Heves Megyei Hírlap, 1998. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-12 / 214. szám

IV. Bélától Elvira néni dédunokájáig Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátor­szág, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgá­ria királya minden Krisztusban hívőnek, akik jelen írást meg fogják tekinteni, mindenki megváltójában üdvözülést kíván - ekként kezdte 3. számú oklevelét IV. Béla király 1248. február 24-én, Görgőn. Ebben az oklevélben jelenik meg először Nosz- vaj neve. Következésképp ez az az évszám, amikor már bizto­san létezett a falu. S ennek épp 750 esztendeje. Az oklevélre Kiss Péter, az Egri Főegyházmegye levéltá­rosa figyelt fel, egyéb irányú kutatása alkalmával. Úgy gon­dolta, a jeles évforduló kitűnő alkalmat kínál arra, hogy emlé­kezzék a falu történelmére. Felkereste hát Pintér Elemér polgármestert, aki tolmácsolta az ötletet a képviselő-testület­nek. Valamennyien úgy érez­ték: „meg kell ünnepelni, hogy a szülőföldünk 750 éves Amennyiben 1248-ban IV. Béla már rendelkezett, hogy Noszvaj az egri egyházi birtok részét képezi, úgy ezen a tele­pülésen jóval korábban is éltek emberek.- Vagyis, nem jelenthetjük ki határozottan, hogy a község 750 esztendős - vetem fel a le­véltárosnak.- Bizonyára lakott volt ez a rész, de hogy kik és mióta éltek itt, erről semmiféle írásos ada­tunk nincs. így semmi közeleb­bit nem tudhatunk, csak feltéte­lezéseink lehetnek.- Ebből az oklevélből se de­rül ki sok minden, csupán any- nyi, hogy „voltak”. Milyen ada­tokra bukkant még, amelyekből már az is látható, hogy miként élhettek errefelé?- Csaknem száz évvel ké­sőbb, 1335-ben lejegyezték: Noszvaj egyházának papja 3 garas pápai tizedet fizetett. Az­tán később, 1457-ben Rozgonyi Péter egri püspök elcserélte noszvaji birtokát a segedelem- völgyi kartauzi szerzetesekkel Felsőtárkányért és Bükkzsér- cért. A néma barátok birtokol­ták a területet a török hódítás kezdetéig. Az 1552. évi ostrom Eger körzetét is sújtotta. A ki­rabolt, elnéptelenedett községet Figedy János várnagy kapta meg királyi adományként, s ő honosította meg itt 1564-ben a református egyházat.- Utód nélküli volt a Figedy- család, vagy miként kapták meg a de la Motte-ok a birtokot, akik nevét a kastély viseli?-Valóban utód nélkül ma­radt Figedy János leszárma­zottja, Mihály. Hasonló sorsra jutott a Figedy Anna Gallyas Tamásné ág is. A birtoknak több tulajdonosa is volt. Br. Szepessy Sámuel kezdte épít­tetni a kastélyt 1775-1779 kö­zött, de súlyos adósságai miatt nem tudta befejezni, ezért el­adta br. Vécsey Annának. Az asszony második férjének, gr. de la Motte Antal császári ezre­desnek a kastély franciás ízlésű belső berendezésének kialakí­tásában volt szerepe. Amire a legidősebb bácsi még emlékszik Máté Miklós bácsi kilencvené­ves, ő a falu legidősebb em­Máté Miklós bere. Szívesen mesélne kedves, lelket melengető történeteket, de könnybe lábad a szeme, amikor a régmúltról kérdezem.- Tíz éve veszítettem el drága feleségemet, azóta egye­dül élek - mondja. - Még Isten kegyelméből felkelek, de már csak azért imádkozom, hogy szólítson magához. Amíg fiatal voltam, erős voltam. Most már csak a két tyúkomat és a macs­kámat tudom ellátni. Sokat dol­goztam. Amikor édesapám ’22- ben meghalt, mindig erős mun­kát végeztem. Elmentem sum- másnak Dunakilitibe hét és fél hónapra. Először 1931 -ben vet­tem feleséget. Szerencsém volt, mert az Isten a fiaim mellett lányt is adott, aki gondoskodik rólam. Amikor megözvegyül­tem, a bíró lányát vettem fele­ségül. Aranyos asszony volt. Úgy szerette a gyerekeimet, mint a sajátját. Imádkoztunk az Úrhoz, adjék nekünk közös gyermeket is, de nem adojt, csak az életünket áldotta meg. Soha nem veszekedtünk, szeret­tük egymást nagyon. Pitvar, szabadkémény, búbos kemence, bigézés Csufor Balázs bácsi 77 éves. Ő még arra a Noszvajra is jól em­lékszik, amelyben csöpp kis házak álltak, pitvarral, szabad­kéménnyel, a szobában búbos kemencével. Ilyen házikóban már csak Szabó Emőné, Szidi néni lakik. Fehérre meszeli a fa­lát, az ablakkeretet világoskék festékkel pingálja csinossá. Olyan az épület ma is, amilyen 1872-ben volt, amikor Szidi néni nagyszülei építették.-A férfiak summásnak áll­tak a messzi Dunántúlon, hóna­pokra egyedül hagyták az asz- szonyokat - meséli Balázs bá­csi. - A gyerekeknek sem volt könnyű, korán munkára fogták őket. Nem voltak olyan szép já­tékaik, mint a maiaknak. Bigéz- tek. Megütötték a másfél arasz­nyi, hegyes végű botocskát, s az volt a legügyesebb, akié a legtávolabbra röpült. Esténként meséket hallgattak a felnőttek­kel együtt. Magyar Laci bácsi ízes történeteit. Ő volt a falu mesemondója, rég eltemették szegényt. Margit néni szerint a lopott aljú a szép A falu legidősebb asszonya, Papp Károlyné a lányok visele­tét idézi fel. Hat szélből volt a szoknya bősége, s fodrok díszí­Papp Károlyné tették. Lopott aljúnak mondták, mert úgy néztek ki a fodrok, mint a toldások.-Cifrában jártunk, gyönyö­rűben. Félcipőben mentünk a bálba még akkor is, ha hó volt. A templomban külön padjuk volt a menyasszonyoknak. Olyan vékonyak voltunk, ti- zenketten is elfértünk egymás mellett. Sokat dolgoztunk. Kis­lányként pesztrának adtak. Ké­sőbb az uram vágta a rendet, én meg szedtem utána a markot. A masinát, a tűzhelyet mindennap feketére pucoltam. Fával tüzel­tünk, nem volt gáz. Kicsit sem sírnak a kisóvodások Fanni, Fruzsina, Cintia, Bet­tina. Az óvodába már nem jár­nak Juliskák, Szerénkék, Mari­kák. Nem divat manapság a nagymama nevét örökölni. De nem is ez a lényeg. A legfonto­sabb, hogy nem csökken a lét­szám. Balázs Emőné, az óvoda ve­zetője örvendezik, hogy az in­tézményben hosszú évek óta 67-72 kisgyerekkel foglalkoz­hatnak. A szülők fontosnak tart­ják az óvodát, még akkor is be­adják a kicsiket, ha az anyuka gyesen van a kistestvérrel. A kiscsoportosok hamar megszeretik új helyüket. Ez an­nak is köszönhető, hogy a kez­deti időkben csak néhány órát töltenek itt, édesanyjukkal együtt. S miután pajtásokra tet­tek szert és megismerték az óvó néniket, már nem pityeregnek, ha itt kell tölteni a napot. Elvira néni boldogsága a csöppnyi dédunoka Ha már a falu legidősebbjeihez ellátogattunk, fel kellett keres­nünk a legfiatalabbat is. Fejes Nikoletta augusztus 1-jén látta meg a napvilágot. Szeretettel várta az apróságot az egész fa­mília. De a legboldogabb talán Elvira néni. a 64 éves, fiatalos dédnagymama volt.-Áldott cseppség, szamóca, rózsabimbó, kis tündérke - be- cézgeti a dédi a babát. - Nincs nagyobb öröm a Földön. Nem szánom én se szépségkirálynő­nek, se professzor asszonynak. Azt szeretném, hogy rendes anyuka legyen belőle is. Niki, a 21 éves anyuka szelí­den mosolyog, de a dédmamá- nak elszáll a jókedve, amikor ezt hallja tőle:- Szép és jó ez a falu. Prog­ramokat is szerveznek rendsze­resen. Jó itt élni, mégis elme­gyünk innen. Beköltözünk Egerbe.- De hát miért? - kérdem meglepetten, miután tudom, sokan vágynak ide a városból.- Itt nem találunk albérletet. Szeretnénk önállóan élni.- Majd meggondolják ma­gukat - jósolja Elvira néni. - Egy kicsit megpróbálják, aztán visszajönnek. Hazahúzza őket a szívük. Négyessy Zita Nemcsak múltja van a falunak, jövője is A legfiatalabb dédi és a legkisebb noszvaji Virágot, csak úgy... M agam sem tudom már, mi vitt be a kitárt ajtajú virágüz­letbe, egyetlen közeli és távoli ismerősömnek sem volt akkoriban se születés-, se névnapja. Bizonytalanul állíttattam össze a kis csokrot, a virágárus meg is kérdezte, végül is milyen alkalomra lesz, mire azt mondtam: csak úgy... Szeme sem reb­bent, benyúlt a dobozkájába, s hipp-hopp, ott díszelgett a zize- gős celofánon egy kártyácska a felirattal: „Csak úgy”. Nem tudom, kitől származik az ötlet, de le a kalappal az il­lető előtt. Mert hát miért is kötnénk a meglepetéseket csak a je­les napokhoz. Csak úgy adni és kapni valamit, sokáig emléke­zetes maradhat. így lehetett ezzel az a finn hölgy is, akit a me­gyeszékhely egyik üzletében lepett meg egy idősebb, gáláns férfi, amikor a pénztárnál néhány szál, apró csokorrá formált gyöngyvirágot nyomott a kezébe. Csak úgy. „Szuvenír, Eger” - mondta a tágra nyílt szemű nőnek, akit ez a gesztus annyira meghatott, hogy hazatérve felkutatta a Hírlap címét, s áradozva vetette papírra a történetet. Ez a hölgy is méltán felkerülhetett volna azoknak az óriás­plakátoknak az egyikére, amelyekről távoli országok polgárai bizonygatják: szeretik a magyarokat. Jó lenne tudni, őszintének tűnő véleményükben mennyi szerepe van egy-egy ilyen apró figyelmességnek. Mert néha - ki nem tapasztalt már ilyet kül­földi útja alkalmával - a kedves mosoly, a kézzel-lábbal elma­gyarázott útirány, az idegennel szembeni türelem, az önzetlen segítőkészség sokkal többet jelent, mint a legvonzóbb látvá­nyosság. Az lefilmezhető, prospektuson zsebre vágható, képes­lapon elküldhető, a „csak úgy” viszont szívben-lélekben mara­dandó emlék. Mint amilyet magam is hoztam nemrégiben Horvátország­ból. Ahol gyönyörű a tenger, fehérre kopott sziklasapkát visel­nek a hegyek, édes fügeterméstől illatoznak a kertek, s ahol a szerpentinek hajlatában megbúvó falvak főterén esténként nyárson sütik a birkát. Onnan őrizgetek egy foszlánnyi szerete- tet, egy bolti eladólány mosolyát, amellyel kedvesen kiválasz­totta, kínálta, becsomagolta és átnyújtotta a helyben sütött, szinte kemenceforró kenyeret. Csak úgy... Szilvás István Óvatos optimizmus E lkészült az új családtámogatási rendszer, a végleges adó­tábla-javaslat, s mindeközben vizsgálatokat sürget a Fidesz- frakció a közpénzek elszivárgásának megakadályozására. Lehet, hogy én nagyon szűk látókörű vagyok, de az eddig megismert tervezetek jó részével szimpatizálok. Örülök annak a törekvésnek, hogy a gyermekes családok terhei enyhülnének valamelyest, nem veszem rossz néven azt sem, hogy a prognó­zisok szerint hosszú évek után első alkalommal talán jövőre csökkennének először az adóterhek. Nem tartom felesleges, időhúzó manőverezésnek azokat a parlamenti vizsgálatokat sem, amelyek egyes privatizációs döntéseket, továbbá a kor­mányváltás-előtti magas végkielégítések hátterét, illetve egyéb kényes kérdéseket firtatnának. Ennek ellenére szinte mindennap olvasok néhány éles kriti­kát az amatőr, könnyelműen ígérgető kormányról, amelynek tagjai a közvagyon felelőtlen herdálásával újfent kilátástalan helyzetbe sodorják az országot. Nem vagyok közgazdász, így megítélni sem tudom, mennyire megalapozottak ezek a táma­dások. Csak egyet tudok: hosszú évek után először nem érzem, nem hallom nap mint nap a fenyegetést: „Kösd fel a gatyád, magyar! Mert elődeid tékozlásáért életed végéig te fogsz fi­zetni.” B alga módon hinni szeretném, hogy az ígérgetésekből tény­leg megvalósul valami, méghozzá úgy, hogy nem az uno­káim fizetik meg az árát. Az az érvelés sem zökkent ki ebből az óvatos optimizmusból, hogy a lehetséges gazdasági növekedés, az életszínvonal esetleges javulása nem a mostani, hanem az előző kormány érdeme. Számomra csupán egy a lényeg: azokat a szavakat is kövessék végre tettek, amelyek nem fenyegetnek, hanem biztatnak. Barta Katalin HÍR(TELEN)KÉK... A korábbiakhoz képest augusztusban érezhetően csökkent a kormánypárti politikusok népszerűsége. Mindenkit lakva lehet megismerni... * A római Szent Péter-bazilika elől indítják 2000-ben az olasz kerékpáros körverseny mezőnyét, amelynek rajtjánál ott lesz Őszentsége, a pápa is. Nyilván pápát int... * A társadalombiztosítást irányító államtitkár elhatározta: be­hajtják a Magyar Televízió félmilliárd forintos tb-tartozását. Van képük hozzá...! * A világhírű orosz rendező, Jurij Petrovics Ljubimov szerint világszerte haldoklik a színház. Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés... * A Kopaszok Lengyel Pártja - a 222 párt egyike - szerint: „Csak a kopaszok világítják meg Nektek a kor homályát.” Tar helyzet.. (szilvás) FOTÓ: ÖTVÖS IMRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents