Heves Megyei Hírlap, 1998. december (9. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

4. oldal Karácsony 98 1998. december 24., csütörtök Könnyek között, újjászületve „Lelkileg lettem más ember” - mondja Szakács László, az egri újszíves annyi megpróbáltatás után, na­gyon sokat jelent...- Gondolom, a születésna­pok sem kevésbé fontosak. Hogy tartja számon ezeket az ünnepeket?- Újabban úgy, hogy a mos­tani a negyedik karácsonyom, s februárban lesz az ötödik szüle­tésnapom. Ebből kettő is van akkor: az egyik 13-án, ezen a napon szült az édesanyám. A másik 19-ére esik, ekkor szület­tem újjá 1994-ben. * Az elmúlt hét év alatt huszon­hat szívátültetést hajtottak végre Magyarországon. A bu­dapesti Schwartz Sándor volt az első, az egri Szakács László az ötödik. Velük együtt tizen­hármán alkotják az újszívesek élő táborát.- Többnyire a havonta ismét­lődő felülvizsgálatok alkalmá­val találkozunk, de egyikükkel- másikukkal baráti szálak is ösz- szekötnek - emlegeti a nagy beszélgetéseket. - Szükségünk van egymásra, mert csak mi tudjuk elmondani a másiknak, hogy mit jelent, ha számára még ismeretlen tüneteket érez. Főként az első év a nehéz és ve­szélyes, mert ez alatt mindent elkap az ember, amit csak el­kaphat. S akkor van bennünk a legnagyobb félsz is.- Nem a műtét előtt?- Akkor olyan gyorsan pö­rögnek az események, hogy az embernek nincs ideje félni.-Mikor derült ki, hogy mines más megoldás, mint az átültetés?- Az újonnan megnyílt Fló­rában dolgoztam már, ’92 no­vemberében, amikor egyre ét­vágytalanabb lettem, csak fogy­Szakács László: „Hála, jól érzem magam... ” fotó: perl m. tam, erőtlenedtem. Kiderült, hogy gyógyíthatatlan szív­izomgyengeségem van. Vizsgá­lat vizsgálatot követett, végül dr. Bodor Elek professzorhoz kerültem, aki elmondta: ez és ez a lehetőség, az eredmény fifti-fifti. Aztán egy reggel 9- kor megszólalt a telefon, hogy 15 percen belül jönnek értem a mentők. Az volt a legször­nyűbb, hogy akkor már nem voltak otthon a gyerekek. A fe­leségem a műtőig kísért, útköz­ben mindenről beszélgettünk, csak az eshetőségekről nem... S néhány óra múlva túl volt a műtéten, azóta - legalábbis így tudja - egy balesetben elhunyt, 36 éves székesfehérvári férfi szívével a mellkasában él.- S szinte ugyanúgy, mint mindenki más - jegyzi meg. - Ehetem a kedvenc ételeimet, alkalomadtán koccinthatok is, de mindent módjával. Ma már csak háromféle gyógyszert keH szednie, mondja, ezek éppúgy nem ma­radhatnak el, mint a rendszeres mozgás.- Lelkileg leltem más ember - vallja meg. - Rájöttem, hogy nem a napi hajsza, a pénz, a ranglétra a legfontosabb, ha­nem a szeretet, az emberség, a család. Egy életünk van, s ez alatt kell megadnunk a másik­nak mindent, amit csak lehet. * Csaknem egy fél évtized sok­szor végiggondolt summázata ez. Badarság lenne azt állítani, hogy a műtét után rögvest erre eszmélt.-Lassanként, mintegy köd­felhő mögül, szakadozva bon­takozott ki a köröttem lévő vi­lág. És azt éreztem, soha nem szégyellem bevallani, hogy a szememből kicsordul a könny... Szilvás István diai Tillburgba szeretne kijutni a transzplantáltak világjátékára.- Tizenöt másodpercen belül futom a százat. Korosztályomat tekintve ez elég jó eredmény, nem? - A röpke hatásszünet alatt kíváncsi tekintettel fürké­szi az arcomat. - Egyébként az atlétika mellett tekézem, aszta­liteniszezem, de nagyon szeret­nék bekerülni a válogatott röp­labdacsapatba is.-Megszállott ember, mond­hatom!- Nekem a mozgás az életet jelenti - magyarázza. - Ha el­hagynám magam, utolérne minden nyavalya. Tartanom kell a súlyomat, az erőnlétemet, az edzettségemet. Mit gondol, miért jöttem most is gyalog, holott autóba is ülhettem volna. Van egy tizenkét éves Skodám, de csak akkor használom, ha a feleségemmel Párádon, illetve Bodonyban meglátogatjuk az édesanyánkat. Vagy ha kertet művelni, netán ünnepi esemé­nyekre készülődik oda a család.-Mit ünnepelnek jobban, a karácsonyt, vagy a születésna­pokat?-Nagyon szeretjük a kará­csonyt. Azon túl, hogy meg­ajándékozzuk egymást, az a legnagyobb boldogság, hogy együtt vagyunk. S ez nekünk, A gyerekekkel a műtét utáni első karácsonyon Négy héttel a műtét után, szobafogságban...-Húúúh.J - fújja ki magát a magas, őszes férfi. - Nem sze­retek elkésni. Egy kicsit kilép­tem hát, hogy időre itt legyek.-Annyira azért nem kellett volna igyekeznie. Még megárt­hat ez a trappolás.- Ugyan! - hárítja el az ag­gódást. - Mi ez a városbeli séta ahhoz képest, amit Lengyelor­szágban végigcsináltam. Ott, amikor azon a hepehupás tere­pen lefutottam a kétezer métert, tényleg azt hittem, hogy most meghalok.- Ami azt illeti, az ember nem azért szokott futni, hogy belehaljon...- Nem is komolyan mond­tam - mosolyodik el. - De a bronzéremért hajtani kellett. Ha eddig nem, hát most el- ámulok. Mindent kinéztem volna ebből a jó negyvenes emberből, csak azt nem, hogy világversenyekre jár atlétizálni. Pedig ez így igaz, mondja hitet­lenkedésemre, jövőre a hollan­' Sí : Sí­angyalok dala A hajnali permet azonnal rá­fagy az útra. A járművek csiga­tempóban araszolnak, gyalo­gosan pedig csak az kel útra, akinek nagyon muszáj. Ilyen időjárás alkalmával szokta mondogatni öreganyám, hogy a jó kutyát kár kiverni. De hol van már az én öreg­anyám...? Rá is gondolok, miközben megpróbálom hasra esés nél­kül megközelíteni Lőrinci egyik büszkeségét, az elmúlt nyáron átadott öregek otthonát a Mátravidéki Erőműnél. Valóban elégedett lehet az a kisváros, amelyik egy ilyen in­tézményre képes összekaparni a pénzt, majd gondoskodni an­nak fenntartásáról. Valahogy mégis keserű az ember szája íze. Persze, hiszen - nevezhet­jük bárhogyan - akkor is csak szeretetotthonról van szó, an­nak nemes, ámde pejoratív ki­hallásoktól sem mentes funk­ciójával egyetemben. A szeretet otthonába látoga­tok hát, a szeretet ünnepének előestéjén. Oda, ahol húsz idős ember készül a Jézuska foga­dására, hiszen ha valahol, itt aztán mindenki tudja: a Meg­váltó igenis eljön karácsony­kor. Ahogy minden családban szokás, itt is készülni kell az érkezésére. Készülnek, hát hogyne ké­szülnének! Ica néni ősz feje a kötése fölé hajol. Sál készül itt, kérem, kék fonálból. Sietni kell, hogy szentestére megle­gyen. Szaporán kattog a tű.- Biztosan kisfiúé lesz - pró­bálom elnyerni a néni bizal­mát. Merthogy nincs jó napja. Nem tud semmit, mást kérdez­zek, mondja, mielőtt kinyitnám a számat. A szíve irányába bökve azt is mutatja, hogy mennyire ideges. A másik pillanatban viszont elneveti magát.- Nem kis­fiúé - mondja.- Titok. Az egyik nővérnek szánom. Aján­dék.-Es mások mit kapnak Ica nénitől?- Mit kapnának? Semmit. Nincs énnekem senkim. * Amúgy valóban jó hely ez itt. Amúgy. Nagyrészt kétágyas szobák, tévé, video, újságok, könyvek. Társasjátékok és mu­zsika. Mindenki kedve szerint elfoglalhatja magát. Hiába 85 év az itt lakók át­lagéletkora, ez a generáció nem képes elviselni a passzivi­tást. Állandóan tenni akarnak valami hasznosat saját maguk és a közösség javára.-Ugye, milyen érdekes? - mondja elgondolkodva Jenei Gabriella, az intézmény veze­tője. - Többen vannak olya­nok, akik egész életük során a munkát helyezték előtérbe. Sokuknál még a családot is megelőzte. Aztán jött a nyug­díj, ami törést okozott. Meg­ijedtek, hogy talajtalanná vál­nak, ezért a későbbiekben is szeretnének valami fontosat csinálni. Szerencsére adottak a feltételeink, így mindenki el­foglalhatja magát. Gabriella szerint Lőrinci szuper város. Szinte nincs olyan vállalkozó - kivált ilyen­tájt -, aki ne segítene. Emellett a közeli Hatvan adakozóira is számíthatnak.- Van aki fonalmaradékot hoz - meséli a fiatal intéz­ményvezető. - Akkor aztán ki­ki gombolyíthat kedvére. Má­sok a bútorostól kapott kárpitot összevarrják, a szivacsot apró darabokra tépkedik, és kész a kispárna. A minap egy szövő­székkel is gazdagabbak let­tünk. Rövidesen beüzemeljük. Minden adománynak örül­nek. Az idős emberek oly mó­don köszönik meg a felajánlá­sokat, hogy saját készítésű ajándékokkal kedveskednek a segítő szándékúaknak. * Akadnak, akik olyan elfoglalt­ságot keresnek, ami az úgy­mond régi életükre emlékezteti őket. Ami javarészt háztartási munkából, a kert körüli teen­dőkből állt. Ám legyen. Erzsiké néni közéjük tarto­zik. Amikor teheti, kimegy a ház kertjébe, s gondozza a nö­vényeket. Jó tizenkét éve már, hogy ez az intézmény, illetve ennek az „elődje” az igazi otthona. Nem szégyelli, sőt maga fogalmaz így­- Korán meghalt a férjem - emlékezik a régmúltra. - Azt mondta a lányom, hogy nem tudja fizetni a lőrinci ház rezsi­jét, hát adjuk el. Eladtuk, s a pénzt szétosztották egymás között. Már minden gyere­kemnek saját otthona van. Sze­retem ezt a helyet, nem akarok innen elmenni. Pedig volna hová - teszi hozzá. Nagyon szereti a négy unokát és a hat dédunokát. Sokszor meglátogatják, s olyankor megtelik élettel a ki­csi szoba.- Hogy hol töltöm az ünne­peket? - kérdez vissza me­rengve. - A gyerekek azt ígér­ték, hogy elvisznek. Lehet, hogy egy-két éjszakára náluk maradok. Biztosan elvisznek, ahogy tavaly is elvittek... Amikor még jó idő volt, Er­zsiké néni kétszer is bent járt a városban. Egyszer busszal ment, máskor meg csak úgy el­sétált a Szabadság térig. — Megnéztem, hogyan ha­ladnak a tanácsháza építésével - mondja. - De csak mentem, meg jöttem. Nagyon szép lesz.- Advent első vasárnapja óta készülődünk. Most már javá­ban zajlanak az ünnepségek - sétálunk vissza Gabriellával az irodájába. - A többség idebent lesz karácsonykor is. Akad, akit a rokonok hazavisznek, de ők vannak kevesebben. Akik maradnak, azokhoz kivétel nélkül jönnek a látogatók. Nincs olyan bentlakónk, aki teljesen magányos lenne. Az intézményvezető szerint az egyik legfontosabb teendő­jük a személyes közeg kialakí­tása. Nincsenek sokan, a húsz idős ember alkalmas arra, hogy családias miliőt képezzenek. Mindenki kibontakoztathatja az egyéniségét. A Megváltó születése előtt a nővérek az adventi naptárt for­gatják. Mindennap felolvasnak egy, az adott időpontra vonat­kozó idézetet nemcsak keresz­tény, hanem különféle világné­zetű gondolkodóktól. Utána a lakók énekelnek. Többségük katolikus, de van közöttük bap­tista vallású is.-Sokan vannak, akik sze­retnék bearanyozni az itt élők mindennapjait-jelenti ki Gab­riella. - Gyakorta ad műsort számukra a hagyományőrző kórus, a citerazenekar. Kará­csony előtt is így lesz. Utána gyertyát gyújtanak, kezdődhet az ajándékozás, s az idősek is felléphetnek, ha akarnak. Im­már hagyomány, hogy a ven­dégek és a bentlakók közösen fogyasztják el azt a süteményt, amit az otthon összes dolgo­zója készít, az asztalra csem­pészve a hazai ízeket. Hogy a szenteste milyen hangulatban telik, ez nagymértékben az ügyeletes nővértől függ. * Ismét félbeszakítjuk a beszél­getést, hiszen vendégek érkez­nek. A helyi óvoda apróságai bájos műsorral készültek: mi­dőn előadják a betblehemest, a nénikék zsebkendőjük után nyúlnak. Parányi Ajándékot is kap minden felnőtt és gyerek. Klári néni 82 éves. Amikor a nebulók befejezik szereplésü­ket, a néni „szót kér”, s köszön­tőt mond. A rigmus utolsó so­rát határozottan megnyomja: Míg élünk, ezt a kis családot szeresd, ó édes Istenünk.- A testvérem lányánál szoktam karácsonyozni - mondja, amikor elmennek az ovisok. - Nem tudom, idén el- visznek-e. Ha elvisznek, me­gyek. Ajándék? Eddig még mindig volt, vettem a gyere­keknek ezt-azt. Hogy most is lesz-e rá pénzem, nem tudom. Epilógus Búcsúzóul megkérem Klári nénit, mondja el még egyszer az imént hallott köszöntőt, hi­szen annyira tetszett. Boldogan tesz eleget a kívánságnak. Le­het, hogy nem sejti - mert hát honnan is sejthetné -, micsoda emlékeket szabadít fel ben­nem. Ahogy hallgatom, három évtizedes kép tér vissza olyan tisztán, mintha tegnap lett volna. Idős emberek gyűltek össze imádkozni. A kisfiú tá- tott szájjal hallgatta őket, míg meg nem unta, vagy el nem nyomta az álom. És akkor most, annyi év után egy bizo­nyos sor ismerősen vissza­cseng: Az angyalok dalával együtt dicsőítjük szent neved... A kölyök már akkor is sze­rette volna megtudakolni, mi­ként is dalolnak az angyalok. Ám valahogy erre soha nem került sor. Később pedig - amikor újra eszébe jutott a strófa - már nem volt, aki fe­lelhetett volna kérdésére. Tari Ottó Az óvodások is szebbé varázsolták az ünnepet fotó: t. o.

Next

/
Thumbnails
Contents