Heves Megyei Hírlap, 1998. június (9. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-13 / 137. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1998. június 13., szombat Karácsond Máriái az óvodás gyermekekért A karácsondi óvoda százéves jubileumán vette át Oláh Ti- borné óvodavezető a Magyar Köztársasági Ezüst Erdemke- resztet. Az ünneppel egybeesett a községi nap; itt viszont Barta Józsefné és Pongrácz Mária (az óvoda két régi dolgozója) kapta meg a „Karácsonyért” kitüntetést. Marika néni Oláh Tibomé rögtön az érettségi után, 1963-ban került az óvodába. A fiatal lány, akit akkor még Barta Máriának hívtak, nem volt idegen új munkahelyén. Őt egyedül nevelő édesanyja, a szintén kitüntetett Barta Józsefné jóvoltából szinte itt nőtt fel. Mivel a gyerekek is valamennyien jól ismerték, rá kellett jönnie, hogyan fegyelmezze őket, hogyan szerezze meg az elengedhetetlen respektust.- Ezt nem lehet megtanulni- kezdi mesélni. - Anyukámat, Mariska nénit eleve tisztelték, neki nem kellett ezért küszködnie. Az ő viselkedéséből, a gyerekekhez való viszonyából nagyon sokat tanultam. Szerencsére az akkori óvó nénik és dolgozók is mind szeretettel, türelemmel és megértéssel fogadtak. Vezető óvónőnk, Takács Mária arra tanított, hogy „második anyukái" legyünk a ránk bízott gyerekeknek.- A pedagógiai munkában nagy változás történt a nyolcvanas években - folytatja ekkor kezdtünk nyitni a szülői ház felé. Közös programokkal igyekeztünk a szülőket is bevonni az óvoda mindennapjaiba. 1993-tól meghatározott módszertani szabályok szerint foglalkozunk a kicsikkel, jövőre pedig még nagyobb feladat vár ránk: óvodára szabott helyi programot kell kidolgoznunk. Ez nagyobb felkészültséget igényel, a gyerek minden megnyilvánulására úgy kell reagálni: ne vegye észre, mennyit tanul a játék során.- Hogy mi volt a legnehezebb? - töpreng. - Az ovisok előtt úgy kell szólítanunk egymást, ahogy azt tőlük várjuk. Meg kellett szoknom, hogy édesanyámat nem „anyu- zöm” , hanem „Mariska néninek” hívom. Mára annyira beidegződön, hogy otthon is mindig ez jön a számra. Mariska néni A kitüntetés váratlanul érte Barta Józsefnét, aki meglepetésében nagyon meghatódott. Amit a faluért tett, azt természetes módon élte meg, tette a dolgát, és soha nem félt a munkától. Férjét röviddel lányuk megszületése után elvesztette, ezért minden lehetőséget megragadott, hogy gyermekét, egyetlen megmaradt szerettét tisztességgel nevelhesse fel. Mariska néni 1953-ban hagyta ott a napszámot, amikor takarítót, illetve dajkát kerestek az óvodába. Nyugdíjig itt is maradt.-Gyerekként 1926-27 körül kezdtem óvodába járni - emlékezik vissza. - Szívesen gondolok ezekre az évekre: a zöldre festett hosszú padokra, ahol olyan sokan ültünk a fal mellett. Asztalunk nem volt, így aztán az ölünkből ettük az otthonról hozott kis elemózsiát. Sok kedves emlékem azonban már felnőttkoromból való. Kezdetben ketten voltunk dajkák Kovácsné Magdussal. Egy vezető és egy beosztott óvónővel mi voltunk akkoriban a teljes személyzet. Nem volt könnyű dolgunk a kilencven gyerekkel... Ekkor alakultunk napközi otthonos óvodává, amitől a szülők, mivel újdonság volt, nagyon idegenkedtek. Házról házra jártunk, hogy meggyőzzük őket ennek az előnyeiről.- Egészen más volt még akkor a dajka munkája, mint az egész életünk is. Hej, de sokat súroltuk a nagyterem festetten padlóját, hogy olyan tiszta legyen, akár a gyúródeszka! Az ablakokon nem volt függöny, az alsó részeket bemeszeltük, hogy ne lehessen belátni - takarításkor mindig „új függönyt” festettünk. A vizet a „kisartéziról” hordtuk, vezetékes vízről nem is álmodtunk.-Nagy örömöm, ha az egykori kisgyerekek felnőttként is megismernek, megszólítanak: Mariska néni, emlékszik-e még... Emlékszem bizony! Mondom is a mostani kicsiknek: Apukád, anyukád nagyon ügyes kis óvodás volt. Marcsa néni Pongrácz Mária takaros karácsondi háza udvarán fogad. Mindjárt mentegetőzik: - Jaj, de vártam már, de hát tudja, itt a kert, azt meg kapálni kell - s közben a pillantása a kissé sáros csizmájára téved. Valóban, a 79 éves Marcsa néni még mindig fiatalosan serénykedik a portán, ahol egy fűszál sem látható a kultúrnövények között. A szobába invitál, s látom az asztalon a napokban kapott virágokat, az emlékérmet és az oklevelet.- Még mindig összeszorul a szívem, ha arra a percre gondolok, amikor engem kitüntettek - mondja könnyes szemekkel.- Ebben a házban születtem, itt nőttem fel - emlékezik a múltra Marcsa néni. - Makrancos voltam, ezért vénlány maradtam - s huncutul kuncog közben. - Harminchat éve teljesen egyedül élek, mert szeretett édesanyám meghalt, de én ezt a régi házat semmi pénzért nem hagynám el. Az óvodában eltöltött évekre még mindig tisztán emlékszik, pedig 1975 óta nyugdíjas. Konyhai kisegítőként és beszerzőként dolgozott, s mint elmondja, kerékpárral, majd később autóbusszal utazott be Gyöngyösre, s járta a piacokat. Ha szükség volt rá, még cselhez is folyamodott, alkudozott, ám mindig az óvodás gyerekek érdekeiért. A beszerzett árut hátizsákban cipelte Kará- csondra. Gyakran vitába is keveredett a buszsofőrökkel a sok csomag miatt, de mindig elérte: az alapanyag időben érkezzen az óvodába. Marcsa néni hitvallása - amit a köszönő beszédében is hangsúlyozott az ünnepélyen -: ezt az állást csak szeretettel lehet betölteni. Amikor afelől érdeklődöm, hogyan telnek a magányos napjai, hangosabbra veszi a szót: - Nem vagyok én annyira egyedül, mert hát engem szinte mindenki ismer, sokat beszélgetek a volt óvodásokkal. Mindig ez a téma. Ugyanakkor itt van a kert, a jószágok, magyarán van tennivalóm bőven. Mert tudja, fiatalember, csak az öregszik meg, aki nem dolgozik - s kacag egy jót közben, majd elmondja: csak az várjon szeretetet, aki adni is tud.- Most meg végtelenül bánt a Bartáné sorsa - keseredik el -, akivel együtt örültünk a jubileumi ünnepségen, másnap pedig kórházba vitték. Pedig milyen csodálatos volt az a nap! Azok az icipici gatyás gyerekek megható műsort adtak számunkra. Az meg különösen tetszett, hogy abból a csillagszórós ünnepi tortából mindenkinek jutott egy falat. Intettem is: Jól fenjétek meg azt a kést, vékonyabbra a szeleteket, mert sokan vagyunk. Amikor elmondom Marcsa néninek: szeretnék róla fényképet készíteni, arra kér, várjak. S amikor elém toppan, én is meglepődöm. Beöltözött abba a ruhába, amelyben az óvodában dolgozott. Búcsúzáskor elmondja: - Ezt a ruhát is féltve őrzöm. Jónás Ági - Fáczán Attila Barta Józsefné és lánya, Oláh Tiborné Négyessy Zita: Klári A z árnyakból és a neszekből sejtettük: kint lehetnek a folyosón. A levélbedobó résén át kémleltük a sötétet, fülünket a lyukra tapasztva akartunk bizonyosságot szerezni: „ezek már megint csókolóznak”. Akkor még nem láthattunk ilyet. Szürkületkor otthon volt a helyünk, nem lehettünk kint az utcán, hogy megfigyeljük a szerelmespárokat. Akkor még televíziója sem volt senkinek az ötödiken, később is csak a Futrinka utca lakóit nézhettük, Morzsit és Cica Micát. de ők nem csókolóztak, mint Klári és Gyuri. Pedig ez felettébb érdekelt bennünket. Hanem egyszer mégiscsak rajtakaptuk őket. Hosszas kukucskálásunk, fülelésünk után az ikrek közül a ravaszabbik óvatosan lenyomta a kilincset, kisurrant a lépcsőházba, s megnyomta a villanygombot. Már nem volt idejük szétrebbenni. Az ötödiken Klári volt a legidősebb közülünk. Nem is értettem, miért mondják gyereknek. Körömcipőben, térdet kivillantó szűk szoknyában járt, lakkretikült hordott, rúzsozta a száját, és már cicije is volt. Egyáltalán nem tűnt kislánynak. Még úgy sem, hogy megengedte, csókolom helyett mondjam inkább: szia.-Csak tizennyolc éves vagyok, te kis buta - nevetett rám. Vörösre festett ajkai közül vakított a fogsora. Szerettem volna hasonlítani rá, azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint ő. Akkor volt a legszebb, amikor a közeli kisvendéglő kirakatán át táncolni láttuk. Habfehér csipke menyasszonyi ruhája röpült, ahogy keringőztek Gyurival.- A hasát figyeld! - vihogtak az ikrek. Nem értettem: miért? És azt sem, miért pirult el az anyukám, amikor otthon megkérdeztem tőle: „mi volt Klári hasán nevetni való?” Nekem akkor nem mondtak semmit. Évekkel később sem. Csak megéreztem, hogy valami nincs rendjén. Klári, az ifiasszony, meglehetősen ritkán jött haza az albérletből. Röpültek az évek, már ismertem a betűket, hely- lyel-közzel eligazodtam a nyelvtan útvesztőiben, otthon voltam a szorzásban-osztás- ban, s az ikrek azzal rémisztgettek, jövőre, az ötödikben nemcsak egy négyes lesz a bizonyítványomban. Akkoriban azt hittem, ennél nagyobb tragédia nem történhet az életben.-Körözik a Gyurit - súgta Kató néni anyunak. Anyám akkor kapott észbe, hogy ott kíváncsiskodom. Tüstént beparancsolt a szobába.- Kitekerte a vénasszony nyakát - újságolták másnap az ikrek. Nem akartam hinni nekik. Gyuri? Az a kedves Gyuri? O nem tehetett ilyet. Gyuri az én szememben maga volt az Isten. Nemcsak azért, mert fizetésnapokon megfagylaltoztatta az emelet gyerekeit. És nem azért, mert míg kicsi voltam, a nyakába ültetett, s nyerítve trappolt le velem az ötödikről a földszintre. Még csak azért sem, mert azt mondogatta-nekem, hogy pont ilyen fekete hajú, bogárszemű tücsköt szeretne kislányának, mint amilyen vagyok. Gyurit talpától a tetejéig imádni kellett. A meséit, találós kérdéseit, harsány nevetését.- Csupa lélek ez a fiú - hallottam anyutól, amikor Kató nénit győzködte. - Rajong a gyerekekért. Boldog lesz mellette a lányod... Kató néni nem lelkendezett ezért a házasságért. De nem sok választása lehetett, amikor Klári „úgy” maradt. Megtartották hát a parádés esküvőt talpig fátyolban, kála- és szegfűcsokorral, ahogy illik. Aztán hiába teltek a hónapok, Klári sehogyan sem gömbö- lyödött. Persze, a jól értesült ikrek tudták az okát.- Elment a gyereke - közölték a mászókán csüngve. Nem mertem megkérdezni erről anyámat. Egyéb se hiányzott, mint hogy megtudja, hogy én már tudom: nem is a gólya hozza a kisbabát. Anyuval sosem tárgyaltunk ilyesmikről. Az ikrektől szereztem alapinformációimat, de a legtöbbet Kláritól hallottam, később. Tenyeret izzasztó, nyelvet szájpadláshoz tapasztó történeteket mondott. Bejáratos voltam hozzá az első naptól, amikor kijött a kórházból, haza az anyjáékhoz, karjaiban a csöppnyi Györgyikével. Ha hívott, ha nem, ott lábatlankodtam körülöttük. Klári kendőzetlenül mesélt bármiről. Gyurival töltött éveikről, beszélt a nappalaikról és az éjszakáikról, vigyázatosan, véletlenül se legyen obszcén. Annyit árult el, amennyit az eszemmel befogadhattam. Barátnőjévé, cinkosává nőttem ki magam, s repestem, hogy miután a fiúk miatt ejtettek az ikrek, továbbra sem esem el az anyám szerint még korántsem nekem való dolgoktól. Mesélt a legelső éjszakájukról, ami voltaképp délben történt, s minek utána szent esküvéssel fogadta: soha, soha többé. És mesélt arról, hogy menyecskeként egy órával korábbra húzta a vekkert, még legyen idejük reggel is, mielőtt futnak a gyárba. Mesélt arról, hogy lesték, elment-e az öregasszony az esti litániára, mert akkor a konyhában is lehet, hurrá.- Vadállati vonzalom kötött össze minket - nevetett csik- landósan. - Sose váltunk volna el. ha azon a hófúvásos, decemberi napon nem akar kipenderíteni bennünket a főbérlőnk, csak azért, mert terhes vagyok. Itt mindig elakadt. Hosszúhosszú időbe telt, mire azt is elmondta, mi történt akkor. Hogy Gyuri magából kivetkőzve ragadta meg a vénasz- szony nyakát, s rángatta mindaddig, míg annak nem volt alkalma módosítani elhatározását: most rögtön pakolnak, és takarodnak a bús francba. Ő megmondta jó előre, ez a szoba kizárólag gyermektelen házaspárnak kiadó. Gyuri csak cibálta az asz- szonyt, mígnem szederjesen lógott félre annak nyelve. Klári székhez szegezetten sikítozott, túl két spontán abortuszon, hasában a már rúgkapáló Györgyikével. Nem rohantak a rendőrségre. Gyuri, mint egy bakonyi betyár, bujdosásra adta a fejét, hogy aztán a nyugati határon fogják el, mint ellenállást tanúsító, különösen veszedelmes bűnözőt, s bevarrják a szegedi Csillagba kilenc évre.- Éppen ezer éjszakánk van még hátra - sírdogált Klári a konyhaasztalra könyökölve, előtte egy félig üres kevertes üveggel.- A nagyján túl vagytok - simogattam gesztenyebama, hullámos haját. Másnapra rendbe jött, ugyanolyan elszánt, bizakodó pofácskával fogadott, amilyennek megismerhettem. Már csak egy jó másfél évük volt a szabadulásig.-Férjhez megyek - jelentette be minden előzmény nélkül. Jóskát ugyanis nem gondoltam „előzménynek” tekinteni. A lacsony, nyiszlett kis emberke volt, nehéz szagú lehelettel. Jórava- lóságához nem férhetett kétség, de egyéb erénnyel nem is büszkélkedhetett. Vasárnaponként virágot hozott Klárinak, a kisiskolás Györgyikének és nekem Tibi csokoládét. A kislánynak nagyobbat, nekem kisebbet.- Gyuri belemegy a válásba? - kockáztattam meg gyanakodva. Klári bólintott: - Szerinte is helyesebb, ha a lányának nem egy börtönviselt férfi az apja. FEUD1GI.IA: (25820) Barkóczy út 7. Telefonon: 36/410-880 COOPTOURIST UTAZÁSI IRODÁBAN Dobó tér 3. Telefon: 36/320-333 VILLA TOURS UTAZÁSI IRODÁBAN Jókai út 3. Telefon: 36/410-215 STÚDIÓ BT. Bajcsy-Zs. út 9. Telefon: 36/316-167 Zöldfa út 6. Telefon: 37/311-697 Kossuth út 23. Telefon: 37/341-051
