél érezni a mai társadalomra jellemző túlterheltséget, a napi gondok miatti nyomott hangulatot. És az ilyen családban élő gyermekeknél látni, hogy több szeretetre vágynak. De szerencsére nagyon sok szülőnek sikerül az otthonon kívül hagyni a napi gondokat.- Mintha egyre több lenne a problémás gyermek...-Az utóbbi években valóban megnőtt azoknak a gyermekeknek a száma, akiknél (az iskolakezdésre) tanulási problémákra számíthatunk. Mindez gyakran ott jelentkezik, ahol a gyermek szeretet- igénye nem kap megfelelő viszonzást a család részéről. Gyakran az esti meghitt együttlétet felváltja a tévézés, holott az esti mesélést semmi sem pótolhatja. Az anyukának, az apukának a gyermekágy szélén ülve kell mesélnie. Lehetőleg a gyermek szemébe nézve. Az sem baj, ha fejből többször is ugyanazt a mesét mondja.- Az otthontól való elszakadás az óvodában kezdődik. Itt kell először egyedül boldogulnia az embernek. Érezni már ekkor, hogy kiből lesz befutott üzletember és kiből rabló?- A kiscsoportban még mindenki egyforma, őszintén érdeklődő, tudásvággyal rendelkező, ártatlan emberke. Nagycsoportban is csak azt látni még, hogy ki milyen könnyen veszi majd az első iskolai akadályokat. Tehát itt még semmi sem dől el, még nem tudni, hogy kiből mi lesz. Az óvoda még általában mindenki számára kedves emlék marad. És talán ezért is érdemes óvónőnek lenni. Tompa Z. Mihály Éva néni a kiscsoportban (fotó: t. z. m.) [Berfmtatbtér^aM simta^iSyPiiaiM^S Áralnlo Szereti Ön a kihívásokat? Új technológia, új kollektíva, versenyképes fizetés. Magyarország egyetlen acél aeroszolpalack-gyártó üzeme keres jól képzett gépésztechnikus vagy lakatos munkatársakat. Jelentkezés: PIKOPACK Rt. Emberi erőforrás szervezet Füzesabony, Kerecsendi út 123. Tel.: 36/344-233 (976) HIPERMARKET - EGER Nyitás - 2000 március Üzlethelyiségek 8c Étterem KIADÓ Érdeklődni: Healey & Baker Tel.: (36) 1 268 1288 Wéiner István Fax: (36) 1 268 1289
