Heves Megyei Hírlap, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-06 / 55. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1999. március 6., szombat Egy igazi csemege - Cerutti: Öreg férfi kigúnyolása Képtárkalauz: velünk élő történelem EGER - Talán még a tősgyökeres egri polgárok közül is kevesen tudják, hogy az Egri Képtár gyűjteménye, a Szép- művészeti Múzeum és az Esztergomi Keresztény Múzeum után a legjelentősebb hazai gyűjteménye az európai festészet kincseinek. A gyűjtemény alapját a múlt század közepén Bartakovics Béla érsek teremtette meg, aki testvérének anyagát vette meg. Később a prépostok tovább gyarapították a képtár alapjait. A XX. század közepéig folyamatosan nőtt a kiállítható anyagok száma. A Pyrker- anyag későbbi kezelését nehezítette a régi árverési jegyzőkönyvek „hanyagsága”, amely időnként csak a képek nagyságát és számát tüntette fel, nélkülözve az alkotó, a tulajdonos megnevezését. Időközben páratlan gyűjtemény született Egerben, melynek a Vármúzeum ad helyet. A XVI. századtól a századfordulóig keletkezett képek között H. Szilasi Ágota művészettörténész kalauzolja az olvasókat. Egy csepp ItáUa A képtár gyűjteménye nem véletlenül kezdődik az itáliai festészet remekeinek felsorakoztatásával. Pyrker érsek és utódai tanulmányaik ideje alatt, itáliai tartózkodásukkor ismerték meg az igényes és tradicionális olasz festészetet. Az igény és ízlés találkozásakor értékes XIV-XV. századi gyűjtemény' született Egerben, amelyet az érsek 1836-ban felajánlott a Nemzeti Múzeumnak. Az első kiállítóteremben máris szembetűnik, hogy az egyházi ihletésű és allegorikus vonásokkal tűzdelt alkotások uralják a termet. Ezek között is különös értéket képvisel Dosso Dossi: Faun és Nimfa című olajképe (melynek eredetije jelenleg New Yorkban látható). Az alkotó ferrarai udvari festőként készítette a sorozatot - szám szerint kilencet -, amelyből csupán ez az egyetlenegy került hazánkba. A fatáblára festett alkotás eredetileg épületdíszítést, mennyezetdekorációt szolgált. Ugyancsak értékes eleme e korszaknak F. Brusasorci: Sirató angyalok Krisztus holttestével. A kőre festett képen az ecsetnyomok tisztán, élesen adják vissza a vonásokat. Ami a vásznon oldottabb ecsetkezeléssel jelentkezik, az itt egy fénykép élességével ragyog. Az öreg férfi kigúnyolása A második terem anyagának hangulatát Caravaggio korszakteremtő stílusa jellemzi. Bár hazánkban egyetlen Cara- vaggio-alkotás sincs, követőinek munkáját szép számban láthatjuk. Szembetűnő, hogy a figurák szinte teljesen kitöltik a képet, s erős megvilágításba, már-már „reflektor-fénybe” kerülnek egyes részletek. A terem meghatározó festménye G. Ceruti: Az öreg férfi kigúnyolása. Ez az alkotás a későbbiekben még nagy vitákat válthat ki. hiszen alkotója bizonytalan, csupán a stílusjegyek alapján sikerült beazonosítani. Az allegorikus kép tömény jelkép- rendszer. A rongyos sereg, a kockán dobott egyes, a süppedő malomkerék és a női munkára kényszerített férfi a társadalmi lecsúszás és vesztett helyzet jelképe. Mélyebb jelentéssel is bír a kép. A rejtett erotika ekkor már nem volt ismeretlen a főúri kastélyok magánlakosztályaiban. A növényekkel benőtt oszlop erotikus és igen burkolt jelkép-rendszer hordozója. Az új fogalom: zsáner A képtárban tovább haladva a németalföldi (holland és fla- mand) festők terme következik. A kicsit jelképpé is vált H. Tér Brugghen: Pipára gyűjtő fiú című alkotása több érdekes kérdést is felvet. A zsánerkép - egy lengyel elmélet szerint - az öt érzékszerv kifejezője ebben a korban. A kép lényege eszerint nem a pipázás, s nem is az arc megjelenítése, hanem az érzékszervek jelentősége. Az öt érzékszerv - látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés - bemutatását tematikus kiállítások is megkísérelték. Az említett példa eszerint a szaglás allegóriája... Különösen jellemző mindez az egy- és két- alakos zsánerképekre. A holland polgárosodás másik izgalmas jelensége a polgári élet megjelenítése. Eddig a mitológia, az egyházi élet, a bibliai eredetű utalások után az ember a maga hétköznapjaival veszi át a szerepet. Változik a festő helyzete is. Idáig legfeljebb a tömegjelenetek mélyén bukkant fel a festő arca, most már önálló önarcképek is napvilágot látnak, kifejezve, hogy az alkotók magasabb rangot vívtak ki maguknak. Közép-európai barokk Érdekes közjáték az európai festészet fejlődésében a középeurópai barokk kialakulása. A Nyugat polgárosodik, nálunk viszont a rokokó főpapok ízlésvilága dominál. A korszak legjelentősebb alkotója Johann Lucas Kräcker - klasszicizá- lódó ízlésével -, aki az egyházi megrendeléseknek eleget téve, Eszterházy Károly meghívására érkezett Bécsből Egerbe - szenteskedő, túldimenzionált, ugyanakkor a kor szellemének megfelelve alkotja képeit. A korszak másik meghatározó személyiségének, J. Shuppen- nek a művében már a franciák könnyedsége, szellemessége dominál. A két irányzat két külön világnézet tükrözője. A magyar romantika Az európai festészet irányát kissé elmaradva követik a magyarok. Bár többnyire a mesterség alapjait Itáliában és Bécsben tanulják, hazatérve, a megrendelők igényének eleget téve „visszalépnek” a kezdeti lendülethez képest. Jól mutatják ezt Ligeti Antal tájképei is. O az itáliai festők nyomdokain indult, s hazatérve is megőrzi ezt a kvalitást. Az 1700 körül született Női képmás a korai csúsztatás áldozata. A rokokós hajviseletű asszony fejére - az alkotás születése után körülbelül 80 évvel később - kendő került. Restauráláskor vették észre a csúsztatást. A képet eredeti állapotába állították, ám „emlékeztetőül” megmaradt az átfestő festő szignója. Eme csalás a kor körülményeit ismerve azonban inkább kegyes volt, semmint etikátlan. E rendkívül gazdag magán- és egyházi gyűjtemények körében egy-egy „elavult” alkotás sorsa sokban hasonlított az aranyéhoz: divatosabb formába öntötték, ha már nem volt rá szükség. Ugyancsak a korszak jellemzője a romantika terjedése. A. Nesselthaler vízesése ebben az időben elterjedt motívum, a biedermeieres figurák jól kifejezik a romantika emberét: szeretjük a természetet, felfedezzük azt, de csak addig, amíg lakkcipőben is eljuthatunk... A szabadság temetése A képtár második része a múlt századi magyar festőknek ad otthont. Az európai festészettől elmaradó kvalitású anyagok között dominál az egyházi férfiúk és témák megörökítése. A szereplők jelleme elé kerül az életükben véghezvitt cselekedet. Pyrker érsek egész alakos álló képmásán az összes érdem feltűnik: a lant, a papírtekercsre festett cselekedetek, az egri székesegyház. A jelképes életrajztól sokkal értékesebb Kovács Mihály: Magyarország leigázása 1849 című kis képe. A kiegyezés előtt született alkotás a romantika jelképtárát sorakoztatja fel: a Magyarországot szimbolizáló nő fejéről lekerül a korona, Széchenyi Lánchídja ég, s a kép előterében egy könyvet széttéptek... Hasonló lelki viharokról árulkodik Az utolsó hajótörés című festmény, ahol az alkotó Kovács Mihály és Tárkányi Béla (a festő és a pap) sodródik a viharos tengeren... Magyar életképek Óriási ugrás az időben, holott csak néhány évtizedről van szó. A századforduló magyar festészetében megjelennek a zsánerképek, az élethelyzetek. Az egyházi témák elmaradnak, megszűnnek a romantikus tájkeresések. Az allegória szerepét a valóság veszi át. A központ a polgárosodásé lesz. Nem csupán a megrendelők igénye ez, hanem a festészet új útja is. A takarítás, a családi élet, a borozás ötven évvel korábban elképzelhetetlen prűdén és hétköznapi módon hatott volna a képeken. A századforduló igénye más. A Dobó István Vármúzeum gyűjteménye a század harmincas évei után befejeződik. A következő anyag már az akva- rell-biennálék korát idézi. Ez egy másik séta témája. Szuromi Rita Kracken Szent József halála (Az Egri Hittudományi Főiskola tulajdona) fotó: perl Márton A kincset érő kincsesládácska Milyen az ara a kerítőnő szerint? Mit jelent egy kinccsel rakott ládika annak, aki pitiáner, mégis csalafinta üzletekből rakosgatja össze a tallérokat? S mit jelent annak, akit szerelmétől a hiú apai ábránd választ el? Mindkettőnek mindent. Szerelmet, ragaszkodást, hűséget. Csak éppen két különböző eszméhez: Mariannához és a ládikához. Moliére: A fösvény című vígjátékának minden egyes jelenete konfliktust, komédiát és megoldatlan, de nem reménytelen helyzeteket sugall. Olyan tárháza az emberi gyarlóságnak, mindenhatóságnak és bűnöknek, melyet elrontani sem lehet. A siker önmagában is adott. Ezt rontani vagy erősíteni azonban már a színészek és a rendezők dolga. Az egri Gárdonyi Géza Színházban bemutatott előadást mi sem jellemzi jobban, mint a darabban rejlő poénok, helyzet- és jellemkomikumok kihasználása. A díszlet (Székely László) klasszicista érzületű, aprólékosan kimunkált, mégsem hivalkodik, nem tereli el a színészek játékáról a figyelmet, hanem asszisztál ahhoz. A jelmeztervező (Harák Judit) elsősorban a társadalmi, ízlés- és igénybeli különbségeket formálja meg a kosztümökben. A rendező, Beke Sándor pedig az adott körülmények között igyekszik kihozni a szereplőkből a maximumot, szem előtt tartva, hogy egy vígjáték közepén vagyunk, ahol nevetni, szórakozni kell. A fösvény egri bemutatója nem moralizál. Bár a témában benne van a magas erkölcsi tanulság lehetősége, mégsem ez áll a középpontban. Erre segít rá a címszereplő, Blaskó Balázs alakítása. Harpagon megformálója igazi, ízig-vérig dörzsölt, kapzsi és rafinált. Blaskó gesztusaival, mozdulataival, mimikájával játszik. Alakításának épp ez adja meg az ízét, hiszen nem erőből alakít, hanem az apró részletek tökéletes kidolgozásával teremti meg a maga jellemét. Cléante, a fia (Nagy András) már szívesebben dolgozik a hangjával és a mozdulataival, mint a mimikájával. Szerelme, Marianna (Ráduly Katalin) alakítása kicsit rendhagyó a megszokotthoz képest. Nem a szegény, éppen ezért szerény lány megformálója ő. A tőle várt alázattal ellentétben a lázadás motívumát és a kényszerhelyzetben ellenszegülő, öntudatra ébredő fiatalt alakítja. Eliz, Harpagon lánya (Lehoczky Andrea) már inkább a klasszicista kor női ideáljaként hat a színpadon. Alakjának, szépségének finomsága mögött a szerelemtől mindenre elszánt ha- jadont alakít, aki azért a francia asszonyságok nüansznyi trükkjeit is ismeri. Szerelme, Valér (Baranyi Péter) szintén jól illeszkedik a harpagoni háztartásba. Képes meggyőzni a nézőket, hogy ebben a hamis, álságos világban ha az ember boldogulni akar, szintén a csalárd, hamis eszközök rabja lesz. Habár a darabnak nem célja a moralizálás, egyetlen jelenetet mégsem lehet a humor szintjén kezelni. Ez a híres harpagoni monológ, melyben a címszereplő elsiratja ládácskáját. A rendező nem a megszokott álló környezetben, mozdulatlan, önmagába roskadó Harpagon- nal mondatja el a szerepét, hanem örök mozgást, körforgást teremt a színpadon. A monológ közben a színpad forog, Harpagon pedig dühödten keresi pénzét. Itt világosodik meg valódi jelleme, s bármennyire is komikus a helyzet, a körülmények rákényszerítik a nézőt, hogy egy pillanatra moralizáljon: meddig terjed(het) az ember felett a pénz hatalma? A nevetésen, a humoron túl - mely röpke és egy estére szól mindezen a három percen érdemes elgondolkodni. Kell a pénz - vitathatatlan -, hozzásegít a boldogsághoz - kétségtelen -, de vajon jellemünkön meddig hatalmasodhat el, hogy mi, mi maradjunk? Manapság ezen lehet töprengeni... (szuromi) Harpagon a szerelmesek közé áll fotó: Gál Gábor
