Heves Megyei Hírlap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-06 / 259. szám
y Jó lenne itt? A falucska festői szépségű helyen fekszik, mégis a szelíd lankák ölelésében, a természetvédelmi tájegység részeként évről évre öregszik, s lassacskán elnéptelenedik. Nézem az őszi fényben aranyló hegyoldalakat, s homályos vágyat érzek: jó lenne itt élni, s talán meghalni is. A közeli erdőből téli tüzelőnek valót vágatni, a hűvösödő estéken megrakni a kandallót, s a képzeletbeli otthonom ablakából esténként a lassan szürkülő hegyekre meredni, s elgondolkodni az élet múlandóságán. Jó lenne itt. Reggelente friss levegőt szippantva tudakolni a jó szomszédtól, pihentető volt-e az éjszakai álom, komótosan megbeszélni, mi kerül ma délben az asztalra. Jó lenne e tájjal együtt lélegezni, ismerni a gombák rejtekhelyét, és megfigyelni, miként költ tavasszal a kerecsensólyom. A falu elöljárója azonban egykettőre szertefoszlatja az illúziókat. Meséli, hogy az elmúlt egy-két évben immár tucatszorra törnek be közintézményekbe máig ismeretlen tettesek. Elvitték már a pályázati pénzekből nyert videót, színes tv-t, számítógépet, s a boltból mindent, mi megehető, megiható. Itt délután öt órakor zárak kattannak, kulcsok zörrennek, s akinek nem muszáj, nem merészkedik ki a saját portájáról. Itt mindegy már, hogy fényes nappal vagy sötét éjszaka van. Az atrocitások állandósultak, s az emberek félnek. Hallgatom a keserű tényeket és azon gondolkozom: kinek áll érdekében elvenni s meggyalázni az emberekben élő morzsányi illúziót az élet szépségéről és értelméről? S vajon lesz-e valaha akarat e hazában arra, hogy a jogok mellé olyan kötelezettségeket rendel, amelyek az értékek védelmét, az emberek nyugalmát mindennél előbbre helyezi, s ezt minden eszközzel érvényre is juttatja? (barta) Fel a kezekkel! A minap egy végtelen terembe belépve hosszan és akkurátusán kellett kezet fognom a már bent lévőkkel. A kezek rutinosan ismétlődő mozdulatsora úgyszólván a gondolat és érzelem parányi felvillanása nélkül, tökéletes gépiességgel ment végbe. A dolog kikopott és gyakorlott mindennapisága nélkülözött bármiféle fennkölt pátoszt, parányi mögöttes jelzést. Magam sem érzékeltem semmi egyebet a jelenség tartalmából, csak megszokott közönségességet. Míg az előadó elnyúló, egyre hosszadalmasabb és körmönfontabb mondatai duruzsoltak a fülembe, mindennapi, elfeledett társaim, kezeim, közömbösen, a várakozás unott perceihez illőn hevertek előttem a pádon. Volt kis időm, míg rájuk gondolhattam. Leghűbb szolgáimra, melyek, ha szerencséltet a sorsom, egész életemen át társaim maradnak. Társaim jóban és rosszban, nem utolsósorban általuk jóban és rosszban. Velük fogom mi kedves és visszataszító, ők simítanak és írnak helyettem, éltetnek, falatot adnak a számba és ápolnak. Megmossák arcom, megfésülik hajam és megkötik cipőzsinórom, nehogy hasra essek és kitörjem a nyakam. Vigyáznak rám. Nem is engedem el őket. Fogom a kezük. Mindig magam mellett szeretném tudni a párost, és tudni persze mindig, hogy mit csinál a jobb és mit a bal. Mert egyformán kedvesek ők számomra, bármely oldalon is álljanak, egyként és együtt engem szolgálnak. Elválaszhatatlanok vagyunk, a vér és ideg szoros és megbonthatatlan közelségében. A kézfogás nem csupán az emberi végtag utolsó szakaszát bontó felhámok érintkezésének pillanata. Elfogadás és megegyezés, a partnerség és nyíltság, a békés tárgyalás testesült formája, amiben talán tükröződik rég porladó őseink szándéka: meztelen, nyílt tenyérrel jöttem, nem fegyverrel. Az alku megpecsételéseként, az adott szó visszavonhatatlan véglegességével járt a kézfogás messzi korok poros vásárain, s a modem kor nyilvános nagy közterein is. A kezek találkozása a külvilágnak is szól. Nemhiába látni az újságok címoldalán vagy a tévéadók esti hírműsorában nap mint nap egymás mellett álló, mosolygó és kezet rázó diplomatákat még akkor is, ha ügyükben netán a minimálisnál is kevesebb haladás mutatkozik. Egy kézfogás ígéret, előleg, kitöltetlen biankó, csekk a megoldásra, és mindenekelőtt jelkép, formaság. Hogy ne puszta formaság maradjon, ahhoz persze nemcsak a kezek érintése, a felkar lendülete, a váll mozdulata kell, a törzs döntése sem elég. Ahhoz föntebb kell elindulnia valaminek, ami több, mint a mozdulat monoton rutinja. Enélkül hiába van a kézfogó, mindig lekezelés-íze lesz. Kovács János HÍR(TELEN)KÉK.. A magyar lakosság 66 százaléka csalódott a rendszerváltáshoz fűzött várakozásaiban. Nem hullott a manna...! * A jelenlegi államfő, illetve egy kommunista párti vezető részvételével tartják meg jövő vasárnap az ukrajnai elnökválasztás második fordulóját. Várhatóan süveget emelhetnek Kucsmának... * Nulla százalékos jövedéki adókulccsal kerül forgalomba hazánkban a biodízel. A maffiától jól felhígítva vízzel... * Kína egyik legtehetősebb embere, Mu Csi-zsong kénytelen lesz a bíróság előtt felelni a módfelett kétes pénzügyei miatt. Ha veszít, akkor: Jüan Ki-peng... * Női popók szépségversenyét kívánták megrendezni az elmúlt hét végén Szécsényben, a buli előtt azonban az összes benevezett hölgy eltűnt. Szégyellték a koffert, s egyszerűen kifaroltak... (szilvás) Az amerikai akciómozi alkonya? Meleg, derűs novemberi nap. A tévéstábok és a sajtó munkásai egymás kezébe adják a kilincset a Mafilm Róna utcai főhadiszállásán. Hiába, nagy úr az évforduló meg a húzónév. Egy olyan húzónév, akinek véleményére évfordulótól függetlenül is kíváncsiak. Valamit sejthet erről a 85 éves ünnepelt, a Magyar Operatőrök Társaságának elnöke, a hazai operató'rképzés megteremtője, Illés György, aki megadó derűvel tűri az ismétlődő' kérdéseket. Ránéz az ajándéknak szánt bikavérre, igen, egri, a gyógyító szülőhely íze. Vékony szálú fehér haj simul a fejre, a szemüveg mögül gyermeki világos, kíváncsi szemek csillogása, rágyújt, apránként szív a rövid szipkából. Kezdhetjük. Fölvétel indul.-Halottak napján születni az álmoskönyvek szerint hosz- szú, tartalmas életet jósol...- Én vagyok rá a bizonyíték. Bennem is sokszor előjött ez a gondolat, de tudatosan sosem formálódott meg erre a válasz. Hála Istennek, eddig nem foglalkoztam az életkorommal, aminek az az oka, hogy viszonylag egészségben élem az életet. Szerencsés alkat vagyok. Talán a családi génjeimen keresztül is inkább a humor és az élet szépségeit kereső és követő szemlélet alakulhatott ki bennem az évtizedek alatt. Ilyen talajon szerencsésen találkozott az én személyiségem és a film, s így maradhatott meg a derű.-Ez a környezetére is kisugárzott. Nem nagyon tudok róla, hogy a szakma valaki iránt ilyen egyételműen kinyilvánítaná a szeretetét. Egyetlen mögöttes rossz szót, kellemetlen megjegyzést sem hallani. Ami azért ritkaság, nem általános jellemzője a hazai filmes viszonyoknak.- Nagyon korán, már az első filmek után igen tudatosan megformálódott bennem, hogy az a környezet, a stáb, amellyel együtt dolgozom - világosítóktól a színészekig, sminkesekig bezárólag -, egy olyan légkört érezzenek maguk körül, amiben nem a munka nehézsége és izzadságszaga kap életteret. Ezeket kell feloldani úgy, hogy egyfajta családdá átalakulva az adott körülmények között a legjobb módon nyerhessenek feldolgozást a problémák.- Lehetett ebben a filmes családban is kezelni a konfliktusokat, ahol azért elég sokféle egyéniség mozog?- Lehetett. Az esetek abszolút többségénél sikerült jó megoldásokat találni. Voltak persze olyan esetek, amikor átmeneti összeütközésre került sor. A lényeg az, hogy az egyik legfőbb törekvésem az volt, hogy ezeket a nehéz pillanatokat is humorral és barátsággal próbáljuk meg áthidalni. Nem utolsósorban a közös munka, a film, a produkció érdekében. Ez nagyjából sikerült. Nem nagyon adtam okot arra, hogy kételkedjenek abban, amit mondok vagy teszek. Az utóbbi tíztizenöt évben persze nagyon sok minden változott, sokat változtak az emberek is. Nem akarnám mindezt szakmailag az amerikai filmek nyakába varrni. Noha tény, az amerikai filmek nagyon sokat ártottak az embereknek etikailag. Különösen a fiataloknak, akik moziélményeiket az életbe próbálták meg átültetni, és ebből egy nagyon kellemetlen világ kezd kialakulni. Ami nyilvánvalóan csak egy része a dolognak, a harc az életért, a megélhetésért, a törtetés - most nem véve tudomást a napi politikáról -, ez mind benne van abban, hogy egy másfajta életszemlélet nyer teret. Amikor én kezdtem a pályát, az, hogy valaki elment moziba, azt jelentette, sötét ruhát vett föl, rákészült, egy valóságos esemény volt. Ma tudjuk nagyon jól, hogy ez mit jelent. Se sötét ruha - az még csak hagyján -, de se mozi, se film. A színháznak talán még megvan ez a tisztelete. A színházi előadás, pláne ha nem túl „önkifejező” módon történik, akkor az a nézők számára még ma is ünnep. Ezt kellene nekünk szép lassan, fokozatosan elérni a mozinál is újra. A multiplexek nélkül is, mert az szerintem nem mozi, az igazi mozi az, amikor 2-300 ember együtt él, lélegzik és örül.-A sokat megélt emberek között is ritka az olyan, aki a változó világ számára ellenszenves jelenségeire nem visz- szahúzódással, keserűséggel és dühvei reagál. Só't fontosnak tartja, szereti és neveli a fiatalokat, hisz a jövójükben.-Ez azért alapvető, mert a kezdetektől, 1949-től úgy fogtam fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett munkámat, hogy ez nemcsak egy szakmai feladat: bizonyos ismeretanyagot őszintén és tisztán átadni a következő nemzedéknek. Mindez rendkívül fontos volt az emberformálás szempontjából is. Nekem ugyanis szent meggyőződésem, hogy még egy ilyen összetett filmes szakmában is, mint amilyen az operatőri, nagyon lényeges az eszköztár ismerete, de én ennél egy fontosabb dolgot is szerettem volna elérni, és ez volt fő célom évtizedeken át: hogy hogyan lehet ezekből az emberekből a fejlődésüket segítve egyéniséget formálni. Miként tudok én hozzájárulni ahhoz, hogy valaki olyan egyéniséggé váljon, aki a társadalom felől érkező információkat mint szűrő, átengedi magán, és ebből következtetéseket von le filmen, novellában, zenében, festményben. De ehhez egyéniség kell, méghozzá azért, hogy a társadalom felől érkező információkat, lévén érzékenyebb lélek, hamarabb fölfogja, mint egy átlagember. Nekem az a dolgom, hogy ezeket az információkat átszűrve, vele megosszam egy mű keretén belül. Meg voltam pról győződve, hogy a legjobb módszer az lett volna a főiskolán, ha az irodalom, a zene, a képzőművészet történetét koronként ugyanakkor és egyszerre tárgyalnánk. Ezzel rá lehetne a fiatalok figyelmét irányítani arra, hogy minden időben az alkotóművészek a saját korukat, annak a társadalomnak az örömeit, gondjait próbálták megformálni. Számunkra is ez a lecke. Ha ez igaz, és négy évig össze vagyok zárva egy fiatallal, akkor az egymással folytatott beszélgetések és viták rendkívül alkalmasak arra, hogy a társadalom hibáira, sőt bűneire fölhívják a figyelmet. Ha valaki valamit nem ismer, akkor az ellen nem tud védekezni. így viszont fölkészülhetnek.- A gyakorlatban ez hogyan fest?- A beszélgetések és az egyes filmetűdökre való felkészülés, vagy a levetítésük során kialakuló viták alkalmasak arra, hogy a fiatalok számára irányt mutassanak. Az elvem egyébként az volt, amit mindig elmondtam az első órán a gyerekeknek: nagyon kellemes négy év elé néznek, itt és most a főiskolán minden olyan dolgot meg tudnak valósítani, amit korábban elképzeltek, legyen az bármilyen nagyszerű vagy hülyeség. És ez nem fogja befolyásolni se az osztályzatukat, se az ösztöndíjukat, egy a lényeg, hogy utána beszéljük meg. Leülünk, nem ketten, hanem a tízfős osztály, és mindenki elmondja a véleményét. A legfontosabb, hogy te, aki a filmet készítetted, a magad számára vond le azt a következtetést: mit csináltam jól és mit rosszul. Itt a főiskolán alkalom van erre, mert abban a pillanatban, mikor kilép, ott már éleslövészet kezdődik, és csak a jót lehet keresni. Ez a módszer élményt ad a gyerekeknek, jobb, mintha számon kérném: megcsináltad az etűdöt, lássuk, ez vacak, használhatatlan. Mindettől még nem tudná meg, mi a jó, sőt sokkal többet ártanék neki, mint az én tekintélyemnek. Az nem megoldás, ha a tekintélyem birtokában kijelentem valakiről, hogy hülye.-Alakulhat jól a magyar film sorsa, lehet még nagy tábora, amikor nemcsak a közönség, hanem a hazai filmek száma is megfogyatkozott?- Lesz, biztos vagyok benne. Kötelez az a hagyomány, ami a ’60-as, ’70-es években kialakult. Most egy olyan generáció került előtérbe, amely nagyon sok bizonytalansági tényezőt tud maga körül. A film alapkérdése: kiknek akarok beszélni és miről. Mert a film nemcsak egy gondolatközvetítő tárgy, hanem azt úgy kell tálalni, hogy annak cselekménye legyen, szóljon a nézőhöz és lekösse. Ha nincs mondanivaló, az baj. Erre elég sok példa akad nálunk is. Vannak, akik az önmegvalósítás gondolatát dédelgetik, ami sehová nem vezet. A film ugyanis nem pár száz ember számára, hanem a tömegeknek készül. Méghozzá oly módon, amit az amerikai filmekből feltétlenül meg kell tanulnunk, hogy egy történetet úgy tudjunk elmesélni, hogy az a nézőt odaszögezze a székéhez, miközben olyan értékes gondolatot és érzéseket tükröz, amire mindnyájunknak szüksége van. Film emberekről, embereknek. Történet, humor, amin nevetni lehet, és könny is persze., Nem elsősorban love storyra gondolok, bár még ez se lenne olyan nagy baj. Egy volna a fontos, hogy ez a legifjabb generáció megtalálja azt a hangot, amivel ők filmről filmre egyre inkább közelebb tudnak kerülni a nézőkhöz. Ez be fog következni. Ha igaz, 2000 júniusában meglesz a filmtörvény, ami segít a nagy játékfilmek anyagi helyzetén. Ez kicsit megkönnyíti a rendezők, producerek dolgát is, másrészről megnehezíti, ha ugyanis kialakul egy egészséges versenyszellem, akkor az a rendező, aki két-három sikertelen kísérlet után el akarná kezdeni a következőt, nem hiszem, hogy arra pénzt fog kapni. Ez remélem, kedvez majd a mondanivalóval rendelkező tehetségek kibontakozásának. Ma a rendező megír egy forgató- könyvet, és évekig házal vele, ami nem normális. Zsigmond Vilivel - Hollywoodban dolgozó tanítványommal - beszéltem legutóbb, ő is azt mondta, hogy a kinti nézők már utálják az akciófilmeket, és követelik az emberi történeteket. Amire momentán ott nincsenek felkészülve. Ez is nekünk kedvez.-Milyennek találja egykori egriként, operatőri szemmel, s mint díszpolgár a várost?- Álomszép, gyöngyszem, készül a színház is, egyre nagyobb örömmel megyek. Egy példa, hogyan lehet egy várost szeretetté alakítani. Az egészségem, közérzetem megőrzésében is sokat köszönhetek a városnak, évente legalább két-há- romszor meglátogatom a Török fürdőt, ahol gondos kezek vesznek kezelésbe. Nekik is köszönhető a 85 év. Régi vágyam, hogy Egerről egy filmes monográfiát készítsek, ezt a lelkemben még mindig nem adtam föl. 1946-47-ben az első nemzetközi úszóversenyről készíthettem tudósítást és forgattam elé egy kis vázlatot Egerről, kétperces rövid darabot, zenével. Akkor mindössze 60 méter filmet kaptam rá, ami nagyon kevés volt, tekintve az akkori nyersanyaghiányos időket. Remélem, hosszabbra is lesz még mód. Kovács János Illés György: Vágyam egy egri filmmonográfia fotó: ötvös
