Heves Megyei Hírlap, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-06 / 55. szám

1999. március 6., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Végenincs történet T örténetünk is úgy kezdő­dött, mint egy lányregény. Szerelem, házasság, boldog­ság. Sajnos, nem sokáig tartott. A fiatal pár építkezésbe kez­dett, megszülettek a gyerekek. A helyzet akkor kezdett elmér­gesedni, amikor a férj egyre többet nyúlt a pohárhoz, s ilyenkor különösen csúnyán beszélt. A feleség és a gyere­kek mindössze annyit kértek, hogy ne igyon, illetve, hogy beszéljen szépen velük. Az asszony elmondása sze­rint a férje a sűrűsödő anyagi problémák miatt egy idő után eldurvult, nemcsak vele, de két lányukkal is agresszíven visel­kedett. Mindennapossá váltak a veszekedések. Négy évvel ez­előtt fordult az anya először segítségért a gyámhatósághoz. Szeretett volna a gyermekek­kel elköltözni egy átmeneti, nyugalmat nyújtó lakásba. Úgy tűnt, megkapják a segítséget, ám az utolsó pillanatban a kije­lölt lakás kulcsát mégsem ad­ták át neki, hanem visszakény­szerítették a családot saját ott­honukba. Ettől kezdve pokollá vált az életük. Végül az anya benyújtotta a válókeresetet, amiben a bíróság a mai napig sem hozott ítéletet. Nem csoda, ugyanis nem­csak a közös vagyon megosz­tásán folyik a vita, hanem idő­közben egy tragikus esemény is tarkította az amúgy sem csendes hétköznapokat. Történt, hogy a feleség se­gélykérelmet fogalmazott az esti órákban, ám a férj lekap­csolta a villanyt. Szó szót kö­vetett, amelynek dulakodás lett a vége. Tény, hogy a nagyob­bik lány és a feleség - miköz­ben magukat védték - meg­csonkították a férjet. A tragé­diát követően az asszony a szomszédból telefonált a rend­őrségnek, majd a gyermekek­kel elmenekült a házból. Na­pokig egy fészerben húzták meg magukat. Amíg a férjet kórházban kezelték, a rokonai bezárták a lakást, és a kulcsot magukhoz vették. A rémtörténet ezzel nem ért véget. Mivel a vagyonmegosz­tással kapcsolatos bírósági íté­let akár évekig is eltarthat, az elkeseredett asszony újra a gyámhivatalhoz fordult. A gyámhatóság „védelembe vette” a kiskorú gyermeket, a család mellé pedig a gyermek- jóléti szolgálattól családgon­dozót rendelt ki. Tavaly október végén a pol­gármesteri hivatalban jegyző­könyv készült az érintettek meghallgatása után, majd a gyámhatósági szakember a gyermek érdekében kötelezte az anyát a pszichológussal való kapcsolatfelvételre. S.-né úgy érezte, hogy a hivatal nemhogy segítette őt, hanem olyan lépé­sekre kényszerítette, amely vé­leménye szerint csak nehe­zebbé teszi a dolgát. Amikor pedig a városi gyámhivatal ki­látásba helyezte, hogy a kis­korú gyermeket „kiemeli a csa­ládból” , az anya végképp két­ségbeesett. Úgy érezte, minden és min­denki összeesküszik ellene. A közös ingatlanba nem teheti be a lábát, személyes holmijukhoz sem juthatnak hozzá. O maga rokkantnyugdíjas, a gyerme­kek is kisebb-nagyobb egész­ségügyi problémákkal küsz­ködnek. A hónapokig tartó hu­zavona után most egy kis la­kást bérel, ahol megpróbál nyugodt feltételeket teremteni. Mivel azonban se gyerektar­tást, se egyéb segítséget nem kap sehonnan, nem tudja, meddig képes fenntartani ezt a viszonylagos biztonságot. Az apát egyelőre senki és semmi nem képes arra bírni, hogy bármilyen formában gondoskodjon a gyerekekről, pedig keresetéből - állítja az anya - busásan tudna fizetni. A helyzetet súlyosbítja, hogy nemrégiben a válóperes ügyvédje tragikus hirtelenség­gel elhunyt, így a pénzzel együtt a remény is veszni lát­szik, hogy a közeljövőben ítéle­tet hirdet a bíróság. A sorozatos veszteségek el­lenére a legnagyobb gond mégis az, hogy félő: a gyerme­ket elveszik az anyától. A fenti történettel kapcso­latban igyekeztünk az illetékes hivatalok, hatóságok vélemé­nyét megkérdezni. A gyermekorvos határozot­tan állítja, hogy a gyerekeket lelkiismeretesen neveli az anya, nála évek óta rendszere­sen megjelennek. Véleménye szerint a lehető legrosszabb megoldás, ha a gyermeket el­szakítják az édesanyától. Beszéltem a kiskorú gyer­mek osztályfőnökével is, aki úgy fogalmazott, hogy bár zárkózott kislányról van szó, de az látható, hogy az édesanyja foglalkozik vele. Rendesen jár az iskolába. Kedves, átlagos képességű gyermekről van szó. Az anyuka tartja a kapcsolatot az iskolával, felelősséggel ne­veli a kislányt. Az anya végső elkeseredé­sében fordult szerkesztősé­günkhöz, segítséget remélve. Mi azonban nem tudunk mást tenni, mint hogy közreadjuk mindazt, amit megosztott ve­lünk. A legnagyobb segítség az lenne, ha a bíróság végre ki­mondaná az ítéletet. Erre azonban ügyvéd nélkül nem sok remény van. Addig is abban reményke­dünk, hogy a gyermeket nem veszik el az édesanyjától. An­nál is inkább, mert az orvos és a pedagógus is úgy vélik: in­dokolatlan ezzel fenyegetőzni. A kislány számára ez büntetés lenne. A végenincs történet tragi­kus sorsú szereplője segít­séget remél, bárhonnan, bárki­től. Ha az érdekében tehetnek valamit, én szívesen vállalom a közvetítő szerepét. Barta Katalin Egv apró görög sziget, ahol minden kék és fehér Talán kevesen tudják, hogy a Görögországról szóló útiköny­vek, prospektusok és fotóalbumok leglátványosabb képeinek kilencven százaléka egyetlen aprócska szigeten készül. Szent Irén szigete, Santorini a kék kupolák és fehér házak otthona. legutóbb 1950-ben. A kitöréseknél gyakoribbak a földrengé­sek: egy ilyen 1956-ban a sziklák tete­jén fekvő Iá csaknem minden házát romba dön­tötte. A sziget nemrégiben hivatalosan is visszavette ókori nevét (Thera vagy Thira), amit az egykori spártai települések­Öszvér-állomás a hegy lábánál Az elsüllyedt világ A Kiklád szigetcsoport déli ré­szén, Krétától északra fekszik a félhold alakú vulkáni sziget. Területe (75 négyzetkilométer) mintegy nyolcadrésze Korfué­nak, és aki már borzongott azon, hogy vajon hogyan teszi le a pilóta a gépet Korfu ten­gerbe nyúló repülőterén, az el tudja képzelni, hogy ez mit je­lent. Az ide látogató képzeletét meglódíthatja az a feltételezés, hogy valaha ez a sziget része volt a tengerbe süllyedt, legen­dás Atlantisznak. Ezt az elmé­letet sokan a Kr.e. 1500 körül történt vulkánkitöréssel ma­gyarázzák. Ez darabokra szakította az egykor kerek körvonalú szige­tet, s nagy részét eltüntette. Mindössze a karéj alakú mai Santorini maradt tengerszint felett, mely­nek két csú­csa öblöt ölel körül: a tűz­hányó beom­lott kráterét, ami a világ legnagyobb, tízszer hat ki­lométeres kalderája. Két fekete szigetecske fekszik a ha­talmas öböl­ben: az egyik Nea Kameni, ahol a ma is működő Ge- org-vulkánta- lálható. A tűzhányó ma csak némi kénes gázt és gőzöket bocsát ki, de a nagy kitörés óta már többször bizonyította erejét, hogy a helybeliek zöme szőlő­vel foglalkozik. Persze, ne a hazai, tőkére futtatott művelést képzeljük el - az erős szél ezt lehetetlenné teszi. (Főleg augusztus-szep­tember táján erősödik fel a légmozgás.) A palánták a föl­dön, salátaszerű bokrokban nőnek. A mi puttonyosaink he­lyett itt szamarak hátára kötik a kosarakat, s ebbe szüretel­nek. Mezőgazdászok bizo­nyára meg tudják fejteni, de a legtöbb turistának mégis meg­foghatatlan: a zord talajviszo­nyok ellenére mitől olyan dús a termés, mitől olyarí hatalmasak és zamatosak a szőlőszemek. A vulkáni aktivitás meleg vizű tengeri forrásokat is táp­lál. A kalderát bejáró hajóki­ránduláson módunkban áll megtapasztalni az egyik ilyen forrást. Agios Nikolaos (Szent ről (Theras) kapott a Kr.e. VIII. század­ban. A köz­nyelvben to­vább él a San­torini elneve­zés, ami a sziget védő­szentjének, Szent Irénnek eltorzított la­tin nevéből ered (Santa Irini). Séta az alvó vulkánon A vulkáni te­vékenységnek köszönhető a sziget különleges tengerparti homokja, ami nem más, mint fekete vulkáni hamu és törme­Szőlőpalánta a földön A legtöbb harangot ma is kézzel húzzák Miklós) kápolnájánál a hajó nem tudja teljesen megközelí­teni a partot, ám a kirándulók úszva elérhetik azt. Itt a víz vö­rös és forró, az iszap pedig gyógyhatású. Legalábbis a he­lyiek azt állítják, hogy amely test­részünket beken­jük vele az egészségesebb, nagyobb lesz... A termálvíz él­vezete közben a kis templomot csodálhatjuk. Fa­lán ókori emlék helyett a mai kor üzenete áll: a remete angol nyelvű feliraton tájékoztatja lá­togatóit, milyen mobilszámon lehet őt elérni. Sziklák ég és víz között Santorinin, mint minden görög lék. A kő és kavics mindent beborít, termőföld csupán a szikláktól keletre, a part irá­nyába ereszkedő lejtős síksá­gon akad. Ezért is érdekes, szigeten, nagy kincs a víz. Az innivalót tanácsos inkább a boltokban beszerezni. Nem mintha a vezetékes víz egész­ségtelen lenne, de kicsit furcsa, „szódabikarbónás” az íze, és amúgy sem árt takarékoskodni vele. Azt, hogy az alacsony víznyomás miatt természetesen semmit nem szabad a WC-be dobni, meglepően hamar meg­szokja az ember. A szigeten autóbuszos ki­rándulásokat szerveznek. Gyengébb idegzetűek ne ülje­nek a görög sofőr mögé, és vé­letlenül se nyissák ki a szemü­ket. A kanyargó, keskeny he­gyi utakon egyébként tökéletes biztonságban érezhetjük ma­gunkat a helybeli autóbusz-ve­zető kezében, csupán a látvány félelmetes néha. A hajtűkanya­rok lendületes, magabiztos be­vétele, mikor mi úgy látjuk: a fél busz a szaka­dék fölött lóg a semmiben. Ne higgyünk a sze­münknek, nyu­godtan dőljünk hátra, és élvez­zük a lélegzetel­állító panorámát! Santorinin szinte hemzseg a sók ókori látni­való. A déli ré­szen, Aktorini- ben a minoszi kori leletek nagyszabású ása­tásai nyújtanak csodálatos régé­szeti élményt. Sokatmondó adat, hogy a sziget tizenhárom falujára több mint háromszáz (!) templom és kápolna jut. Amikor felkeressük a kis sziget fővárosát, Firát, újabb kihívás elébe nézünk. A kikö­tőből három módon juthatunk fel a szédületes magasban, sziklák ormán sorakozó, vakí­tóan fehér házakhoz: vagy gya­log felkaptatunk a hőségben az 587 meredek lépcsőfokon, vagy a kétperces kötélvasutat vá­lasztjuk, vagy öszvérhátra pat­tanunk. Az állatok úgy vára­koznak ott, mint egy taxiállo­máson a parkoló autók. Miután legyőzzük sajnála­tunkat szegény párák iránt („hogy fog ez elbírni engem?” stb.) és kifizettük a hajcsárnak a szabott díjat, olyan utazás kezdődik, amit garantáltan soha nem fogunk elfelejteni. Miután nem túl intelligens faj­táról van szó, számíthatunk rá, hogy a kanyarokat az öszvér nem veszi be saját jószántából. Ilyenkor négyen-öten is össze­A híres kék kupolák torlódnak, lökdösődnek, ám a kényelmetlenségért bőven kár­pótol a káröröm, látva útitársa­ink huszáros ügetését. Asztali örömök Nem hagyhatjuk ki a prog­ramok közül a görög estet sem. Borkóstolóval kezdünk, a szá­razabb fajtáktól haladunk az édesebbek felé, miközben áni- zsos kekszfélével próbáljuk semlegesíteni a különböző bo­rok ízét. Készüljünk fel: itt nem a gyan­tával tartósí­tott retsinát kapjuk, ezen a szigeten ugyanis van­nak sziklába vájt pincék. A görö­göknek más fogalmaik vannak a szá­raz borokról, ezért az álta­luk legsa- vanykásabb- nak kínált ital nálunk körül­belül a fél­édes kategó­riának • felel meg. Elkép­zelhető, hogy ezek után milyen az édes bo­ruk... Mintha tömény málna­szörpöt innánk. Azért ne ber­zenkedjen bennünk a magyar borosgazda, egyszerűen előz­zük meg a bajt, és a vacsorához rendeljünk „száraz” bort. A vulkáni talajon nevelt sző-, lőből készül a sziget két, Gö- rögország-szerte híres bora: a testes, fehér Niktéri és a vörös Kaidéra. Ha megemlítjük eze­ket, vendéglátóink örökre a szívükbe zárnak. Amit mindenképpen meg kell kóstolnunk, az az olívabo- gyó és a sajt. Santorinin külö­nösen finom a méz, ezt majd­nem minden édességhez fel­használják. Érdemes haza is hozni belőle. Nagyon finomak a tejtermékeik: a joghurt, pláne mézzel, igazi csemege. Jónás Ági A remetekápolnát úszva lehet megközelíteni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents