Heves Megyei Hírlap, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-25 / 97. szám
Árulkodó gyermekálmok A kisgyermekek nagyon gyakran álmodnak állatokkal, fenyegető, félelmetes szörnyekkel. Ezek az álmok - a megfejtésük szerint - olykor félelemről, gondokról és titkos vágyakról árulkodnak. Az a gyermek például, aki álmában hegedűn játszik, vélhetően zenét szeretne tanulni. Az éjszakai fantázia azonban igen sokszor lelki konfliktusok megjelenítője. Olyanoké egyebek mellett, amelyek foglalkoztatják a kicsit, de szavakkal még nem tudja azokat szüleinek sehogyan sem megfogalmazni. Az a gyermek például — tartják a szakemberek aki álmában egy kormányozhatatian autóban utazik, a valóságban nem érzi biztonságban magát a családban. Amint a gyermek képes lesz arra, hogy álmait elbeszélje — ez ügy hároméves kor körül alakul ki -, a szülőknek sokkal de sokkal könnyebb dolguk lesz. Roppant fontos, hogy ébredés után rendre megkérdezzék, mit is álmodott aznap a kisfiúk vagy a kislányuk. Ha valami rémisztőről számol be, nyomban meg kell tudakolni, mi ijesztette meg, és meg kell szóban nyugtatni, hogy ilyen rémek nem léteznek a valóságban. Még hatásosabb, ha megkérjük, hogy rajzolja le a szörnyet, ami ha ily módon alakot ölt, rögtön nem is lesz félelmetes, és a kisgyermek megnyugodhat. Az álom természetesen lehet szép és boldog is. Ezt is meg kell beszélni; ily módon közelebb jutunk a gyermek gondolatvilágához, ha megkérdezzük, mi volt a legszebb abban a jó álomban. A gyermekkor különböző szakaszaiban az adott időszak élményeinek hatására változik az álom tartalma:- 2—3 éves korban gyakorta állatokkal, például dühödt tigrissel álmodnak;- 4—6 éves korban már szüleiket hívják segítségül a szörnyek elleni harcban;- 7-9 éves gyermek már su- permannek álmodja magát, esetleg filmsztárnak vagy nagymenő sportolónak;- 10-11 évesen érzelemgazdag, intenzív álmaikban készek már másokat is kimenteni mindenféle veszélyhelyzetből. A z álmok tehát a gyermek érzelmi gazdagodásáról árulkodnak. (FEB) Lékek a leiken M 'ondd, kispajtás, mikor néztél szembe önmagaddal utoljára?! Ugye, régen, nagyon régen lehetett. De azért azt csak tudod, érzed, hogy áthullámzottak fölötted az évek, az évtizedek. Anélkül, hogy ma úgy istenigazából elszámolhatnál huszonöt év előtti, a világot megérteni, átölelni, majd felfordítani szándékozó, akkor még oly eltökélt éneddel. Ezekben az asszonyszeszélyü, pálfordulós hetekben szomorúan érzékeled, miféle körbehajlongó kispolgárokká váltak hajdan egyenes gerincű, büszke tartású társaid. Mások ridegségüket, könyörtelenségüket fejlesztették tökéletesre. Uram atyám, pedig mennyire jóságosak, szeretetéhesek, s komolyan szeretni is tudók voltak valamikor - veled együtt...! Talán még emlékszel a közös nagy álmaitokra - hát hogyne emlékeznél! -, melyekkel magatokba bolondítottátok a villogó szemű, jókedvűen vihorászó, mégis mély érzelmeket nyújtó, miniszoknyás csajokat. Gondolsz ugye sokat a nagy bandára, melyből mindannyian kiválóan bántatok kopottas, kölcsönzött hangszereitekkel - vagy legalábbis úgy hittétek. Az Újságra, amelynek versei, cikkei szilajak, odamondogatósak, akkoriban merészen-életveszélyesen kritikusak voltak. De nagy kár, hogy az az önkéntes (és önkényes) cenzor egyetlen szót sem értett vagy inkább nem akart érteni belőle... Felidézheted bátran a kosárpalánkok, a salakos focipályák és az öltözők mással semmiképpen sem pótolható hangulatát. A hosszú-hosszú utazásokat azokért az egy-két órás önfeledt rohangászásokért, s olajos padlójú, sörillatú kiskocsmákért. Emlékképeid közé tolakodnak az izzadságos vizsgák, s az azokat követő, szerelemmel-mámorral oly sebesen múló órák. S persze, nem feledheted azt sem, mennyire lélekölő, hogy évtizedek óta nap mint nap egyre nagyobb erőfeszítéssel készteted magad a megújulásra, hogy megfelelhess a tőled már olyannyira megszokott színvonalnak. S azt sem, mekkora hibát követtél el, amikor abban a hitben ringattad magad, hogy a munkád előbbre való a családodnál, a magánéletednél. Asz- szonyod fásult-beletörödött matróna lett, a gyermekeid elfordultak tőled, mert sohasem engedted, hogy megismerhessenek. Titkaid kútjába beleesni oly kevés embernek adtál módot: hát ne csodálkozz, ha még ma is ott tartasz, hogy keresned kell azt a talán megértő társat, akivel tényleg boldog lehetnél. L átod, kispajtás, ennyi egy élet, nem több semmivel. Keserű lehet számodra a visszapillantás, de még inkább az a soksok pici lék a telkeden. Vigaszod - persze, roppant sovány - legfeljebb ez lehet: sajnos, bizony nem vagy egyedül, tömérdek a sorstársad... Szalay Zoltán HÍR(TELEN)KÉK... A választási előrejelzés: kevés a fiatal képviselőjelölt. Az ok: „Én még őszinte ember voltam..." * Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának javaslatára - rossz állapota, korszerűtlensége miatt - a közeljövőben bezárják a veszprémi börtönt. Fegyencremény: „Rabok tovább nem leszünk...!" * Hogy állandóan szem előtt legyen a szövege, Hollandiában milliószámra nyomják a nemzeti himnusz strófáit a különböző sörösdobozokra. Az ének habos oldala... * Egy idő után - mint olvasom - megtört a Hajdúsági Sütödék Rt. üzemeiben dolgozó pékek sztrájkja. Akár a zsemlét: „Ketté kell azt vágni...” * Várhatóan egy hölgy - bizonyos Láng-Miticzky Katalin - lesz az eddig szinte csak oroszlánszívű férfiakat tömörítő Lions Klub magyarországi kormányzója. Már próbálgatja körmeit... (szilvás) Kiáltás az ember ellen A Kedvesnek, aki tudta, hogy milyen az emberi arc, s aki ezt mégis elvesztette az Emberért. N em emlékszem arra a ki nem mondott, meg nem fogalmazott pillanatra, amikor magunkban hangtalanul mégis kimondtuk: az Embert akarjuk szolgálni! Szépnek, magasztosnak tűnt a feladat. Kezet nyújtani annak, aki apró, gyenge és védtelen, felnézni arra, aki fölénk magasodva dönthet sorsunkról. S egyetlen szó lesz, ami összeköti a kicsit a hatalmassal: Ember! Tetszett, ha belénk rúgtak, ha vállunkra pakolták a világ összesnek gondolt terhét, ha szidtak, ha ágáltak, ha vitatkoztak. Ha dicsértek, elutasítottuk. Nem, nem, ez nem a mi érdemünk - válaszoltuk —, még csak nem is a másoké. Ez a kötelesség. Az Ember eközben egyre nőtt és magasodott. SZUROMI RITA: Megtestesült a fűben, amelyet lábával taposott, megtestesült a levegőben, melyet élet- adóan beszívott és hasznavehe- tetlenül eldobott magától, megjelent a szívünkben, az agyunkban, az ölelésünkben, a szavainkban, s közben látatlanul, észrevétlenül befúrta magát az életünkbe. De mi még mindig szolgálni akartuk őt. Ám az Ember szemtelen és gyarló volt. Egy pillanat alatt tért hódított bennünk, de mi nem bántuk. Többet kért, és mi egyre többet adtunk magunkból. Szerettük szolgálni. Akkor is, amikor már éreztük, hogy belénk harap, felfal, s egy csöppnyi szigetet sem hagy egymásnak belőlünk. Az Ember eközben pedig csak erősödött. Húsunkba mart és vérünket szívta, de mi mégis szerettük őt. Amikor már azt hittük, jóllakott és többet nem kér belőlünk, önként kínáltunk fel neki egy darabot az életünkből. S jólesett, ha újra kiharapott egy részt az életünkből. Mi mégsem szóltunk soha, még akkor sem, amikor már előlem, belőled, tőlem, előled vette el a részét. Néha, amikor már úgy éreztük, elfogytunk, már nem is létezünk, az Ember a kezét nyújtotta. Mi buzgón kaptunk a keze után, s elfogadtuk hamis bókjait, hazug dicséreteit, álszent megnyilvánulásait. Ismét szépnek, hatalmasnak láttuk, s mi újra úgy éreztük, egy darabot ismét fel kell magunkból kínálni neki. Még mindig szolgálni akartuk. De ez már nem önként vállalt szolgálat volt. Kényszer. Mert többé nem lehetett menekülni előle. Ha már magunkból nem volt mit adni, odaadtuk a másét. Ha már úgy érezted, a tied elfogyott, adtad az enyémet. Az Ember ezt is elfogadta, és nem kérdezte: kié? Önként esküdtünk fel a szolgálatára abban a ki nem mondott pillanatban. Csak azt nem tudtuk akkor, hogy többé nincs menekvés előle. Közben mindent elvett, amit adni tudtunk. Kiölte az érzést, a szere- tetet belőlünk. Csak a szolgaság maradt meg iránta. S a kötelesség kényszere. Az okokat már túl későn kerestük. Magyarázatnak csak annyit találtunk: az Emberbe vetett hit! Az Ember eközben diadalittasan győzött. Mi elfogytunk, s megszűntünk egymásnak, magunkért maradni. Ám ezt nem köszönte meg. Jutalma pedig egy volt: a vele eggyé válás. Szolgálni akartunk, de a részei lettünk. Elvesztettük egymást, önmagunkat, ám kaptunk helyette valami mást. Az Embert, aki ekkor már hatalmas volt és erős. Gyűlölöm az Embert! Nem akarom többé szolgálni! Nem fogadom el a kezét, ha felém nyújtja, nem akarom hallani a hangját, a hamis bókjait, negédes szavait, nem akarom, hogy őrült masináival átfonja életem! Szeretnék szabadulni tőle, nem látni őt soha többé. Visz- szarántani önmagam és téged ebből az arctalan gépezetből. Ebből a szolgafaló tömegből. De már nem lehet. Ha kiszakítasz egy részt belőle, vele együtt szakadsz te is. Ha menekülni akarsz előle, már belőled is elveszik valami. Te már nem létezel és én sem vagyok. Odadobtuk magunkat annak, amit szépnek, hatalmasnak véltünk. S mindketten megszűntünk létezni magunknak, egymásnak. Mert csak egy cél lebegett előttünk: szolgálni az Embert! Ám én többé nem akarom! Pusztítsd el! S pusztuljanak vele azok az álmok is, hogy a szolgálat lehet egy életre szóló és szép! Ne pusztítsd el mégsem. Ami maradt belőlünk, az elpusztulna visszavonhatatlanul. Székelyföldi anziksz
