Heves Megyei Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-30 / 100. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1999. április 30., péntek Magányosak, nincstelenek, nyomorultak Megcsinálta a szerencséjét, aki innen kijutott. Sokak szerint viszont az kulcsolhatja imára ujjait, aki legalább ide bejutha­tott. Nem kell napközben szatyorban magával hurcolnia a szinte semmijét, amit éjszakánként a feje alá rejtve őrizget hajnalig, amikor is kényszerű sétára ered a városban. Mert aki a lakója lehet a Hajléktalanok Ápoló, Gondozó Otthoná­nak, az egész nap ott tartózkodhat. Saját ágyat tudhat magá­énak, takaróval, párnával, lepedővel, amire pizsamába bújva fekhet. És - micsoda komfort ebben a körben - van saját szekrénve, ahol tárolhatja szegényes kincseit. Korábban a hajléktalan, több­nyire csonka családok átme­neti szállásaként szolgált az egri Kertész utca 100. alatti in­tézmény egyik épülete. Innen senki sem került ut­cára, valamiféle véglegesnek tetsző lakhelyet kerestek nekik a gondozók. Volt, aki a város­tól kapott szociális lakáscélú támogatással vásárolhatott egy kis házat egy távoli faluban. Akadt olyan is, akit befogadott a rokonság. Ez utóbbi variáció azonban ritkán bizonyult tartó­san jó megoldásnak. Az együttélés során derült ki, so­káig nem lehet felhőtlen a jó viszony. És lakott itt szemre- való fiatalasszony is, két kicsi gyerekkel, akik előtt egy új élettárs, egyben pótpapa csil­lantotta fel a reményt. De a mézeshetek elmúltával már- már visszakívánkozik az asz- szonyka. Csak épp nincs hova. Mert az átmeneti, családi menhely- ból ápoló, gondozó otthon lett.- Ügy funkcionál, mint egy szociális otthon - mondja Ul- richné Bernáth Judit, az in­tézmény megbízott vezetője. - Aki ide bekerül, élete végéig itt maradhat. A szükség szülte, s egy ’94-ben hozott rendelet lehetővé tette az otthon kiala­kítását. Lakóink rendszeres ápolói felügyelet mellett tar­tózkodhatnak a házban. Teljes ellátást kapnak, napi három­szori étkezést. Három- és négyágyas szobákban laknak, rendes fürdőszobát és tea­konyhát használhatnak közö­sen. A társalgóban nézhetik a tévét, társasjátékozhatnak. Azok remélhetnek itt elhe­lyezést, akik nyugdíjjal, rok­kantnyugdíjjal, vagyis rend­szeres jövedelemmel rendel­keznek. és nincs átmenetileg vagy tartósan hajlékuk. A va­lamikori állandó lakcím sze­rinti polgármesteri hivataltól kell beutalót szerezniük, to­vábbá orvosi vizsgálaton kell részt venniük. Elvileg ilyen egyszerű. Ha­nem a 26 férőhelyen most hu­szonötén élnek, s az utolsó szabad ágyra is került már egy hamarosan érkező beutalt. Huszonkét férfi és négy asz- szony lakhatja az otthont. Többségük beteg, de az egész­ségügy mai helyzete nem teszi lehetővé az életük végéig tartó kórházi kezelést. Élnek közöt­tük alkoholisták. Talán ezért is jutottak erre a sorsra, vagy re­ménytelennek látszó helyzetü­ket ezzel igyekeznek elviselhe­tőbbé varázsolni. Mert hogyan is lehetne ép ésszel, tiszta tudattal tudomá­sul venni: magányosak, nincs­telenek és nyomorultak. Érzéketlenség rájuk sütni a bélyeget: maguknak keresték a bajt. Persze, szépelgés volna valamennyiüket feloldozni. De élnek köztük olyanok is, akik a szó valós értelmében önhibá­jukon kívül jutottak erre a sorsra. Például az a most már haj­lott korú férfi, aki évekkel ez­előtt feleségével egy lakótelepi lakásban lakott. Beteg lett, rokkantnyugdíjassá vált, az asszonyban pedig felébredt a szerelem hajdani lovagja iránt. Utánament a tengerentúlra. A magára hagyott férfi alig jöve­delméből képtelen volt kifi­zetni a közüzemi számlákat. Mire az exfeleség ügyvédje közvetítésével eladatta a közös tulajdonú lakást, a férjet illető' fele részből az adósság rende­zése után nem maradt több öt­venezer forintnál. A másik bácsi távolabb a várostól, egy faházban élt mindaddig, míg az építmény egy éjszaka porig égett. Egyet­len lehetőségként maradt szá­mára, hogy a hajléktalanok há­zába húzódjon. Az idősebb nénit élettársa gyerekei tették nincstelenné. Párja halála után nem volt ke­resnivalója - hosszú, közös együttélésük ellenére sem - a férfi, majd az örökösei családi házában. Az a fiatalabb ember sem kell senkinek sem, aki hama­rosan egy elme-szociális ott­honban kap végleges elhelye­zést. Miután néhány éve úgy összeverték az utcán a szeren­csétlent, hogy azt sem tudja, ki volt ő valójában. És vannak, akik néhány - nem is sok, elég csak kettő - házasság után váltak földönfu­tókká. Merthogy mindig az asszony és a gyerekek marad­tak a közös lakásban. S miután elvesztették munkahelyüket, egészségüket, az albérletre végképp nem telik. Most már a sorstársak jelen­tik számukra a családot. Az ápolókban látják gyerekeiket, „anyjukat”. Nagy tábla csokit vesznek nekik a kicsinyke nyugdíjból, ha meghozza azt a postás. Valahogy ki kell mu­tatniuk a szeretetüket. Kimen­nek az erdőre, virágot szednek és gombát, ennek is nagyon tudnak örülni a nővérkék. Jövedelmük nagy része, havi tízezer forint az ellátásukat fe­dezi. Ennyit kell a kosztért, s kvártélyért fizetniük. Kivált­ságosnak tarthatja magát az, akinek legalább ennyi zseb­pénze marad. Havi száz forintjával gyűj­tögetnek a közös kirándulásra. Ha összejön a pénz, nyugdí­jasszelvényükkel megváltják a vonatjegyet - a többség még nincs annyi idős, hogy ingyen utazhatna -, s irány Szilvásvá­rad, Lillafüred. Most a Mát­rába készülnek. Az egyik bácsi igazán ott­honosan rendezkedett be. Nemcsak az ágyát és szekré­nyét érzi sajátjának, hanem az udvar egy részét is. Fóliasátrat emelt ide, palántákat nevel. In­farktusa után egy héttel, 72 évesen hazakívánkozott, mert félt, ha nem megy, szomjan halnak növénykéi.- Pedig én gondoskodtam volna azokról - mondja a 45 éves rokkantnyugdíjas szoba­társa. A kék szemű, betegsé­géig egy cégnél húsz évig dol­gozó szakmunkást felesége és anyósa ebrudalta ki otthonról.- Az úristenhez is mehettem volna panaszra - meséli -, az anyósomék házában laktunk. Nem voltam részeges, nem bántottam soha a feleségemet és a gyerekeinket, mégis el­romlott a házasságunk. Évekig vergődtem, amire el tudtam fogadni ezt a helyzetet. Bánt, hogy ide jutottam. Nincs lehe­tőségem arra sem, hogy új tár­sat találjak. Kinek kellenék be­tegen? Szóba se állna velem egy rendes asszony, ha meg­tudná: itt lakom a Kertész utca 100.-ban. Gyengéden megérinti a ka­romat, mintha hálálkodna, hogy meghallgattam.- Nem rossz itt - mosolyog félszegen. - Csak a család hi­ányzik. Négyessy Zita A szerencséseknek saját ágy is jut, takaróval, párnával fotó: Gál Gábor Afrika T ibák Benedeknek se kutyája, se macskája nem volt. Élt ugyan egy nagybátyja valahol vidéken, maga se tudta pon­tosan, hogy hol, aki neve napjára, igaz, eléggé rendszertelenül, mindig egy-egy üveggel küldött neki a saját termésű borából. Egy idő után aztán ez is elmaradt. Végleg elfeledkezett róla, vagy meghalt a nagylelkű rokon. Nem tudta, de nem is érdekelte különösebben. Akkurátusán morzsolgatta molyos agglegényéveit, amelybe ritkán vitt némi rendhagyó motívumot a hivatali kollégákkal el­költött kiadósabb muri. Tibák Benedek egy késő őszi csöpögős, elmaszatoít napon az­tán mélyebb elhatározásra jutott. Úgy döntött, szakít eddigi langyos életével. Elutazik Afrikába. Gyermekkori boldog ol­vasmányélmények, merész felfedező szafárik és vadászleírások képei szivárogtak elő töredékesen emlékezetéből, akárha rég kihűlt zaccból jósolt volna valami jó erős feketére. Sok dolog akadt persze, amit akkor sem értett, ez különösebben most sem nagyon zavarta. Feltüzelt képzelete kalandosabbnál kalando­sabb forgatókönyveket gyártott - önnön főszereplésével. A végső ösztökélést egy színes utazási brosúra adta, amely­nek címfotója egy elefántbikát, egy vadászó leopárdot és egy nem kevésbé párductestű hölgyet ábrázolt. Tibák Benedeknek sem a leopárd, sem az elefántbika, sem pedig a párductestű hölgy ellen nem volt semmi kifogása. Nagyon komolyan vette ezt az afrikai utat. Igyekezett. Szak­könyvek, útleírások és vadásznaplók tucatját hordta haza és böngészte át. Ezek olykor hivatali íróasztalára is rátelepedtek, s dúsan borították el, mint füves szavannát az esős évszak bur­jánzó aljnövényzete. Alaposan készült hát, gyakran hajnalig virrasztóit könyvei mellett. Hivatali kollégái is felfigyeltek ál­matag, révedező arckifejezésére, le-leragadó szemhéjára, mire Benedek csak sápadtan legyintett: tudjátok is ti, mi az az Af­rika... Mindenféle oltást, szérumot, cseppet, kenőcsöt, szükséges és - teljesen felesleges pasztillát beszerzett. Könnyű trópusi szafári- ruhát csináltatott magának - csak a parafa sisakot vette készen mivel saját méretére nem talált megfelelőt. Aztán gondosan eljárt igazíttatni a szabóhoz. Távcsövet és moszkitóhálót, vízfer­tőtlenítőt és túlélő mentőkészletet is vásárolt. Lassan közelgett az indulás réges-rég várt napja, és Tibák Benedek kezdte magát nagyon kutyául érezni. Lassú patakok­ban indult meg a hátán a hideg izzadság az utazás fenyegető közelségére. Emelygett, forgott a gyomra, ráadásul hasmenés kínozta, egy falat nem ment le a torkán. Libabőrös lázrohamok gyötörték. Rettegett attól, hogy ki kell mozdulnia. Félelemmel gondolt a turistaút elképzelt szörnyű megpróbáltatásaira, sötét képzetek gyötörték. Lábain előre vízhólyagok nőttek, bokája duplájára dagadt, tüdeje sípolt és zihált, szíve pedig úgy vert, mint egy őrült patkolókovács. Amilyen gyorsan megérett benne a korábbi elhatározás, a lelkesedés lohadtával most is akképp döntött. Nem kockáztatja testi és lelki háborítatlanságát, ma­rad. Azaz, úgy marad, mintha menne. Felpakolta trópusi poggyászát, és keresett egy, a városhoz közeli eldugott falut. Aztán beköltözött egy otthonosnak látszó parasztporta vendégszobájába. Délig ágyban maradt, korán fe­küdt. Olykor kisétált a kertbe. Elment egészen a gyümölcsösig, sőt néha még azon is túl. Egy ilyen kiruccanása alkalmával ta­lálkozott egy, a földjén foglalatoskodó gazdával. Beszélgetésbe elegyedett, szóra szó jött, aminek a vége az lett, hogy alaposan összemelegedtek, megbarátkoztak. Benedek a néhány napos vidéki pihenés után, elutazása előtt megkérte újdonsült ismerősét, találkozásuk emlékére ugyan ad­jon el egyetlen aprócska négyzetmétert abból a kukoricaföld­ből. Megegyeztek, a gazda eztán is csak úgy használhatta az el­adott darabkát, mint eddig. Néhány csövet azonban minden év­ben köteles volt küldeni az ott termett kukoricából a földecske tulajdonosának. ß ienedeket kollégái az eset után még jó idő elteltével is arról faggatták, hogy milyen volt Afrika. Mire Benedek a polcán egyre csak gyűlő kiszárított fényes kukoricacsövekre gondolva, mint valami különösen értékes trezorba való arany rudacskákra vagy sárgás vajszínű elefántcsontra, hosszú hallgatás után, összébb húzott szemmel csak annyit bökött ki: meleg, bizony mondom nektek, meleg, egyébként pedig mindenütt épp csak olyan, mint itthon. És valami enyhe, de tagadhatatlanul elége­dett mosoly fénylett a szemében. Kovács János A suszterájtól a cipőklinikáig A félretaposott sarkú, felfes­lett felsőrészű, vagy más, folytonossági hibában leledző lábbelit egykor suszterájba vit­ték az emberek. Lábbelit mondtam, ami valaha cipőt, bakancsot és csizmát jelentett az általános szóhasználatban, és suszterájt, ami annak idején a cipészműhelynek volt a neve. Azért is jeleztem itt mind­ezt, mert a XXI. századba lépő embertársaink - de főként a fiataljaink - nagy része már nem, vagy alig ismeri ezeket az elnevezéseket, amelyeket apáink, nagyapáink, elporladt elődeink ekképp fejeztek ki. Persze, ma már egyre rit­kábban találkozunk az ala­csony, háromlábú, kerek és mélyített ülőkévéi kialakított suszterszéken ülő, s ott dol­gozó kötényes cipész- vagy csizmadiamesterrel, aki a körü­lötte felhalmozott, javításra szoruló gyűjteményből téved- hetetlenül kiemeli a sorra kerü­lőt, hogy azt „helyrepofozza”, s ezután átadja az érte jelent­kező tulajdonosnak. A susztermester mellett leg­többször suszterinas is ügykö­dött. A suszterinast a mi időnkben már cipésztanulónak hívták. Itt közbeiktatva fel kell tennem a kérdést, hogy ma­napság egyáltalán van-e még ilyen? Az egykori suszterinasnak különféle feladatai voltak a ház körül, s csak amikor felsö­pörte az udvart, vizet hozott a kútról a konyhába, a mestemé asszony által rábízott vásárlást elvégezte a sarki kisboltban, esetleg elringatta a bölcsőben síró pólyásbabát, bizony, csak akkor mehetett be a műhelybe, hogy az ígéretes szakma fogá­sait meglesse, eltanulja a mes­tertől. Ha pedig törekvő, igyekvő volt, ez sikerült is neki, s idő­vel az inasévek, majd a segéd­idő után vizsgázva, a „mester” rangos elnevezést is elnyer­hette. Ha már a suszterinasokról is szót ejtettünk, el kell mondani azt is, hogy régen azt a kisdiá­kot, aki nem nagyon törte a fe­jét a tanuláson, és rendre rossz bizonyítványt vitt haza - főleg a félévi iskolai megmérettetés után -, azzal ijesztgették, fe­nyegette otthon az éppen rá­morduló szülője, hogy „susz­terinasnak adlak, ha nem ta­nulsz rendesen”. Ma már akármilyen bizo­nyítványt is visz haza az ifjú diák, nem a fent idézett susz- terinassággal fenyegetik, mert az immár időszerűtlenné, ér­telmetlenné vált. A ma embere, főleg városa­inkban, az egyre ritkábban ta­lálható cipészműhely helyett a cipőkozmetikába, vagy más modem szóval kifejezve a ci­pőklinikára adja be lestrapált lábbelijét. Igaz ugyan, hogy ez „előkelőbben” hangzik, de az már túlzás, hogy egyesek azt is mondják, hogy ezzel is köze­lebb kerülünk Európához. Per­sze, azért is mondják ezt, mert most „divat” így beszélni. Jó lenne már az így beszélők tudomására hozni, hogy a ma­gyarság több mint ezer éve itt, Európában él. Első királyunk, István szilárdította meg he­lyünket a Kárpát-medencében, legfőképp azzal, hogy a ke­reszténység felvételével, s ez­zel a Nyugathoz való tartozás tényével valóra váltotta euró­paiságunkat. Saját önbecsülésünk hiányát jelzik azok a megnyilvánulá­sok, amelyek az Éurópához való felzárkózást, az oda való bekerülést ismételgetik. Ugyanis - ha nem tudnák - ott vagyunk mi már több mint egy évezred óta, jó- és balsorsban, éppúgy békében, mint a törté­nelem minden viharában. Ezt tudomásul kell venni ország- nak-világnak egyaránt. Visszatérve azonban az alaptémához: elmondhatjuk, hogy a mai idők a változások sokaságát tálalják elénk, szinte számolatlanul. így van ez az elnevezésekkel is. N em is kifogásként taglalja ez az írás, hogy a múltat emlegetve jutottunk el a cipő­klinikáig. Az a lényeges, hogy az új nevekkel is becsületes, tisztességes, jó munkát és ki­fogástalan szolgáltatást kap­junk mindannyian, „akik ilyen cipőben járunk”. Csillag László Tudja-e, hogy... Miért gesztikulálunk? Régi megfigyelés, hogy az em­berek beszéd közben akkor is gesztikulálnak, ha senki nem látja őket. Például telefonálás­kor. Sőt azok is gesztikulálnak, akik vakon születtek. A taglej­tések kutatói bebizonyították: az egyes gesztusok beszéd köz­ben gyakran kicsit megelőzik a mondanivalót, azaz egy-egy mozdulat tartalmát csak később fejti ki a beszélő. A gesztus elő­revetít, A gesztikulálás valószí­nűleg az agyat serkenti beszéd közben - állapította meg Geoff­rey Beattie és Jane Coughlan, a manchesteri egyetem két kuta­tója. Hogy végül is miért geszti­kulálunk? A legvalószínűbb vá­lasz: azért, hogy mozdulataink­kal is segítsünk kifejezni ma­gunkat. Találó hasonlat szerint: a beszédben a gesztikulálás annyi, mint írásban a vastagon szedett szöveg. (FEB)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents