Heves Megyei Hírlap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-13 / 265. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1999. november 13., szombat Magyar esélyek Európa közepén - hisztéria a falanszterben (2.) EU: előbb a házi feladat, utána a csatlakozás A Friedrich Ebert Alapítvány október második felében magyar újságírókat látott vendégül egy tanulmányúton Brüsz- szelben. Európa fővárosában természetesen maga az öreg földrész, s az Európai Unió volt a fő téma, a résztvevők megismerkedhettek az Unió intézményeivel, működésével, s hallhattak a magyar EU-csatlakozás esélyeiről és kihívásairól. Az hamar kiderült, hogy egy szempontból már biztosan utolértük az Uniót: a mi politikusaink legalább annyit beszélnek mellé, mint a brüsszeliek. Brüsszel, a Fő tér. Az Európa-negyed szerencsére nem ér el idáig. Elsőre kicsit riasztó az Európa- negyed, a csupa üveg, óriási méretű parlament például kifejezetten falanszter jellegű, szürke ruhás, arctalan emberek suhannak csöndben a tiszta és ugyancsak szürke folyosókon, az egyhangúságot az egyik étteremben piros, zöld, sárga műanyag székekkel próbálják megtörni, kevés sikerrel... Jó onnan kijönni, maradjunk eny- nyiben. Aztán akad még néhány utca és tér, sötét színű, borzasztó épületek veszik el a napfényt minden élet elől, hideg szél süvít a sikátorokban, bukaresti feeling, építészeti stílust és élményt tekintve egyaránt. Rossz nyelvek azt beszélik, a negyedben a régi, szép házakat direkt hagyja lepusztulni a város vezetése, hogy aztán a romokat letúrva újabb és újabb idomtalan paloták falait húzhassák fel - Európa minél nagyobb dicsőségére. Ha elfogadjuk, hogy otthon senki sem tudja megmondani, végül is mikor csatlakozhat Magyarország az EU-hoz, el kell fogadnunk azt is, hogy erre a kérdésre Brüsszelben sincs pontos válasz. Vagy ha van, azt nagyon jól titkolják. És mind összebeszéltek, mert ez ügyben valamennyi uniós intézményben rendkívül diplomatikusak. Giorgio Bonacci, az EU magyar tárgyalódelegációjának vezetője például azt hangsúlyozza: ki lehet ugyan tűzni a 2002-es csatlakozást célként, azonban nem szabad elfeledni, hogy a bővítésre csak akkor kerülhet sor, ha az Unió is elkészül a saját „házi feladatával ”, az intézményi reformmal. Bonacci szerint ami fontos, az a csatlakozási tárgyalások lezárása, a többi csak spekuláció. Nemrég látott napvilágot a második országjelentés, aminek alapján Magyarország sok tekintetben joggal tartja magát „osztályelsőnek” az Unióba igyekvő államok között: ez viszont nem jelenti azt, hogy nálunk nincsenek negatív pontok. Lényeges területeken előrelépés történt, de van, ahol csökkent az uniós igazodás sebessége, például a környezetvédelem terén. Márpedig minél jobban lassul a ritmus, annál nehezebb lesz majd újra felvenni a megfelelő tempót... Arra a kérdésre, hogy vajon miként befolyásolja a csatlakozást az, ha folyton a saját nemzeti érdekeinket hangoztatjuk, s ezekre hivatkozva próbálunk mind több kibúvót találni, Bonacci megjegyezte: úgy látja, a politikai váltás ellenére megmaradt a magyar kormány elkötelezettsége az Unió iránt. Az EU-tól bármilyen kérés érkezett is Magyarországra, a magyar kormány és a közigazgatás tökéletesen teljesítette mindet, és fogadta a kihívásokat. Amikor speciális kérdésekről zajlanak majd a tárgyalások, s a kormány bizonyos nemzeti érdekeket hangsúlyoz, akkor lehetnek problémák, „de hát azért tárgyalunk, hogy kompromisszumra jussunk” - fogalmazott Bonacci. Hozzáfűzte azt is: amikor alkalmazkodni kell az Unióhoz, az változást jelent, és ennek a változásnak lehetnek vesztesei. Tudni kell kezelni ezt az ügyet. Már korábban ismertté vált az a tény, amit Brüsszelben is több helyütt megerősítettek: megváltozott a tagjelölt országok közötti differenciálás metódusa. Míg eddig szó volt úgynevezett „első körről” - ide tartoztunk mi is a csehekkel, lengyelekkel, észtekkel, szlovénokkal, ciprusiakkal együtt -, meg további „körökről” a kevésbé felkészült államokkal, most ez a csoportra bontás megszűnt. Az EU szempontjából különálló, különböző fejlettségű országok léteznek a földrész keleti felén, s ezek mindegyikével külön-külön kell megállapodni. Ez persze - mondhatjuk némi rosszindulattal - kényelmesebbé is teszi az Unió helyzetét, nem kell felvenni egyszerre hat országot, meg utána még ki tudja menynyit. Majd meglátjuk, csóválhatják a fejüket a brüsszeli illetékesek, hát ezek a jelöltek elég gyengék, na jó, mondjuk kettő jöhet, a többi még ráér vagy tizenöt évig... A lényeg, hogy ne legyen semmi konkrétum, semmi elkötelezettség. Mellesleg a tagállamokban nem túl nagy az érdeklődés a közös Európa ügyei iránt - mesélik már olyanok, akik médiával foglalkoznak a belga főváros uniós intézményeiben. Peter Reichert, az Európai Parlament szocialista frakciójának sajtószóvivője szerint például ugyan a világ legnagyobb „újságíró-csapata” a brüsszeli - közel ezren vannak akkreditálva az EU-intézményekhez -, de az innen származó hírek ritkán veszik fel a versenyt az otthoni, na meg a világ ború- sabb részéről befutó információkkal. Lehet, hogy ezt a kollégák is érzik: részt vettünk az Európai Bizottság egy sajtó- konferenciáján, ahol félóra egy hisztériás cirkusszal telt arról, hogy miért nem működik rendesen valami zártláncú tévéhálózat az épületen belül. Amikor aztán az eseményt levezénylő szpíker halkan megjegyezte, hogy mostmár talán rá lehetne térni a sajtótájékoztató valódi témájára, az ipari és környezetvédelmi ügyekre, a jelenlévő újságírók ötven százaléka méltatlankodva kivonult a teremből. Merthogy nekik ne mondja meg senki, miről kérdezzék azt a percenként színt váltó szerencsétlen flótást, akit kiállítottak eléjük a színpadra. Ilyen bizottsági sajtókonferencia egyébként minden munkanapon van, déli tizenkettőkor: nem egy szakmai csúcs, tényleg az ember agyára mehet egy idő után, s akkor aztán beleköt az élő fába is. Reicherttől egyébként megtudjuk azt is: mint frakciószóvivőnek, a feladatai közé tartozik, hogy megítélje az újságírókat a politikusok számára. Hogy ezzel a tollforgatóval érdemes szóba állni, emezzel meg nem annyira, mert pontatlan és csúsztatni szokott. Rénes Marcell Te jó ég, forog velem az egész világ Tanulságos riport arról, hogy miként vittek autóstól a jégre Váratlanul szökik magasba a vízfüggöny A Hungaroring szelleme az első pillanattól kezdve áthatja az embert. A csupa üveg falú teremből, ahol gyülekezünk, rálátni a kígyózó betoncsíkra. A dübürgő versenyautók depói előtt most azonban a mi kis járgányaink parkolnak katonás rendben, pihenő lóerőkkel. Ezekkel rajtolunk majd a mogyoródi tanpályán, először azonban még túlesünk a formaságokon. A Gerhardt Berger Vezetéstechnikai Centrum két, élénkpiros dzsekibe öltözött oktatója vesz kézbe bennünket. Nem titkolják, hogy nem mindennapi próbatételben lesz részünk, ennek bizonyítására már pereg is a téli közlekedés veszélyeivel foglalkozó videofilm, közben sorjáznak az ezzel kapcsolatos elméleti kérdések. S mi mindent tudunk. Hogy mekkora a szükséges követési távolság, ilyen és ilyen sebességnél milyen hosszú lesz a várható fékút, s hogy ha valamelyik oldalra megcsúszik az autó fara, akkor gyors ellenkormányzásba kell kezdeni, hogy egyenesbe hozzuk a kocsit. Dagad a mellünk. Van itt ennyi és ennyi éves vezetői múlt, elegendő rutin, kérem...- Ha így állunk - mosolyognak az oktatók -, akkor lóra! A dolog akkor kezd komoly- lyá válni, amikor a helyszínen kirámoltatnak a kaszniból minden mozgatható tárgyat. Miután így megkönnyebbülünk, bemutatják a tanpályát. A betonfelületet speciális svéd műgyanta fedi, s ha ez vizet kap - még nyári melegben is -, .jégpályává” válik. Ezen a 20 ezer négyzetméternyi szakaszon - köd kivételével - mindenféle szituációt produkálni tudnak, amilyen a téli viszonyok között előfordulhat. A startnál mindenki kap egy rádiót, a bal oldali kesztyűtartóban a helye.-Ezen át kapják majd az instrukciókat - közlik. - Nos, amit mi mondunk, az egyértelmű lesz. Az is, amit önök, ám azt mi rezzenéstelen arccal elengedjük majd a finom beszédhez szokott fülünk mellett... És máris jön az első próbatétel. Váratlan akadály előtt kell megállni a síkos úton. Belénk sulykolják a technikáját: egyenesben a kormány, kuplung ki, padlóig nyomott fék.-Jöhet az Ibiza! - recsegi a rádió. Megy a Seat, csillog az útfelület, minden oké, ám egyszerre csak sűrű vízfüggöny szökik a magasba. Hát, ez meg micsoda, szalad ki a számon, s már nyomom is a féket. És úgy csusszanok át a fehérlő perme- ten, mintha ott sem lenne.- Emelje fel a kezét - hallom a rádióból. - Hadd lássam, él-e még, mert keményen belement az ön eló'tt haladó kamionba! Ez nem volt igazi blokkoló fékezés, gurultak a kerekek... Ekkor izzadok le először. A következő körben, tanácsolják, jobban mérjem fel, hogy mire képes az autó, s milyen gyorsan kell reagálnom. Okulok az esetből, itt - nem így az országúton - lehet javítani...! Azért a gyalogosért sem kapok hát sittet, akit a következő szituációban simán elgázolok. Csekély 35-tel hajtok a jeges úton, s valahonnan a semmiből elém lép a vízfüggöny-gyalo- gos, sikerül kikerülnöm, kedvesen emlegetem az édesanyját, még be sem fejezem a mondatot, ott a másik, félre a kormányt, csúszik az autó, ez is megúszta, nem így a harmadik. Azt - szégyellem, sajnálom, belefájdul a lelkem -, azt bizony elcsaptam. Csurom víz minden. Rajtam is, az autón is.-Na, kérem, az alsó mosáson túl is vagyunk - zökkent vissza az oktató hangja, de most valahogy nem értékelem a humorát. - Semmi gond - nyugtat meg -, azért gyakorlunk, hogy ez csak itt történhessen meg. S a neheze még ezután jön. A másik pályán - egy ravasz számítógép segítségével - azt a hatást érik el, mintha hátsó defektet kapott volna az autó. Vagy amikor megcsúszik a nedves koc- illetve a jégbordás úton. Nem irigylésre méltó helyzet. Sorba nekivágunk, s addig nincs is baj, amíg az előttünk lévők szeren- csétlenkednek az egyébként rendkívül biztonságos pályán. Itt ugyanis nem tud felborulni, lehajtani, ütközni a jármű. Csak pörögni a tengelye körül, de azt átkozottul.- A következő autó... - indítanak útnak. Áthaladok az úgynevezett csúszólapon, nagyot dob az autón. Most elméletileg azt kellene tennem, hogy elfelejtem a féket, a gázt, padlóig nyomom a kuplungot, s tekerem, tekerem a kormányt, ha kell, ütközésig, s ha kezd egyenesbe jönni a járgány, akkor tartani az irányt. Csakhogy a gyakorlatban... Te jó ég, forog velem az egész világ. Mire egy centit is mozdítanám a volánt, már pontozzák is a tripla Ritzbergert. A leszúrt helyett az elszúrtat. S az a hang, amit a gumik produkálnak...- Semmi gond - harsogja a rádió. - Lassú volt a kormány, és kevés is. Ennél többet kell forgatni, hogy kijöjjön a ring- lispilből... És újra és újra nekivágunk. Lassan kezdünk rájönni a fortélyára, de még mindig a kezünkhöz ragad a kormánykerék.- Látják, két kézzel is milyen nehéz megfogni az autót - magyarázza az oktató. - Képzeljék el, mi történik akkor, ha az egyikkel csak lazán fogjuk a volánt, a másikkal a rádiót tekergetjük vagy a telefont szorongatjuk, s közben óvatlanul ráfutunk egy jégbordára. Vagy egy olyan szakaszra, amelyen - mint a kanyarodás gyakorlása közben tapasztalták - az egyik sáv száraz vagy csak nedves, a másik életveszélyesen síkos. Lefutjuk a záró kört, a rádióban elhangzik az utolsó üzenet: „Jó utat, balesetmentes közlekedést kívánunk önöknek.” Állunk a parkolóban, s azon vesz- szük észre magunkat, hogy eltűnt a „mellényünk”. Senki sem emlegeti már a két évtizedes rutint, a hajdan kivédett ziccereket. Ami pedig a téli autóvezetést illeti, megvalljuk őszintén, amató'r mazsolának érezzük magunkat. Annak ellenére, hogy most olyasmivel gyarapodtunk, amit csak az mondhat magáénak, aki itt szó szerint ringbe száll... Szilvás István
