Heves Megyei Hírlap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-06 / 259. szám
1999. november 6., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Magyar esélyek Európa közepén (1.) A NATO szája íze szerint A Friedrich Ebert Alapítvány október második felében magyar újságírókat látott vendégül egy tanulmányúton Brüsz- szelben. Európa fővárosában természetesen maga az öreg földrész, s persze az Európai Unió volt a fő téma: a kurzus résztvevői megismerkedhettek az Unió intézményeivel, működésével, hallhattak a magyar EU-csatlakozás esélyeiről és kihívásairól. A delegáció a NATO főhadiszállását is felkereste. Utóbbival kezdjük: azzal, ahol már benn vagyunk. Solana, a bővítést vezénylő főtitkár. Az EU-ba ment. A jelenlegi magyar miniszter- elnök habitusát ismerve az ember csak csodálkozik: miként lehetséges az, hogy az Észak-atlanti Katonai Szövetség főhadiszállásán, mihelyst belép a látogatók számára nyitva álló ajtón, azonnal Horn Gyulával találja magát szembe? Persze nem a húsvér exkormányfővel, hanem a portréjával, egy óriási fotóval a falon, ahol a NATO történetét bemutatni hivatott tabló kapott helyet. Horn a cseh és a lengyel köztársasági elnökkel ráz kezet éppen, annak apropóján, hogy országainkat tagnak invitálták abba a szervezetbe, amelyről ezen a tájékon hosszú évtizedekig csak rosszat lehetett hallani. A tablón fények villognak, Gyula feje fölé percenként glória kerül. El tudom képzelni, mit érez szegény Orbán Viktor, amikor erre veti a sors. De hagyjuk a gonoszkodást... Koncentrálni nem könnyű, a Hom-képen kívül más is emlékeztet Magyarországra, a főhadiszállás épülete például pont úgy néz ki, mint egy lepusztult, külvárosi, szürke, szocialista irodaépület. Ami ennél jóval fontosabb, arról elsőként az immár négy főtitkárt - Javier Solana a minap búcsúzott, s lett az Unió fő „külügyese” - is megért Wemer Bauwens, a NATO információs részlegének vezetője beszél a delegációnak. Szavai szerint a NATO, amelynek teljes jogú tagságát Cseh- és Lengyelország társaságában épp a koszovói háború előtt nyertük el, védelmi szervezetből kezd egyre inkább válságkezelő szervvé alakulni. A márciusi koszovói bevetés ENSZ-felhatalmazás nélkül történt, hiszen a Biztonsági Tanácsban Oroszország és Kína is a katonai fellépés ellen szavazott. Az ilyen helyzetek elkerülése érdekében a jövőben tisztázni kell, hogy a NATO milyen jogalapon avatkozik be az államok belügyeibe, azaz, hogy a nemzetközi közösség meddig tűri az emberi jogok megsértését. Az mindenesetre kedvező, hogy az oroszokkal - akikkel 1991-92 óta építgetik a kapcsolatokat - a Koszovó miatt megromlott viszony kezd normalizálódni. A NATO-nál egyébként kilenc formális jelentkezést tartanak még nyilván, a három balti állam, valamint Szlovákia, Románia, Bulgária mellett Albánia, Macedónia, Bosznia is a tagságra pályázik. A bekerülésnek persze ára van, teljesíteni kell a megszabott gazdasági-politikai kritériumokat, ráadásul utána sem lehet lazítani, a szervezet a tagok „állapotát” is folyamatosan figyelemmel kíséri. S ha a szövetség tovább bővül, folytatódik a NATO eu- rópaizálódása. A jelenleg Koszovóban állomásozó 80 ezer katonának is kevesebb, mint tíz százaléka amerikai. A koszovói válság idején médiasztárrá avanzsált NATO-szóvivő, dr. Jamie P. Shea a szövetség katonai vezetői körében valószínűleg nem túlságosan népszerű. Saját bevallása szerint ugyanis időnként előfordul, hogy többet mond, mint amennyit kellene. A jugoszláviai légicsapások beindulásakor például addig titkos dokumentumokat is nyilvánosságra hozott. Nem baj, véli ő, a NATO egyfelől sokkal inkább politikai szervezet már, mintsem katonai, másfelől még mindig jobb, ha az első információ hiteles forrásból - értsd: magától a NATO-tól - származik, mintha valami ellenőrizetlen, félig igaz hír látna napvilágot. Ha mi adjuk az információt, az a NATO szája íze szerinti információ lesz - fogalmazott. Maradva még Koszovónál kicsit: a NATO-nagykövet Simonyi András szerint hazánk tisztességesen és becsületesen került ki a krízisből. Bebizonyította, hogy hasznos tagja a szövetségnek, s ezzel jelentős politikai és erkölcsi tőkét halmozott fel - állítja a mintegy hatvanfős állandó magyar képviseletet vezető diplomata. A szövetségből ugyan nem lehet „kiesni”, de a perifériára jutni igen, mi viszont a, válság idején tanúsított magatartásunkkal éppen egy jó középpozíció felé tartunk. Már „csak” a haderőreform hiányzik, de az nagyon: mivel nálunk tíz éve nem nyúltak hozzá a hadsereghez, minden ugyanúgy működik, ahogy annak idején. Európa összesen egyharmaddal kevesebbet költ honvédelemre, mint az USA, a kapacitások tekintetében mégis csak mintegy 40 százalékot „hoz”. A magyar mutatók ennél még sokkal rosszabbak. Rénes Marcell Alex, a svájci emberünk Az a hatvanas, őszülő hajú, magas férfi ott a templomban olyan meghatóan beszélt a magukra maradt, támogatásra szoruló emberekről, hogy a hívők serege azon nyomban a szívébe fogadta. Arra a karácsonyi szentmisére most úgy emlékszik ez a barázdált arcú, megnyerő modorú svájci úriember, hogy kamaszos lámpalázzal lépett a fénylő oltár elé, s bánta azt a pillanatot, amikor a plébános kérésére ráállt a szónoklatra. Ott döbbent rá valójában, hogy a több mint negyvenévi távolléte alatt anyanyelvén szinte alig váltott szót Magyarságát, szülőhazája iránti szeretetét azonban a távolban elröppent négy évtized sem tudta feledtetni vele. Már jócskán benne járunk a délelőttben. Kora reggel úgy ültünk le, hogy beszélgetünk egy jó órát, aztán, mert mindkettőnknek van még dolga ebédig, ki-ki megy a saját útjára. De egyikünk sem moccan, csaknem hasonló korúak vagyunk, s bár a történelem szele nem egyformán érintett meg bennünket, az egyik gondolat a másikat követi. És nem lehet abbahagyni, mert még véget sem ér az előző igaz mese, máris egymás szavába vágva kérdezzük, hogy: és arra emlékszik... ?-Tudja, én úgy sétálok végig ezeken az utcákon - néz rám töprengve -, hogy közben arra gondolok, valaha itt éltek és boldogultak a szüleim. Amikor először hazajöttem, és eljutottam ide, az első utam a székesegyházba vezetett, s azóta is minden alkalommal betérek abba a gyönyörű szentélybe, mert ott tartottak keresztvíz alá... Kissrácként megélt emlékeim fűznek ide, aztán egy nagy-nagy űr következett, és most nem tudok betelni ennek a városnak a szépségével - kezében megremeg a cigaretta.- Mindig ilyen sokat szív?-A, nem, csak most. Most, hogy úgy felizgatott a múlt. Alex Kovats elnyomja a csikket, s azt mondja, érdekes, milyen jó dohányillata van itt a levegőnek. A gyárból jön, intek az udvaron túlra, mi már megszoktuk.-Emlékszik még a régi, Dobó téri piacra? - vált egyszerre témát.- Hogyne - bólintok. - Csak nem arra gondol, hogy vödrökben árulták ott a békát, s elhűlve figyeltük, amint az asszonyok mustrálgatják a vasárnapi ebédnek valót? Én ettem rántott combot. Csak nem éhezett meg...?- ...Nem, az jutott eszembe, hogy mindig nagyon hiányoztak a magyar ízek. Gondoljon bele, másodéves egyetemistaként hagytam el ezt az országot.- Ötvenhat, ugye?- Igen. Egerből elég hamar felkerült a család a fővárosba, tulajdonképpen ott voltam tizenéves, ott érettségiztem, s ott lettem orvostanhallgató, sebésznek készültem. S ott értek az októberi események... Mint minden egyetemistának, kezd bele a történetbe, neki is rendszeresen részt kellett vennie a tartalékos tiszti kiképzésen. Értett hát a hadi dolgokhoz, nem véletlen, hogy azzal a csapattal tartott, amelyik a Lámpagyárba ment fegyverért és lőszerért. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy ha itthon marad, akasztófára, de ha oda nem is, hosszú időre börtönbe kerüljön.- Képzelje el - csillan fel a tekintete -, Sztálin elvtárs ledöntött szobrából nekem is jutott egy darab. Méghozzá az orrából, máig is őrzöm az akkori idők emlékeként... - mutatja cigarettát tartó kezével a nem mindennapi ereklye méretét, miközben kéklő füst bodorodik köröttünk.- Hogy jutott át a határon?-Szombathelyig még csakcsak eldöcögtünk valahogy, de ott már oroszok voltak mindenütt. Egy családnál húzódtam meg néhány napra, amíg kifürkésszük a lehetőséget. Nem a legjobban sikerült, mert a határsávban rám lőttek, s az egyik golyó a térdemet érte. Szerencsémre olyan közel voltam már a korridorhoz, hogy hallottam az osztrák katonák biztatását: csak néhány méter már, kússz még, itt vagyunk, na még egy kicsit... Aztán egyszerre csak karon ragadtak, és vittek a kórházba, ahonnan a Máltai Lovagrend vezetője, gróf Kálnoki Sándor vett pártfogásba. Az ifjú menekült mintegy százötven 20-30 év közötti magyar diákkal együtt az egyik bécsi lágerből - harminc kiválasztott egyikeként - Svájcba került, ahol folytathatta orvosi tanulmányait. Lausanne, Genf és a francia Sorbonne egyetemi padjait koptatta, s közben úgy teltek-múltak egymás után az évek, hogy csak röpke hírek jutottak el hozzá a vasfüggönyön belül marad szüleiről, később édesanyja haláláról, s egyáltalán az itteni világról.- Mikor léphette át először a határt?- Csak ’96 májusában... - izzik fel a cigarettavég.-Miért olyan soká, hiszen akkorra már az ’56-os magyarok réges-rég jöttek-mentek az országban.-Az akkori hatóságok szemében nekem volt még egy nagy bűnöm. Korábban ugyanis, még a Lichtensteini Parlamentben tartott konferencián a Magyar Egyetemi Diák- szövetség svájci főtitkárává választottak. S idehaza ez a szervezet nem volt szimpatikus. De aztán csak megtört a jég, s elérkezett az a nap, amikor felnyílt előtte a piros-fehér- zöldre festett sorompó, s újra magyar földön lehetett.- Miután időközben édesapámat is elveszítettem, csak a rokoni szálak maradtak meg itt, így Kálba vezetett az utam. Jár- tamban-keltemben ismerkedtem a helybeliekkel, mindennapi gondjaikkal, életkörülményeikkel. Nagyokat beszélgettünk, s ekkor döbbentem rá, hogy hány és hány magára maradt, nehéz sorban élő, támogatásra szoruló emberrel találkozni errefelé.- Ez inspirálta aztán, hogy kutatóorvosi, egyetemi tanári hivatása mellett karitatív tevékenységbe fogjon? Egyáltalán, miként kezdett hozzá?- Először csak közvetlen környezetemben, a szűk baráti társaságban néztem körül, hogy miként segíthetnék. Kapóra jött, hogy akkortájt ünnepeltem a 60. születésnapomat, s mindenkit arra kértem, személyes ajándék helyett olyasmit hozzanak, amivel támogatni tudom a magyarországi rászorulókat. Engem is meglepett, hogy milyen hamar összeállt az első szállítmány. A káli iskolának szánt számítógépek, füzetek, oktatási segédanyagok, padok nemsokára meg is érkeztek. Ekkor kapott gyermekruhákat és játékokat az óvoda, televíziót és videoleját- szót az öregek napközi otthona, s többek között írásvetítőt, irodai felszerelést a polgármesteri hivatal. A hitoktatáshoz különböző eszközöket adtak az egyháznak, a helyi patikába pedig értékes gyógyszereket vittek. S ez csak a kezdet volt.- Otthon mindig is bensőséges kapcsolatban voltam a kerületi templom papjával, Walter Blattmannal, aki az egyik misén felhívta a hívek figyelmét tevékenységemre. Amikor átadta nekem a szót, Kálról, az 1331-ben alapított, s a fennállása során oly sokat megélt kis magyar faluról, s egy másikról, a hegyekben megbúvó Bodony- ról beszéltem, amelyekről ott még soha senki sem hallott. Az országról is csak egy-egy hír, legutóbb a pusztító árvízről szóló tudósítás jutott el hozzájuk, mégis szinte valamennyien a támogatásukról biztosítottak. És egyszerre tele lett a magyar orvos zürichi háza mindenféle hasznos és praktikus adománnyal. Mi több, később már raktárát is bérelni kellett. Takarókkal, kabátokkal, gumicsizmákkal segített az ottani polgári védelem, a katonaság, egész ruhakészleteket adott a közeli kisváros, Urdolf divatáruüzlete, a Joker Mode, melynek tulajdonosa, Daniel Marty ballon- és télikabátokat, öltönyöket küldött. A gyermekruhákat, cipőket és játékokat pedig Mariéne Hégelé, a Ham- pelmaa üzletház tulajdonosa ajánlotta fel jótékonysági célra. De értékes felszereléseket kapott a megyei tűzoltó-parancsnokság is.- El tudom képzelni, mennyi öröme lehet ebben a munkában. Alex újból a cigarettásdobozhoz nyúl, most rá kell gyújtania, jelzi.- Hogy is mondják? - ujjaival dobolni kezd a homlokán. - Igen, megvan. Az örömbe azért üröm is vegyült... A keze ügyében lévő, kisebbfajta irodát rejtő táskából iratköteg kerül elő. Számlák, útiokmányok, levelezések. Mutatja az egyiket, amelyet Kozma atyának, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjének címzett.-Ekkor úgy éreztem, hogy befejezem - jókorát slukkol -, mert nagyot csalódtam. Egyik alkalommal ugyanis harmincöt ládányi csizmát, kabátot, törülközőt, esőkabátot, orvosi műszereket küldtünk a szolgálat kamionjával, ám a címzettekhez mindössze tizenöt karton- nyi adomány érkezett meg. Azt ígérték, kivizsgálják a dolgot, ám azóta sem derült fény rá, hogy miként tűnt el Miskolc és Kál között a 3,5 tonnás szállítmány egy része... - bosszankodik, aztán csendben megjegyzi, hogy nem kíván vádaskodni, de sajnos, csalódott olyan hivatalos személyben is, akiben korábban feltétel nélkül megbízott.- Fátylat rá - legyint nagyot. A pillanatnyi feszültséget az oldja, amikor elmondom neki, egy híres amerikai regény címe után úgy emlegetik a két településen, hogy a svájci emberünk.- Aki, történjék bármi is, soha nem adja fel...! - ezt már búcsúzóul mondja, odakinn az utcán álldogálva. Aztán nagyot szippant a friss, dohányillatú levegőből, s a bágyadt déli napsütésben fürdő, konduló ha- rangú bazilika felé veszi lépteit. Szilvás István Combok csókja: két lélek, egy szív Eszenyi Enikő színművésznő a Combok csókja című tangóestjével országos turnéra indult. A közönséggel kitűnő kontaktust teremt. Színielőadásként is élvezhetőén elmeséli, hogy a Buenos Aires-i tánciskolákban miként tanulta meg a korántsem könnyű táncokat.- A Combok csókja cím számomra szexualitást sugall. Jól érzem ezt?- A tangót a combok csókjának egy argentínai költő nevezte el, minden bizonnyal annak okán, hogy tánc közben a combok gyakran találkoznak.-Azt nyilatkozta korábban, hogy argentínai álmait, tapasztalatait ültette át a tangóest programjába.- Augusztusban tizenegy napot Argentínában töltöttem, ahol különböző táncokat tanultam. A tangóest programjának gerincét a közelmúltban megjelent E. TANGÓ című lemezről elhangzó számok adják. Mivel ez nem egy hagyományos színdarab, ezért nehéz beszélni róla. Az álmoknak van szerepük, de a tangót táncolni, látni, érezni kell.-A tangóest esetleg valaminek a vége és valaminek a kezdete is?-Nem jelenti semminek a végét és semminek a kezdetét sem, mert ezt egy időszakos dolognak tartom. Önálló estjeim mellett a Vígszínházban is sokat játszom. December 11-én pedig a Kamara Színházban - Tordi Géza rendezésében - bemutatjuk Tennessee Williams A vágy villamosa című darabját. Cselényi György ■« ■< 1
