Heves Megyei Hírlap, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-04 / 155. szám

1998. július 4., szombat Anarchia a divatbemutatón Hatvan az expó nélkül ma már nem lenne Hatvan Laczik Csilla (balról a második) az általa tervezett ruhák bemutatójával talán az expó legzajosabb sikerét aratta Ha Vajda Pál egyetértőén bólo­gat, az jelent valamit. Vagy azt, hogy ismét sikerült elfogadtat­nia a képviselő-testülettel egy restrikciós indítványt, vagy pe­dig azt, hogy elégedett. Ha közben a pipájára is rágyújt, többnyire ez utóbbiról lehet szó, lévén, hogy a vezetőségi ülések nikotinmentesek. A városatyát legutóbb az expó nyitónapján láthatták az egybesereglettek ily módon megnyilvánulni. Lehet, hogy egy esztendő alatt gyökeresen megváltozott valami? Hiszen tavaly óta át kellene gondolni a vásár megrendezését... * Tény, hogy a nagy nyári banzáj az eltelt évekhez képest válto­zott is, meg nem is. Az időjárás hű maradt önmagához. Nem tudni, annak idején az illetéke­sek tanulmányozták-e a kalen­dáriumot, s az év öt legmele­gebb napjára időzítették a ren­dezvényt, avagy a véletlenen múlt a dátum kijelölése; akár így, akár úgy, a kánikula immár végérvényesen az expó egyik fő jellemzőjévé vált, minden velejárójával: hőséggel, porral és sörrel egyetemben. Van, aki szerint az egész fel­hajtásra rányomja a bélyegét az, hogy vidéki. Mások szerint éppen ebben rejlik a varázsa. Mert kell, hogy ezekben az ín­séges időkben is megmozdul­jon valami, amit várnak az em­berek, ami megmozgatja őket, programot nyújt, szórakoztat. Cirkusz, amúgy római értelem­ben. S az esti programokra ösz- szeverődött tömeg láttán igazo­lódni is látszik eme tézis. Hála a szervezőknek, minden napra jutott neves közreműködő, fi­gyelemfelkeltő esemény. Ami pedig tovább fokozza a jövőbe vetett reményt, az az, hogy mind többen kezdik felismerni a helyi értékeket. Példa rá az ováció, ami számos környék­beli alkotó, iparos, művész, profi és amatőr, mester és auto­didakta produkcióját kísérte. * A dolgok természetéből adó­dóan a fesztiváljellegű rendez­vények a leglátogatottabbak. A művészet inkább a kevésbé po­puláris kategóriába tartozik; mégis jó, hogy évről évre el­jönnek a műfaj reprezentánsai, kiszolgálván az erre fogékony réteget. Mert szegényebb lenne nemcsak az expó, de- egész Hatvan és környéke Komjáti Géza, Mátyássy Gábor, C. Lé­nán Ferenc festményei, Burá­nyi Vili rajzai, Váradi Károly és Körömi Kázmér fotói nélkül. De ide sorolhatók a kézműve­sek, hagyományőrzők, iparmű­vészek alkotásai is, s a lista ko­rántsem teljes. Talán a legelején illett volna szólni arról, aminek a hasonló kezdeményezések tulajdonkép­pen a létüket köszönhetik: ma­gáról a vásárról. A korábbi évekkel ellentét­ben - amikor szinte kizárólag az illetékesek hurráhangulatot sugalmazó nyi­latkozatai jutot­tak el a króni­káshoz - ezúttal a szakmai kiállí­tók jelentős része is elégedettségé­nek adott hangot. Az olyan, a kör­nyéken jól ismert „nagyágyúk”, mint például a Renault Képe vagy a Piktor Rt. vezetői kifejezet­ten üzleti sike­rekről számoltak be, de az is önmagáért beszél, hogy a pol­gármesteri díjat kapott „suzu- kis” Sós István mennyire örült az elismerésnek. Emelte az expó színvonalát az itteni beru­házásának az elején járó Bosch, vagy - a kontraszt kedvéért - az őshonos Mátra Cukor Rt. jelen­léte is — megint csak a kizáróla­gosság szándéka nélkül. * Az expó legelszántabb bírálói a kezdetektől megkérdőjelezik az esemény szükségességét. Ér­veik széles skálán mozognak: kezdve az anyagiaktól, a politi­kai szándékokon át a közönség etnikai összetételéig sorakoztat­ják fel a rendezvény fölös vol­tát alátámasztó indokaikat. Természetesen a másik fél is hallatja a hangját. Az esemény- sorozat legelszántabb védelme­zője maga Szinyei András pol­gármester, aki minden körül­mények között - a megalapo­zatlan, sőt olykor a jogos kriti­kát is félresöpörve - egy szülő méltányolható elfogultságával védi az expót. S az idő mintha őt igazolná, hisz jócskán akad­nak visszatérő résztvevők épp­úgy, mint újak, akik aligha a si­kertelenség reményében töltik ki jelentkezési lapjukat. Ebben az esztendőben rekordot dön­tött a kiállítók száma. Érik a gyümölcs? Túl közel van még az expó ahhoz, hogy levonjuk a tanul­ságokat, köztük a negatívokat is. Úgy tisztességes, ha ezekről is szót ejtünk. Akadtak ilyenek. Találkoztunk kiállítókkal, akikhez napokig be sem tévedt a vendég, másoknak - szerintük - méltatlan körülmények között jutott hely. Sokan a befizetendő összeget sokallták, s voltak, akik a támogatást kevesellték. A büfések aligha jártak rosszul. Egy papírpoharas üdítőért né­melyikük százötven forintot is elkért... A felsoroltak többségéért aligha a rendezők okolhatók. Reménykedjünk: még néhány expó, s talán mindenki szemlé­lete eljut odáig, amiért évtize­dek óta sopánkodva tekintge- tünk a Lajtától nyugatra. * Cirkusz kell a népnek - bölcsel- kedtünk a római analógiával néhány bekezdéssel följebb. Az állítás most is beigazolódott. Mert bár az expó magját a kiál­lítás képezi, s az egyéb látniva­lók, érdekességek - némi pejo­ratív kihallással - a kísérő ren­dezvények sorát gyarapítják, tagadhatatlan, hogy ez utóbbiak vonzzák leginkább az érdeklő­dőket. A pódiumra lépő óvodá­sok, iskolások, társadalmi szer­vezetek, egyesületek, gyüleke­zetek műsorát többnyire csak a hozzátartozók figyelme kíséri - még olyankor is, ha pedig való­ban tartalmas és színvonalas a produkció -, ugyanakkor egy közepes fővárosi hakni kezdési időpontja előtt fél órával a színpad közelében már nem le­het helyet találni. Ilyen világ­ban élünk. * Persze, a tollnok sem lehet örökké objektív; kivált nem, ha olyan történések részese, amelyek alapvetően és tu­datosan a közön­ség egyedi lá­tásmódját mani­pulálják. Mert mind többen akadnak, akik felismerték: kü­lönlegessel kell előrukkolni ah­hoz, hogy kiszol­gálják a rájuk fi­gyelőket. A si­kerhez vezető úthoz szükségel­tetik némi - hát hogyne - exhibi­cionizmus is. A „wellás” lá­nyok már tavaly felfedezték a show lényegét. Nem véletlen, hogy rendhagyó fodrászbemuta­tójukon százak és százak élje­neztek. Csakúgy, mint a menyasszonyi ruhák pa­rádéján, a helyi rockegyüttesek koncertjén; vagy éppen az e so­rok írója által nem igazán ked­velt tűzijátékon, amelyre az idén is ezrek voltak kíváncsiak. Jómagam bátran teszem le a voksom Laczik Csilla ruhabe­mutatója mellett. A tévéből is­mert milánói, párizsi, New York-i hangulat költözött erre az időre az ötös iskola udvarán felállított kifutó mellé. Ollézás, vastaps kísérte a lányok felvo­nulását, akiknek a közreműkö­désével egyedi színek és for­mák - de micsoda színek!, mi­csoda formák! - váltak kézzel­foghatóvá a hatvani éjszakában. S midőn vonítani kezdett Johnny Rotten, s feldübörgött a Sex Pistols, s megtudtuk, hogy a Királyságban még mindig tombol az anarchia, s ismét punkok lettünk, ismét fiatalok... Kösz, Csilla, kösz, expó! Tari Ottó A két „munkanélküli” tévés, Hajdú B. István és Faragó Ri­chard, miután pályára lépett a médiaválogatottban, Képe Tibor vendégeként pihente ki fáradalmait Szingei András polgármester arra is vál­lalkozott, hogy kipróbálja a bemutatott termékeket, jelen esetben egy fotelt A Héil Stúdió csodaszép menyasszonyi ru­hákkal kápráztatta el a közönséget Messze még a világvége A z AFP francia hírügynökség nemrégiben repítette világgá a hírt, miszerint ősszel immár második alkalommal rendezik meg a ribizlimagozó-világbajnokságot Franciaországban, az először 15 éve tartott verseny sikere nyomán. A nevezőknek a gyümölcsszemek megrongálása nélkül kell metszést ejteniük a ribizli héján, majd egy ferdén metszett libatoll üregébe kell be­leügyeskedniük az apró magvakat. A szervezők abban remény­kednek, hogy a versenyen felfedezhetnek olyan ribizlimagozó tehetségeket, akik segítenek megőrizni e foglalatosság ősi ha­gyományát. Őszintén szólva örömmel töltött el az egyik vezető napila­punkban megjelent fenti információ, mint az a kis híradás is, amely ugyancsak a napokban látott napvilágot az egyik megyei lapunkban. Egy jókora felületet szentelt az újság annak a tény­nek, hogy egy helyijáratos autóbuszon megtaláltak egy fél pár gyermekszandált, amelyet a tulajdonosa a szerkesztőség ügye­letén vehet át. Hogy miért szeretem ezeket a híradásokat? Mert olyasmit sugallnak, hogy nincs itt olyan nagy baj. Kormányok jönnek-mennek, a világban itt-ott háborúk dúl­nak és vér folyik. Korrupt szélhámosok bukkannak fel és tűn­nek el, s a csillagászok az ezredfordulóra ismét kilátásba he­lyezték a világvégét. A hírek s a jelek ott kavarognak hétköz­napjainkban, de a legtöbbünk már immunissá vált velük szem­ben. A ribizlimagozó világbajnokságra való felhívás körülbelül olyan minőségű üzenetet hordoz, mint az a tény, hogy Lupis József nem Görögországban nyaral, hanem az egyik budapesti kórházban fekszik, és gyógykezelésre szorul. Az pedig, hogy egy fél pár gyermekszandál eltűnéséről or­szág-világ értesülhet, még forradalmibb jelenség. Elképzelem, ahogy az Interneten bolyongók egy másik földrészen rábuk­kannak erre a fontos információra, és lázas keresésbe kezdenek. Keresik a lábbeli másik párját, netán a helyijáratos autóbusz rendszámát, vagy egyéb, a hírrel kapcsolatos körülmény után nyomoznak. Ú jságíró s -olvasó emberként mondhatom: nincs itt baj... Míg ilyen jelek érkeznek tőlünk, s hozzánk, a világvége is odébb van még. Barta Katalin Akasszuk fel, égessük meg! Nem tört ki belőlem a szunnyadó vadállat, mégis időnként sze­retnék látni egy máglyahalálra ítéltet a város főterén, vagy akasztott embert egy magányos bitófán. Nem a lélek mélységében rejtőzködő, egyes pszichológusok szerint állati eredetünkből adódó brutalitás miatt. Nem is a lát­vány kedvéért. Csak a példa elrettentő erejéért. Mennyivel ha­tásosabb nevelés volt a bűnözőkkel, az erkölcs, a társadalmi el­várások, az írott törvények megszegőivel szemben a célzatos szankció, mint a négy fal között, olykor már-már kényelemben töltött - s csak a szabad mozgást gátoló - börtönévek! Nem vé­letlen, hogy - európai jogrendszer ide vagy oda - ma egyre töb­ben óhajtják a vétkezők példás megbüntetését. A nyilvános ítélet-végrehajtásnak megvoltak a maga előnyei. Mert bár a máglyahaláltól kínok között reszkető ember látványa megindította az asszonyszíveket, a szemlélődök azért elgon­dolkoztak, érdemes-e mondjuk pár édes óráért - amit a férjüktől távol töltöttek - megkockáztatni, hogy legközelebb talán ők fuldokolnak majd a füsttől a főtér közepén felállított máglya fö­lött. Avagy a pitiáner csirketolvaj is tette előtt felidézte magá­ban, milyen volt sorstársa megcsonkított ujja, amikor kitudó­dott, hogy ellopta felebarátja tyúkját. Ezek után persze lehetne arról is vitatkozni, a büntetés nyil­vános és igen kegyetlen volta intette-e az embereket az erköl­csös, minél kevesebb bűnnel megélt életre, vagy a társadalom szigorú etikai normái követelték a felelősségre vonást. A végeredmény szempontjából végül is mindegy. Egy tyúk­tolvaj hajdan hatszor végiggondolta, elveszi-e a másét, míg manapság csak arra kell ügyelnie, hogy a toll- és vémyomokat gondosan eltüntesse a konyha kövéről, a szemeteskuka tetejé­ről... (szuromi) HIr(telen)kék... Lejárt a türelmi idő: immár mindenhol kötelező a bukósisak. A vezetői poszt ma már ezzel jár...! * Az orosz tudományos akadémia Eduard Sevardnadzéről, az egykori Szovjetunió volt külügyminiszteréről nevezett el egy nemrég felfedezett égitestet. Politikussors: hol hullócsillag, hol szupersztár... * Keresett húsétel lett itthon is, ám nem repül a sült galamb, mert nincs. Csak a sok tátott száj... * Reggeli műsora közben elaludt az angliai Sunderland város rá­diójának lemezlovasa, akit főnöke azzal ébresztett fel, hogy „azonnali hatállyal ki van rúgva...” Ki mint unja dalát, úgy alussza álmát... * Több mint 15 milliót zsákmányoltak a helyi takarékszövetke­zetből, miután betörők jártak Bugyiban. Oda lett a mackó szüzessége... (szilvás)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents