Heves Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-03 / 232. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1998. október 3., szombat M indig féltem a sötétben. Pedig a titkok világa, a láthatatlan, csupán érzékelhető, érezhető, tapintható, szagolható valóság csak azok számára veszélyes, akiknek nem tiszta a lelkiismeretűk. Miért félek akkor a sötétben? Talán mert az érzékeim eltompultak. A fülem nem tájékozódik hangok után, a kezem félve tapogat ismeretlen tárgyakat. Mi lenne, ha egyszer a világ számomra is örök sötétbe borulna? Elképzelni is félelmetes.... Fehér bot a sarokban. Egyszerű kis eszköznek látszik. Addig, amíg a megszokott fény minden tárgy kontúrját, alakját megmutatja, látszólag jelentéktelen a fehér fustey. Aztán pár lépés a homályban. Igyekszem a kezed megfogni, nehogy a láthatatlan világban eltűnj. A másikkal a botot markolom. Amikor beléptünk a sötétség birodalmába, ennek a könnyű kis eszköznek hirtelen óriási jelentősége lett: ez a bot lett az egyik legfőbb érzékszervem. A kezed viszont igen furcsa. Talán mert sosem figyeltem meg a fény országában. Szóval ketten lettetek a szemeim: a bot és a kezed. Kellene ettől egy biztosabb pont is. Itt is van: kedves női hang hallatszik a sötétben. Hogyan találja meg a kezemet, sejtésem sincs. De biztos érzékkel nyúl érte. Vajon ez nekem az előbb miért nem sikerült? Tudom, balga kérdés ez. Ő az egész életét ebben a sötétben éli le. Nekem idegen ez a világ. Mindenesetre jó, hogy itt van. Már csak egyetlen dolgot furcsáitok: a hangom mintha másképp szólna, mint szokott. Lehet, hogy a bizonytalanság mindennek az oka? Elindulunk. Madárcsiripelés a sötétben. A fülem megnyugszik a hangok hallatán, ám a lábam alatt a talaj bizonytalan. Mintha vizes fűben vagy átázott avarban haladnék. A bot koppan.-Tapogasd meg, hogy mi az! - szól Katalin, a kísérőnk. Különös a fogása. Nem érzek kedvet ahhoz, hogy még jobban megfogjam. Egy hang a sötétben megszólal mellettem:- Ez egy szalmabála. Most már kicsit bátrabban nyúlok oda. Tudom, hogy nem hideg, nem meleg, mi több, nem is harap. Csak egy kicsit kellemetlen a fogása. A látható Vakvilág, fehér bottal mégsem merek. Aztán végre elérem bolyongó társamat is. Bár ruháját jól megfigyeltem, tapintásra nem ismertem fel. Egészen furcsa így sötétben ez a ruhaanyag... Katalin továbbvezet bennünket. Erős zajok irritálják a fülünket. Egy városban vagyunk. Ismét elfog a félelem: rögtön elgázol egy autó! Sosem Indulás a sötétbe... hittem, hogy ilyen bántó a város zaja. Hangok kuszasága az egész. Ráadásul nem érzékelem, merről jönnek! Végre egy bizonyosság: találtam egy autót. De hogy milyen típus, arra nem jövök rá. Hiába tapogatom a feliratát. Az ujjaimnak nem mond semmit a betű... Vezetőnk segítségével találunk egy korlátot. Mélységet sejtek mögötte, pedig csak egy építkezéstől választ el. Arra biztat, tapogassunk. A kezem belesüpped valami puhába. Ez bizonyára homok, villan át az agyamon. Nem is olyan kellemetlen az érintése. Továbbmegyünk. Lassan megértem a bot szerepét. Ha koppan, akkor valami van előttem. így találjuk meg a söFOTÓ: PERL MÁRTON Újabb pulthoz érkezünk. Katalin biztat: bátran nyúljunk csak bele. Fúj, ez undorító! A kezem vizes puhaságot tapint. A káposzta hamisítatlan szagáról rájövök, ez egy zöldségespult. Most már bátrabban tapogatok. Nem is gondoltam volna, hogy a reteknek ilyen a fogása. A krumplit sem ismerem fel. Jókat derülnek. Katalin megkérdi: ki vásárol nálatok? Töredelmesen bevallom, én nem! (Csak azt tudnám, most mit nevetnek rajtam? Ki gondolta, hogy ezek a zöldségek ilyen jellegtelenek?!) Pár perc után kezdek belejönni. A hagymát a szaga után ismerem fel. A karfiolt a bimbói alapján. A káposztának nagy levelei vannak, a paprika tapintása sima, kemény. Eleget életből sejtelmesebb érzésre emlékeztem. Patakcsobogás körülöttünk. Újra kezdődik a bizonytalanság. Csak a józan eszem diktálja, nem eshetünk bele. Lépcsők következnek, kettő le, kettő fel. Egészen büszke vagyok magamra, hogy leküzdöttem ezt az akadályt. Biztos voltam abban, hogy a lépcsőben felbukok. Faházba vezetnek bennünket. A lépések már tompán koppannak. A bottal kitapogatható a fal, a szék, az asztal. Leülni rösrekeszeket. Most már teljesen világos, hogy egy forgalmas bevásárlóutcában járunk. Hamarosan egy újabb akadályba ütközünk. Egyre bátrabban tapogatok. Szerencsém van, a kezem rögtön a bicikli csengőjébe ütközik.- A mindenségit, mi van, ha valaki ezt pontosan az utamba fekteti! - fut át agyamon a gondolat, de máris tudom, most felesleges ezen rágódnom, hiszen itt, ebben a világban nem eshetek el. vásároltunk. Már azt hiszem, túl vagyok a nehezén, de most következik csak a java. Kiabálás, zajongás hallatszik. Katalin közli, most bemegyünk egy presszóba. Az első pillanatban úgy hiszem, ez egy gép hangja, csak amikor bemegyünk, s a vezetőnk kérdéseire értelmes, pontos válaszokat kapunk, jövök csak rá, hogy itt tényleg van valaki. A láthatatlan elénk siet. Most már bizonyos, hogy nem imitálás az egész. A presz- szóban tényleg vártak bennünket. Mi több, valódi kiszolgálás is van. Csak azt kellene eldönteni, mit iszunk. Gyors tanakodás: melyik az az ital, amivel, ha leöntjük magunkat, ki is jön a ruhából? A kávé mellett döntünk. Nekem még mindig vannak kételyeim afelől, kell-e nekem itt innom? Nem tudom, hová teszik le a poharat... Végül megadom magam. A fizetés nem az én gondom. Van a társaságban egy férfi is. Tapogassa csak ő a fémpénzeket. Pár perc múlva megkapjuk a forró kávét. Két cukorral kértem. Meglepve fedezem fel, hogy a vakság állapotában az első mozdulattal megtaláltam a műanyag poharat. Megy ez nekem - biztatom magam. Körülöttem élénk csevegés kezdődik. Történetek kerülnek elő a sötétség birodalmából. Egy árok, melyet egykor kísérőnk nem látott, s beleesett. A pult túlsó végén álló férfi erre egy sztorival válaszol: ő a nyáron a metró árkában kötött ki. Istenem, de jó, hogy látok - sóhajtok fel. De beszélni még mindig nincs kedvem. Nagyon zavar, hogy a hangom a sötétben valahogy más... Kísérőnk megkérdezi: mennyi ideje vagyunk bent? Tippelünk. En 20 percet mondok. Ő helyesbít: már háromnegyed órája bolyongunk ide- benn. (Na tessék, az időérzékem is cserbenhagyott!) H amarosan elbúcsúzunk vezetőnktől. A kedves hang gazdája a sötétség birodalmában marad. Mi kilépünk a fényre. Szédülök. Idegenek a tárgyak. Nem tudok tájékozódni. A lépcsőn inogva araszotok felfelé. Istenem, csak soha ne veszítsem el a fényt! * (Beszámolónk a Láthatatlan kiállításról készült, melyet a Más Szemmel Alapítvány rendezett Egerben a vakok világának megismerésére.) Szuromi Rita Kudlik Júlia a televíziós munkájáról „Bemondóként önmagát nyújthatja az ember...” Határozott, céltudatos egyéniség Kudlik Júlia tévébemondó. Elegáns, vonzó és szuggesztív személyiség, akitől távol áll a pózolás. Épp olyan, mint amilyennek a televízió képernyőjén is látjuk.- Gyermekként bohóc szerettem volna lenni - meséli kedves bájjal. - Bele is képzeltem magam Enilke figurájába... Diákként viszont már a színésznői pálya vonzott. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, másodszorra fel is vettek. Végül mégis az ELTE magyar szakán diplomáztam.- Hogyan lett végül is bemondóm?- Akkoriban újdonságnak számított a televíziózás. Számomra is kihívást jelentett, elmentem hát a meghallgatásokra, s úgy hozta a sors, hogy fél év múlva már képernyőre is kerültem.- Utólag mérlegelve: jól választott?- Mindent összevetve, igen. A kezdetektől fogva sok feladatot kapok. A bemondói tevékenység mellett számos érdekes műsorban is részt vehettem pályafutásom során.- Számomra úgy tűnik, minden műfajban otthonosan mozog.- Hivatásom gyakorlása közben, több más mellett, alapvető követelménynek tekintettem az igényes beszédet, az anyanyelv tiszteletét. A bemondói munkát nem lehet rutinból csinálni, a hamis csengés hamar lelepleződik. Miután minden műsor más, ezért elengedhetetlennek tartom a felkészülést azok jellegének, stílusának megfelelően. Ezt a ráhangoltságot érezhetik a nézők sokoldalúságnak... Valamennyi képernyős műsoromat nagyon szerettem, s kivétel nélkül minden résztvevővel jól éreztem magam, akivel csak együtt szerepeltem. így volt ez több évig a Delta című sorozatban a tudományos stábbal, a különböző fesztiválokon, rendezvényeken, például ősz Ferenccel, Déri Jánossal, Antal Imrével és még sokakkal...-Bizonyára örömmel tölti el, hogy az önálló műsorai mennyire népszerűek.- A háziasszonyoknak szóló sorozatom, a Juli Suli sajnos megszűnt. Nyolc éve megy immár vasárnap délelőttönként a Gazdit keresünk című állatbarát-műsorom, amelyben sok-sok gazdátlan kutyusról, cicusokról, árva lényecskékről van szó, adatokkal, információkkal. Sajnos, aki érdemben tehetne értük valamit, még nem reagált a felvetett problémákra. De a kilátásaink sem jók: az új műsorszerkesztési koncepció miatt péntek délelőttre kerül át az adás, ezért sokkal kevesebb nézőhöz jutunk el.- Sohasem érezte úgy, hogy a színpadot kellett volna választania ? ..-Talán azért, mert színésznő akartam lenni, bárhol dolgoztam is, mindig fontos volt számomra a színpad. Ám ha azt a pályát választom, akkor mindig más bőrében kellene fellépnem. A televízióban napról napra önmagát nyújtja az ember. Nincs póz, trükk, a nézők a valóságnak megfelelő képet látják. így fogadják el hitelesnek a képernyőn mejelenő tévés személyiséget. És én vállalom, hogy ilyen vagyok. Bágyi Ferenc Nosztalgia-negyedszázad N egyedszázada, azon a szép júniusi napon, komolyan gondoltuk: miénk az egész világ! Emlékszel ugye, Ferikém, milyen felszabadultan vágtáztunk a Széchenyi utcán az érettségi bankettre a Kazamatába. Csodálkoztak is a kómór arcú járókelők, mire ez a hullámzó, víg kedélyű, ifjú sereglet. Csillogott a mi lányaink szeme, s oly csábítóak voltak ízlésesen sminkelt arcocskájukkal, rövid szoknyácskáik- ban, hogy mi, e közösséghez tartozó szerencsés fiák csakis büszkék lehettünk rájuk. Csacsogtak, be nem állt a szájuk. Néha mórikálták magukat, mi meg óvtuk őket a széltől is. Akár egy igazi, nagy család! Negyvenöt boldog ember, akik - kosárlabda-imádó, velük egy nyelven beszélni tudó, apapótló osztályfőnökükkel együtt - igazán hitték: még ha nem is mindig lehetnek majd egymás közelében az Életben, lelkűkben örökre elválaszthatatlanok maradnak. Az a társaság sikerre, örömre, boldogságra termett, és érett. A reggelbe nyúló, szolidan mámoros éjszakán oly nagy lelkesedéssel tervezgette mindegyikünk a jövőjét, hogy még arról is megfeledkeztünk: közel a perc, amikor búcsút intünk egymásnak. Magabiztosan, várakozással telve szorítottunk kezet, öleltük meg sorra egymást, mikor elérkezett az elválás ideje. S a „hivatalos” öt évenkénti találkozók se sugalltak más hangulatot eleinte. Az első a gondtalan nagydiák-élet vidámságát sugározta. A második a saját családi fészkekben történt megállapodás, az elérhetővé váló nagy tettekben gondolkodás jegyében telt. Az újabb összejövetelek viszont már jelezték: a mindennapi nyűgök elhomályosíthatják az együvé tartozás érzését. Mind kevesebben és kevesebben szakíthattak időt arra, hogy egy estébe hajló délutánra visszaüljenek a hajdani osztályterem padjai közé, s a rendhagyó osztályfőnöki órán adjanak számot arról, mi történt velük az előző fél évtized alatt. Az éttermekben feldíszített családi asztaloknál elköltött közös vacsorák is inkább szolgáltak búfelejtőül, mintsem felszabadult együttlét hagyományos szertartásaként. Emlékszel, Ferikém, menynyire jó érzés volt, amikor még sorra jártuk az osztálytársak egri lakásait, s a hajnali napsugarak is befejezhetetlennek tűnő nagy traccsparti közepette áradtak ránk az ablakon át? S persze - döbbenetes kontrasz- ként -, talán arra is, mekkora meglepetés volt, amikor valamennyiünk által szeretett családtagunk - szégyenérzetét leküzdve - kért bennünket, próbáljunk meg segíteni neki, mert teljesen kilátástalannak tartja kisiklott életét! Igaz, az öt évek múltán mind többen voltak, akik azért hiányoztak közülünk, mert - számunkra érthetetlenül - nem volt bátorságuk sikertelenségükről beszámolni előttünk. De fájó volt látni, hogy a negyvenöt székből mind több marad üresen! Pedig azokra, akik gyérülő vagy őszülő hajjal, kissé testesebben, talán a hajdan megszokottnál már nehézkesebben telepedtek le egykori helyükre, mi úgy tekintettünk, mintha mit sem változott volna. Mintha újra 1973 esztendejébe kanyarodott volna vissza az amúgy könyörtelenül csak előre haladó idő. S most, két esztendővel az új évezred beköszönte előtt, negyedszázad örömeivel, bánataival a hátunk mögött, igencsak vegyes érzelmek kavarognak, Ferikém, benned is, akárcsak bennem. Te is arra figyeltél fel, mint röpke másfél óra alatt - amennyit munkahelyi elfoglaltságom engedett - jómagam is: a gondok véste barázdákra az arcokon, a mosolyok mögött rejtőző, jövő miatti nyugtalanságra többünknél. Felidéződtek persze, ezúttal is a csodás emlékek, a régi kacagtató mókák csakúgy, mint a valamikori kínos pillanatok. Csakhogy a szemek nagyon is árulkodtak a valódi, a feszült, a sokakban bizonytalanságot árasztó bensőről. Belátom, az is közrejátszhat ebben, hogy korán, nagyon korán veszítettük el - 41 éves, illetve 43 esztendősek voltak csupán - drága testvéreinket... Azért, ugye, izgalmas volt látni-tapasztalni, Ferikém, mennyire érzékelhető a mi családunkon belül is a mai zűrzavaros világunkra oly jellemző egzisztenciális szóródás. Velem együtt Te sem mondanád, hogy a bankszférában szorgoskodóknak oly könnyű lenne a dolguk. Az azonban bizonyos, jelen pillanatban - ha eléggé kitartóak és ügyesek - inkább veszi körül őket a fény, a csillogás, mint azokat közülünk, akiknek sajna, a napi robotolás lehetőségéért is meg kell most küzdeniük. Ha netán jobb is most nekik, mi örülünk a boldogságuknak. Gondolj csak bele! Nyolcán orvosok a mi családunkban, heten okítják valamilyen tanintézetben a nebulókat, közgazdász is akad három, elfajzott jogászból kettő. S egyikük sem mondhatja el magáról, számára már elérkezett a Kánaán. Nem gond nélküli a gyárigazgató sem, akinek attól kell tartania, hogy az új tulajdonos mással óhajt együtt dolgozni. Mit szóljon az a társunk, aki hosszú évek során összekupor- gatott pénzét szempillantás alatt elveszítette egy balul si- ekrült keleti üzleten, s most magángazdaként próbál szerencsét? Avagy a mezőgazdaságban kísérletező barátunk, aki termését kénytelen volt a szeméttelepre szállítani. A remélhetően csak átmenetileg munkanélküliek sanyarú sorsára már gondolni sem szeretünk. Látod, nagyon is igaza volt Dezsikénknek, amikor óva intett minket: az ember két helyen ronthatja az életét - a pár- választásnál és/vagy a pályaválasztásnál. Igaz, napjaink kificamodott értékrendjéről akkor még ő sem álmodhatott... De legyen elég a panaszszóból! Világéletünkben oly idegen volt tőlünk a siránkozás. Bennem az a történet ragadt meg legutóbbi találkozónkról, hogy miként állt fel a padlóról egyikünk. Tíz éve három hó.- napig még közveszélyes munkakerülőnek (KMK) titulálták volna. Elvált, a felesége mindent elvitt, neki 60 fillérje maradt, meg a ruhája, ami épp rajta volt. Enni is csak barátja kölcsönadott ezreséből tudott. Most pedig - hál’istennek - módja van rá, hogy tényleg jól éljen. B iztosan egyetértesz velem, Ferikém, ha azt mondom: még inkább bízom a mi családtagjainkban! Abban, hogy 2003-ban megszokott osztálytermünkben állandó hetesünk, s leggondosabb testvérünk, találkáink szervezője ennyit jelent majd: Dezső bácsi, kérem, az osztály újra együtt, mindenki boldog, kiegyensúlyozott, elégedett. Ugye, nem túl nagy kívánság?! Szalay Zoltán
