Heves Megyei Hírlap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-07 / 183. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1999. augusztus 7., szombat Egri néptáncosok Németországban - Egyedül képviselték Magyarországot Európa kulturális fővárosában Katáng: a Rózsafesztivál „legszebb virága” Egy nemzetközi táncfesztiválon fellépni rangot jelent, főként, ha a táncosok egyedüliként képviselik országukat. Mindez magában is elég ok az izgalomra, fáiként ha azt is figyelembe vesszük: az első' külföldi fellépésükre készülnek. Az egri Ifjúsági Ház csoportjaként működő' Katáng néptáncegyüttes tagjain mindezek ellenére sem látszott túlzott aggodalom, amikor gyülekeztünk a buszra várva, amelyik a Weimar melletti kis üdülőfaluba, Bad Ber- kába szállította a 26 táncost. Délután indulunk, s Gyöngyösig meg sem állunk. Ott felvesszük a zenészeket, mint kiderül, az egyetlen próbát kivéve most muzsikálnak először együtt. Laikusként némi aggodalmat érzek emiatt, de megnyugtatnak: a fiúk tudnak, majd meglátom, nem lesz itt semmi baj. Meg aztán a buszon lesz idejük „stímolni”. A következő állomás a Népstadion buszpályaudvar, a bőgős ott csatlakozik hozzánk. Ő Székesfehérvárról érkezett.- Egy táncházi néptánctanfolyamnak indult a dolog - mondja ifi. Ágoston László, a csoport vezetője, az Ifjúsági Ház munkatársa de aztán olyan jó társaság alakult ki, hogy együtt maradtunk. Az IH pedig támogat minket. Igyekszünk is megfelelni a kezdetekkor még leginkább csak megelőlegezett bizalomnak: tavaly volt az első fellépésünk a szombathelyi Dödölle-fesztiválon, ahonnan különdíjjal tértünk haza. Időközben elérjük az országhatárt, már erősen alkonyodik, amikor megállunk egy hosz- szabb pihenőre. A buszról szinte lerobban a csoport, a zenészek hozzák a hangszereiket, s ha már hozzák, hát muzsikálnak is. És ha már zene van, akkor a táncosok próbát rögtönöznek. A benzinkút és a parkoló közönsége látható gyönyörűséggel szemléli a nem mindennapi produkciót. Az éjszakai utazás fárasztó, ám - a gyakori pihenők ellenére is - jó tempóban haladunk, így egy kis éjjeli bécsi városnézést engedélyezünk magunknak. Éjféltől háromig ki-ki vérmérséklete szerint múlatja az időt, akad, aki walkmanjét fojtja bele egy szökőkútba, gondolom, szeretne visszatérni, aprópénzt meg éppen nem talált a zsebében. Mi csak szerényen sörözünk, a hajnali kettőkor még nyitva tartó szórakozóhelyen különben sem olthatnánk féktelenül szómjunkát... Az osztrák-német határon meg sem állunk, elvégre hiába is tennénk, nincs sem vámvizsgálat, sem útlevél-ellenőrzés. Már közel vagyunk úticélunkhoz, amikor az egyik parkolóban német vámosok állnak meg mellettünk, s kérik a busz papírjait, érdeklődnek, hová tartunk. Rutinellenőrzés - tudjuk meg -, semmi komoly. Minden rendben, mehetünk. Bad Berkában már várnak, de a zegzugos falucskában nem találjuk a panziót. Gyalogosan indulnak keresni, mi persze le- szállunk a buszról, mindenki elgyötört, beszélgetünk.- Sziasztok - szólít meg egy babakocsit toló fiatalasszony -, honnan jöttetek? Mondjuk, hogy Magyarországról, Egerből, a „Rózen- fesztre”. Jól elbeszélgetünk, senki sem csodálkozik azon, hogy több mint ezer kilométerre az otthontól elsőként egy honfitársunkba botlunk. A nő ígéri: eljön majd megnézni valamelyik fellépést, a német férjével együtt. Nos, ha jönni akar, akkor sietnie kell, mert alig foglaljuk el a szállásunkat, máris indulunk a szomszédos Kranichfeld-bc, a 121. Európai Táncfesztivál - és egyben 5. Rózsafesztivál - színhelyére. A táncosok rutinosan öltöznek, senki sem nyafog, pedig mindenki nagyon fáradt. De a tánc fontosabb, meg az, hogy jól sikerüljön a bemutatkozás. így is történik, a közönség lelkesen tapsol a magyaroknak, akik ezen az estén egyelőre az egyedüli külföldi fellépők. A vacsora előtt még némi adminisztráció: a német szervezők kérik, hogy töltsünk ki egy listát, melyen a nevünk, címünk, egyéb adataink szerepelnek. Este - hiába a kimerítő utazás, a fellépés - a csoport elemében van. A panzió tulajdonosa reggel rosszallóan közli is: a szomszédok nem voltak elragadtatva a magyar virtustól, bár feltehetően szeretik a magyar nótákat, de az éjszaka közepén kevésbé hajlandók a műélvezetre. A társaság becsületére legyen mondva, a hajnalig tartó mulatság után reggel mindenki időben gyülekezik, készen állnak az utazásra, Kranichfeld- ben, de nem a szabadidőparkban, hanem a városban felállított színpadon következik a műsor. A szervezők helyi megbízottja mosolyogva érkezik: egy másik listát kellene kitöltenünk, mert az előzőn túl sok volt az adat. Ez a közjáték aznap, sőt vasárnap is megismétlődik, többször, a végén már csak kacagunk, amikor az újabb lista érkezik. Sebaj, tudomásul vesszük: rendnek lennie kell. Weimar Európa kulturális fővárosa az idén,, ehhez mérten kaptak támogatásokat, amelyekkel viszont el kell tudni számolni. A fullasztó melegben is sokan kíváncsiak a magyar táncosokra, akik miután felszedették a színpadra gondosan rárögzített szőnyeget, fergeteges produkciót adnak elő. A sikerben azonban nem sokáig fürdőzhetnek: sietni kell ebédelni, majd újabb fellépés, az igazi fesztivál, amelyen már teljes a nemzetközi „mezőny”, a házigazdák mellett nem csupán a magyar, de a cseh, a lengyel és a holland táncosok is szórakoztatják a hatalmas völgyet zsúfolásig megtöltő közönséget. A Katángot ismét a műsor vége felé szólítják színpadra, a szervezők nem is csalódnak a „tervben” a Küküllő menti pontozó, a mezőségi vagy a Duna menti leánytánc, a kalotaszegi le- gényes, valamint a Chymes együttes zenéjére készített koreográfia igazi csemegét jelentett a közönségnek. Es persze a „katángosok” hangulatát is megalapozta, a hajnalig tartó mulatság során többször rögtönöztek műsorokat színpadon kívül, viszont legalább akkora lelkesedéssel és sikerrel... így aztán a vasárnap reggeli weimari előadás kicsit „takaréklángon” égett, bár nemcsak a táncosoknak, de a helybelieknek is korai volt a kezdés. Sebaj, ha már ott voltak, hát táncoltak egyet Goethe és Schiller szobrának, aztán csendes városnézés, kávék, kávék, kávék... Délután ismét Kranichfeld, ahol az összes csoport - több száz ember - dalolva, muzsikálva járja végig a városka utcáit. A táv - sofőrjeink megmérik a térképen - mintegy hat kilométer. Az utcák tele emberekkel, több ezren nézik a csoportokat, s nem szűkölködnek a tapssal sem. A fesztivál zárása, a hatalmas gála - amelyen immár „szokás szerint” a magyarok jelentik a slusszpoént - már rengeteg érdeklődőt vonz, folyamatos tapssal kísérik a színpadon együtt táncoló összes csoportot. Bármennyire is fáradt volt már mindenki, abban egyetértünk: búcsúest nélkül nem lehet befejezni az első sikeres külföldi turnét. Nem akarván házigazdáink - és szomszédaik - haragját kivívni, vacsora után buszra ülünk, s egy réten folytatjuk a táncot, a nótázást. Az utolsó reggeli után lassan felpakolunk a buszra, vetünk még egy utolsó pillantást a házigazdánkra - aki leplezetlen örömmel akasztja le a kapuról a „megtelt" táblát-, integetünk kicsit, s elindulunk haza. Alig több, mint ezer kilométer után, amikor meglátjuk az Eger táblát, csak kevesen sóhajtanak fel, szinte mindenki alszik. Valamikor ki kell pihenni a „dicsőséges napokat”. . Suha Péter Mezőségi tánc egy német színpadon, magyar előadókkal fotó: suha Péter Kis éji népzene - útban Európába BALOGH BÉNI Megyen már a hajnalcsillag lefelé... Emlékeim Szeleczky Zitáról Szíven ütött a hír: érdi otthonában elhunyt Szeleczky Zita színművésznő. S jött a másik hír: „Annyi kényszerű számkivetettség után hazatér édesanyja mellé, a nekézse- nyi temetőbe.” Sajnos, betegségem miatt - bármennyire fájt is - nem lehettem ott a temetésen, abban a temetőben, ahol nemcsak a művésznő ősei, hanem az enyéim is nyugosznak. Zita Nekézsenyben, abban az utcában született, ahol én, de 11 évvel idősebb volt nálam. Bálint testvérbátyám kortársa volt... * Az 1940-es években még pataki diák voltam, tanítójelölt. Éppen otthon tartózkodtam, amikor az egyik nyári kora délutánon így szólt hozzám a bátyám:- Gyere, elmegyünk Szeleczky Zitához. Most itthon van az édesanyjánál. Nagyot dobbant a szívem! Hogyne, hiszen Zita már híres színésznő volt, akiről tudtam, hogy édesapja, Manó bácsi mérnök volt. ő építtette az eger-putnoki vasútvonalat. Az édesanyja pedig Négyessy- lány, egykori kisnemesek, kisbirtokosok ivadéka, akinek Nekézsenyben némi földje is volt. A nyári találkozásig csak futólag láttam Zitát. Jó ideig az egri rokonoknál lakott, ott is járt gimnáziumba. Onnan került a Színművészeti Főiskolára. A Négyessy-ház hosszú, földszintes, régi épület volt, némileg kúriaszerű. Nem messze állt az országúihoz, elöl nagy, széles udvarral. Most olyan izgatott voltam a 17-18 éves fejemmel, hogy még a nádnyelű szíjostort is magamnál felejtettem.- Visszaviszem ezt a szíjostort - fordultam Bálint bátyámhoz. Csodálkozva nézett rám, majd legyintve felelte:-Legalább látják ezek az „úri” kisasszonyok, hogy paraszti származék vagy. Furcsálltám a választ, és a szíjostort nem vittem haza. (Bálint bátyámban a népi írók hatására izzott a „paraszti öntudat”.) Amikor a Négyessy-ház elé értünk, megjelent a két úri kisasszony: Olga és Zita. A két lánytestvér ellentéte volt egymásnak. Olga barna bőrű, sötét hajú, szelíd, komoly teremtés. Zita szőke, fehér bőrű, vidám jelenség.- Éppen magukhoz igyekeztünk - szólott a bátyám a köszönés után. (Bár kora gyermekkorától jól ismerte mind a két lányt, de akkor szigorúan „dívott” a magázás. Akkor még híre sem volt, nem terjedt el az oroszos zsuzsikszerű mindenkit tegezés).- Nagyszerű! - felelte Zita.- Akkor kísérjenek el egy jó sétára. Szóljunk be Miklósnak is. Miklós - Tóth Miklós nevű unokabátyja volt - egy Ado- nisz-szépségű, karcsú, barna fiatalember. Enyhén barna bőrrel, sötét, hullámos, hosszú hajjal (már ekkor is a nők bálványa volt). Bálint ügy mellékesen bemutatott a két lánynak, de fölösleges volt, már hírből is, látásból is ismertek.-Ő is jogász lesz? - kérdezte Olga.- Isten őrizz! - feleltem őszintén, nagyapára gondolva, aki nem szerette a jogászokat az ügyvédség miatt. Kijelentésemre Zita harsányat kacagott.-És akkor mi lesz, fiatalember? - fordult érdeklődve felém.-Egyelőre tanító, majd tanár, később újságíró!- Nagyszerű! - tapsolt Zita.- Csak akkor siessen, és majd írjon rólam szép, dicsérő kritikákat!-Majd igyekezni fogok - feleltem kamaszos öntudattal. Hamarosan megérkezett Tóth Miklós bátyám. Zita szeme felcsillant, neki is tetszett a fiatal papnövendék. Végigmenve a falun, kiértünk a magas Malomút-tetőre. Bátyám és Zita eközben erősen politizáltak. (A bátyám és Zita nézetei meglehetősen különböztek egymástól.) Olga, a szelíd papnőjelölt váratlan megunta a politizálást.- Ugyan, Zita, hagyjátok már ezt a ronda politikát!- Kérlek, Olga - felelte Zita engedelmesen. - Igazad van! (A két lánytestvér nagyon szerette egymást.)- Inkább gyönyörködjünk a tájban! - ajánlotta Olga.-Úgy van! - felelte Miklós bátyám is. Szép időben - s akkor az volt - lehetett látni a Bükk kéklő karéját. Egy ideig valóban némán gyönyörködtünk a hegyekben. Majd halkan megszólaltam:- Vagy énekeljünk.-Bravó! Nagyszerű ötlet lelkendezett Zita. - Ugye, maga pataki diák? Azok nagy dalosok.-Valóban az vagyok, és szeretek énekelni.-Egy népdalt! - követelte Bálint, nehogy egy divatos slágerbe kezdjünk.- Valóban egy népdalt - pártolta Olga. - Nincs annál szebb! Aztán elkezdtünk énekelni a Malomút-tetőn, a Megyen már a hajnalcsillag lefelé című népdalt. A Malomút-tető nem messze van a nekézsenyi temetőhöz. De mindannyian fiatalok voltunk, és eszünkbe se jutott a temető. * Szintén az 1940-es évek elején történt. Megint egy nyári napon. Gyalogos katonák gyakorlatoztak a hegyek között, s egy századot Nekézsenyben szállásoltak el. A századost a Négyessy-csa- lád, Zita édesanyja látta vendégül. Reggel indulni akart a század, s a szomszéd istállóból kivezették a kapu elé a százados sötétpej lovát.- Szabad egy pillanatra, százados úr? - fordult feléje Zita.- Tessék, művésznő! - válaszolt a középkorú, kis, fekete tiszt. Zita e pillanatban a lovásztól elkapta a kantárszárat, és máris a nyeregbe pattant. Négyessy-mama a folyosón állt, és kővé dermedt a meglepetéstől. Én e pillanatban értem a Négyessy-ház nyitott kapuja elé, és a sötét pejparipa csaknem elgázolt. Zita pedig nem zavartatta magát, kétszer is végiglovagolt a falun. Úgy ült a nyeregben, mintha egész életében ezt csinálta volna. A szomszédos kertben menetfelszerelve várakoztak a gyalogos bakák. A százados türelmetlen volt, de Zita csak lovagolt, hosszú, gesztenyeszőke haja zászlóként lobogott utána. Ekkorra már odacsődüit a fél falu. A százados még mindig némán és mereven állt. Arcán nem titkolt megdöbbenés látszott. Közben Zita kipirult arccal visszatért, és könnyedén leszállt a nyeregből. A kertben várakozó bakák között váratlanul kitört a tapsvihar:-Éljen! Éljen! - kiáltozták. (Nem is sejtették, hogy kinek tisztelegtek.) * Napok óta a rétsági páncélos laktanyában várakoztunk. „Összetartás” volt. Minden percben attól rettegtünk, hogy hamarosan megyünk a frontra. Ebéd után az őrmesterünk bekapcsolta a „központi” rádiót. Szeleczky Zita szaval - szólalt meg a bemondó. És valóban ő volt, valóban szavalt, méghozzá Petőfi-verset: „Jön az orosz, jön az orosz,/ Itt is van már valóba...” És akkor már tudtam, hogy Szeleczky Zitának menni kell. El is ment, 52 évi, hosszú, önkéntes bujdosásra, túl az Ópe- rencián. Előbb Dél-Ameri- kába, majd Észak-Amerikába. De nem tudott meglenni a hazája nélkül. Két éve végleg hazatért. Most pedig örökre hazatért a nekézsenyi dimbes- dombos' temetőbe. És én még most is hallom a dalt: „Megyen már a hajnalcsillag lefelé...”
