Heves Megyei Hírlap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-14 / 189. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1999. augusztus 14., szombat Solis obscuratio: a Napnak elfogyatkozása Napfogyatkozáskor megesett gyöngyösi diákcsínyt örökít meg a Regnum Mariamon által kiadott Zászlónk nevű ifjúsági havilap „1904. dec- zember 15-i” száma. Dr. Se­bők Imre: Emlékezzünk ré­giekről című írását adjuk közre - okulásául mai diá­koknak, kiknek elődeiről igazgatójuk ezt mondta: Nem lehet ezt a fajtát agyon­ütni még fejszével sem. Nagy sokadalom nyüzsgött harmadnap nemes Gyöngyös városának utczáin. Vásár volt és ilyenkor bejött a környék, hogy túladjon azon, amije van, és cserébe fényes húszasokat meg szép sáju bankókat vigyen érte haza. Ellepte a vásáros népség az egész nagy teret a nagytemplomtól lefelé, egy ré­sze beszorult a Bene-utczába, és jutott belőle jó csomó a gimnázium elé is. Ott sipogtak a csirkék, visí­tottak a malaczok kora reggel óta; a gyöngyös-halászi meg karácsondi asszonyok tyúkkal, kacsával állítottak be, a vison- taiak télire eltett jófajta szőlőt árultak, a solymosiaknak pedig finom szárított gombájuk volt, amit még a nyáron szedtek össze a Gályán, és amiből most akarták kiárulni a rokolyára va­lót. (...) A hatóság embere is ott járkál a kocsik között, must­rálja a kirakott holmikat; ezüstgombos pálczájával néha széjjelpiszkál bennük, példá­nak okáért a gombában, hogy jó-e, nincs-e közte galócza? Nehogy olyat találjanak hozni, amitől aztán falnak menne en­nek a nemes városnak a népe. Mert igazán kár volna érte. (...) Sürög-forog, kínál, elád, al­kuszik, czipel a nagy tömeg; bárány béget, malacz visít, ke­netlen tengely nyikorog, és az egész egy nagy zűrzavaros hangzagyvalékba olvad össze, ami nagy hullámokban hömpö­lyög végig az utczákon, és föl- fölcsap oda, ahol a múzsák szentelt hajlékában harmadfél- száz diák izzad a syntaxis és a grammatika mellett, és lesi a megváltó déli harangszót... Egyszerre azután csakugyan megszólal az. Lassan, méltó­ságteljesen kezdi az öreg ha­rang, hanem azután egyre job­ban belejön, és hosszan hangzó nehéz ütésekkel zeng-búg a pi- acz fölött. (...) Hanem amint utolsót kon- dult a harang, egyszeriben vége a csöndnek, és a vissza­tartott zsivaj egyszerre kitör, sőt új jön hozzá: mintha sarka­ikból ugranának ki, úgy vá­gódnak szét a gimnázium ka­pui, és ugorva, kiabálva, vi- hánczozva tódul ki rajtuk a di­áksereg. Az egyik széles jó­kedvében tintatartót csap a fal­hoz, a másik tyúkketreczet ug­rik át, és mint az északi szél futkosó fehér hulláma a nagy habok fölött, úgy viharzik vé­gig a piaczon az elszabadult ördögmotóla. Csak egy classis ajtai ma­radnak zárva, onnan nem jön ki élő lélek. Halálos csendesség van odabenn és földre sütött tekintetek; mint a czövek áll minden egyes, és úgy hallgatja az ítéletet. Mert az folyik oda­benn, ítélkezés; a pódiumra ül az egész tanári kar, középen a director, az olvassa a senten- tiát: ...Mivel pedig ilyetén mó­don inoboedientia bűnében ta­láltatott vétkesnek lenni az egész classis és bebizonyoso­dást nyert a vétekben való egyetértés, ennélfogva a tanári konferenczia a vétkesek idves- séges megfélemlítésekre és a jövendőkben való megjavulá- sokra statuit, úti sequitur: Pro primo, a classis ma napestig haza nem mégyen, hanem a helyszínén incarcerálva tarta- tik, pro secundo, mindezen idő alatt mindennemű ételtől eltil- tatik. (...) Hogy is ne! Itt ülni ebben a dohos teremben, amikor lenn az utczán százféle hanggal zsi­bong az élet; nem mozdulhatni innen, mikor odakinn vásár van a maga sok érdekességé­vel. (...) És azután a bajok baja: a szentencziának a része, ami koplalásra szól! Mert minden bajt hamarább kiáll az ember, ha a stomachusnak ő járandó­sága megadatott; tele gyomor­ral könnyű elfilozofálni, de üressel igen bajos. (...) Méla csönd borult a korgó gyomrok birodalmára, odalenn pedig lassankint czihelődeni kezdtek a vásárosok, és éppen a gimnázium fala körül kezd­ték kocsira rakni a holmiaikat, amikor az eddig derült, hideg égbolt egyszerre lassan-lassan valami változáson kezdett át­menni. Senki sem vette még észre, csak a kis pöttöny Csé- pány Gyurka, de aki kópéság- ban fölért az osztály legvé- nebbjeivel. (...) Az fölmutatott a napra, hogy ott, és kérdezte tőlük, hogy mit látnak? Azok pedig feleiének unanimiter, hogy semmit, azaz, hogy napot, de azt nem lehet megenni, pro primo, mert igen messze van, pro secundo, mert forró. -Hát nem emlékeztek már, hosszúfülűek, hogy mit mondott a Reverendissimus ma egy hete a napról? Azt, hogy ugyan ügyeljünk, mert­hogy egy hét múlva, mármint ma, solis obscuratio, azaz napnak elfogyatkozása lészen, és... Gyurka odaugrott az ablak­hoz és diadalmasan fölkiáltott:-És ez szerzi meg ma ne­künk az ebédünket. Várjatok csak! Azzal hamar kinyitotta mind a két ablakszámyat és kiállt az emeleti ablakba. A nap tányér­ján pedig lassan-lassan csak­ugyan egy kis fekete folt kez­dett mutatkozni. Gyurka fönn állt a nyitott ablakban és mesz- sze hallatszó, siralmas hangon kezdte énekelni a halotti éne­ket: „Napja Isten haragjának, végét veti e világnak...” Oda­lenn egyszerre fölfelé kezdett bámulni mindenki. Meglátták az ablakban kántáló diákot, és el nem tudták képzelni, hogy hát ezt mi érte? (...) A diák pedig csak énekelt rendületlenül. Szívszaggatóan húzta: „Ez sza-va a pró-fé-ták- nak!... ” Olyan szép volt, hogy az egyik asszony már sírni kezdett.- Mi baja, édös leiköm, diák uram? - kiáltott föl, szemét tö- rülgetve. Az éneklő megállt. Előbb hátraszólt:- No most gyertek ide és vágjatok fancsali képet, ami­lyent csak tudtok. Azok megtették legjobb te­hetségük szerint, mintha egy zsák vadkörtébe haraptak volna. A diák pedig lekiáltott:- Hát nem tudják, asszony- néném?- Mit, édös leiköm?- Hát csak azt, hogy ebbe a minutába vége lesz a világnak!-De ne mondja! - sikoltot­tak föl egy­szerre hár­man is - mán honnan lehessen azt tudni, diák­uram?- Hát csak onnan e! - szólt ez, és a napra muta­tott, amely­nek tányér­jába ekkorra már erősen betolakodott a fekete ár­nyék. Mind többen és többen vették észre a piaczon, és szájtátva bámultak fölfelé, hol a napra, hol az ablakban szónokló di­ákra. Ez pedig prófétai hangon folytatta:- Hát nem tudják-e kigyel- metek, hogy írva vagyon, hogy nagy jelek és csudák közt kö­vetkezik el a világ vége? A nap elsötétedik... No hát itt van már la! - és fölfelé mutatott. Ott a verebek ijedt rebbenéssel nagy csoportokban kóvályogtak a torony körül, lenn pedig a lo­vak nyugtalankodni kezdtek. Az asszonyok oda voltak. (...) A laczikonyhában abba­hagyták a főzést, a vásáros asz- szonyok pedig kosaraik mellett jajgatva egyre kiabálták:- Jaj nekünk, mi lesz ve­lünk? Mit tegyünk? A diák újra leszólt:- Mink már készülünk a ha­lálra! - és aki fölnézett, csak­ugyan elhihette, mert a sok im- posztor diák mind olyan képet vágott az ablakban, mintha akasztani vitték volna őket. - Legokosabb lesz, ha kegyelme­tek is ezt teszik, asszonyné- ném, és elmennek imádkozni, de előbb, utoljára a földi élet­ben, cselekedjenek velünk is jót, és adjanak enni, mert mi szegény rabdiákok vagyunk, és ma még nem ettünk. (...)-Jaj, csak egyenek, édös fiaim, amennyit csak akarnak, hiszen úgyis vége lesz mindjárt ez világi hívságnak. Ehun van e, csak jöjjenek le, hátha ezzel is könnyítünk szegény bűnös lelkűnkön! A sötétség majdnem teljes lett, a nap korongjából alig látszott ki egy keskeny csík - az asszonyok csapatosan rohanták meg az egyházfit, hogy nyissa ki a nagy templomot és míg ugyanezen időben az egri lic- zeum tudós professzorai hosz- szú távcsövön figyelték a csil­lagvizsgálóból a nap protube- rantiáit; a gyöngyösi diákok ablakpárkányokon, falczifráza- tokon, hirtelen összetákolt he­vedereken lemászva, nagy­szerű lakomát csaptak a szabad prédára hagyott hurkákból és czigánypecsenyékből... * A történetet egy kedves gyön­gyösi olvasónknak köszönhet­jük, aki rendelkezésünkre bo­csátotta a régi újságcikket. Lejegyezte: Jónás Ági Egri majorettek FOTÓ: PERL MÁRTON K éső este volt már, a kis fa­lucskában csupán két he­lyen volt érezhető valami mozgolódás. A kisvendéglő­ben lakodalmat ültek, ám a zenészek éppen pihenőjüket töltötték, így csak halk pohár­csörgés és duruzsolás hallat­szott. A másik sarkon álló kocsma a játékgépek fülsértő „űrhang­jától” volt hangos. Az udvaron barlangászok és kirándulók jurta formájú sátrai sorakoz­tak. A kocsmáros ingyen adja a területet. Megéri, ha lefek­vés előtt né­hány üveg sör legurul a fá­radt turista torkán. A csapszék aj­taja előtt há­rom vasasztal álldogál hozzáillő székekkel. Az egyiknél most is ott ül a mérnök úr. Csak úgy ideillő öltözékben, a napi munkától összekoszolódott pólóban várja, hogy. fáradtsága haza­kergesse. Társasága is van. Sanyi bácsi és Pista bácsi a lépcsőn üldögélnek. Talán nem érzik szükségét, hogy a városi „úriember” mellé ülje­nek. A mérnök úr előtt sörös­üveg. A nedűt apró pálinkás­pohárból kortyolgatja, miköz­ben heves bólogatásokkal konstatálja két alkalmi ivó­cimborája eszmefuttatásait. A mérnök úrral szeretnénk szót váltani, ám idővel rájö­vünk: egy tartalmasabb be­szélgetés most aligha lehetsé­ges. Ha Pista bácsi egyszer be­lelendül, nincs megállás, főleg ha idegenekhez kell szólni. Elgyötört mamuszának egyik fele az első lépcsőfokon ragad, amikor elindulna, s csak nagy nehézségek árán tudja újra lá­bára kényszeríteni a csámpás papucsot. Végül csak sikerül felbotorkálni a három lépcső­fokon, s egy újabb kört rendel a csapostól. Jó vendég. Cse­kélyke nyugdíjának, s 97 éves anyukája szintén filléres já­randóságának nagy részét is itt hagyja. Valamikor szikár termetű, deli legény lehetett. Mára kissé kopaszodó fején piros sapka virít. - Te kopasz, Te! Ide nézz, nekem milyen gön­dör hajam van. Ejnye-bejnye, ejnye-bejnye - morgolódik, kedvenc szójárását használva Sanyi bácsival, akinek az övé­vel ellentétben szép dús ősz haja van. A többi vendég csak mosolyog. Megszokták már a két öreg tárgytalan cívódásait. Pista bácsi visszatámolyog a „teraszra”, s tovább szórakoz­tat minket.- Kedves Uram, ugye, nem haragszik? Ejnye-bejnye, ej­nye-bejnye! Kisasszony! Hát kérdezzenek má! Mesélek én szívesen. Mit akarnak tudni? All a víz a házam mellett az utcafronton. Ejnye-bejnye, ej­nye-bejnye. Felduzzadt a pa­tak. Pista bácsinak van a leg­jobb háza a faluban - teszi hozzá a mérnök úr.- Hiába van. Meglopnak engemet. Ejnye-bejnye, ejnye- bejnye. Ott fönn, akik ülnek abban a nagy teremben. Meg a rendőrök, azok is lopnak. Én meg? Negyvenöt évet dolgoz­tam, mégis elfelejtettek! Ej­nye-bejnye, ejnye-bejnye. Azok a mocskos ... - legyint egyet, s inkább leszegi a fejét, hogy ne lássuk meggyötört, reményvesztett arcát. Persze, nem sok kell, újra megrázza a fejét, s egy szokásos ejnye- bejnye, ejnye-bejnyével foly­tatja tovább.-De ugye nem haragszik, kedves Uram. Csak tudja... Hát mesélek, csak kérdezze­nek. Egy kávét nem tetszenek? Na, hörpintsenek le egyet ve­lem. Nekiindul a frissítőért, ám szerencsére mire feltápászko- dik, elfelejti a feketét. Inkább a kutya után indulna, amelyik a sátrak elé kitett konzervek, maradékok kö­zött garázdál­kodik. A zsák­mány tűrhető, a négylábú jólla- kottan somfor- dál el, ügyet sem vetve az utána kiabáló Pista bácsira. Pista bácsi feladja az „üldö­zést”, s papucsával küszködve ismét a lépcsőt próbálja meg­járni. Még egy utolsó korty szomjoltó, és kihasználva az időt, hogy Pista bácsi már nem figyel ránk, elballagunk. Az utca „csendjében” még né­hány szót váltunk a mérnök úrral a kisvendéglő előtt, ahol- a kiszűrődő zajokból tudjuk- a menyecsketánchoz készü­lődnek. Egy asszonyka rohan ki autójukhoz, s alkoholmá­morban szunyókáló férjét pró­bálja költögetni. - Legalább ezt ne hagyd ki. Illetlenség- Végül sikerrel jár, s férjeura ingét nadrágjába tömködve bizonytalanul lavírozik a ven­déglőbe. Alig pár házzal odébb már síri nyugalomban alszik a jó­nép. S a szállásunkként szolgáló fehérre meszelt kis pa­rasztház álmos tornáca végül minket is hallgatásra int. Elek Eszter Ejnye-bejnye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents