Heves Megyei Hírlap, 1998. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-07 / 32. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1998. február 7., szombat Lírai szerelmesnek szerződtette az igazgatója Fél évszázad a színháztörténelemben Győrvári János egri színész már 52. éve lép más-más sze­repben a közönség elé. Fél emberöltő óta eleveníti meg a világirodalom drámahőseit. Életpályájának figyelemmel kísérése révén egyúttal a szín­háztörténelem lapjaiba is be­pillantást nyerhetünk. A gönyüi fiút egy szabadtéri A művész arcképe előadáson érintette meg a színház világa. Az iskolai színjátszó kört az Országos Színészegyesület Színészkép­zője követte, ahol Pünkösdi Andor, Pethes Sándor, Leho- tay Árpád tanították a szí­nészmesterséget. Majd a Ma­dách Színház vette fel ösztön­díjasai közé. A tanulóéveket a háború szakította félbe. A szí­ninövendék kétszer is megse­besült, de a hadifogságból sze­rencsésen hazaért. Diplomáját 1946-ban vette át, amikor a színidirektoroknak pénzük és saját színházuk is volt ének-, zene- és tánckarral, 120 fős társulattal. De ha intézménye műsoron tartotta a magyar klasszikusokat és Shakes- peare-t, az állam és a város támogatására is számíthatott. Az igazgató szubvenciója 10-15 ezer forint körül moz­gott. így megkövetelhette szí­nészeitől, hogy mindig ele­gánsan öltözködjenek, a piac­ról a hordár vigye haza a szatyrukat, s az előadásokat követő vacsorákat előkelő ét­termekben költsék el. Ezekben az időkben szerződött Győr­vári János Pécsre, majd Győrbe, Sopronba.- Lírai szerelmes szerep­körre írtam alá a szerződést 1200 forintos gázsiért. Ennél több a primadonnának és a bonvivánnak járt. Nekik az 1900 forintos fizetésből a jel­mezeiket is meg kellett varrat­niuk. Nemcsak ruhákkal kel­lett érkezniük, hanem a ko­rábbi szerepeik szövegével a fejükben. így lehetett egy-egy színművet 2-3 hét alatt beta­nulni, s másik két-három hét alatt lejátszani.- Miket játszott?- A Csongor és Tündében Csongor úrfit, a Hamletben Claudiust, a Szentivánéji álomban Oberont, Bródy Taní­tónőjében a tanítót... Aztán ’47 körül megingott az igazgató anyagi helyzete. A Mágnás Miskát nem szerette, de azt is műsorra tűzte, hogy ki tudja fizetni a félhavi bérünket.- Hol érte az államosítás?- A hírre több kollégám disszidált, engem is hívtak, de nem mentem. A propaganda­hadjáraton többen nem helye­seltük az államosítást, így a nem szerződtethető színészek listájára kerültünk. Bár olyan szempontból jó volt az álla­mosítás, hogy megszabadí­totta a színházakat, a színé­szeket a létbizonytalanságtól. Volt pénz, de nem volt szellemi szabadság. Ekkor kellett ját­szani a Moszkvai jellem, Orosz kérdés, Ki a hibás? és más „remekműveket”. Elpártoltak a nézők a színháztól. Nem szí­vesen emlékszem arra az időre, amikor a szakszervezeti bizalmi névsorral állt a jegy- szedő mellett. A bátrabb nézők az első felvonás után haza­mentek. Megesett egy kará­csony délutáni előadáson, hogy magunk maradtunk a III. felvonásra.- Ez mikor történt?-Amikor mi, a nem szer­ződtethető színészek az Állami Déryné Színházban (utazó fa­luszínház) játszottunk. A 15 társulatnyi színész egy köz­ponti helyen, a mai Radnóti Színházban és az Irodalmi Színpadon bepróbálta és be­mutatta a drámát, aztán 2-3 hétig járta az országot. Főleg a napi politikai harcokat tük­röző darabok voltak ezek, „segítettünk a falvak népének tudatát átformálni”. Nem sze­rették az emberek. De azért akadtak szép feladatok, kedves darabok. Prisley Vőlegényére, Bernard Shaw Szerelmi há­zasságára gondolok. Jobb volt nézőnek és színésznek az 1957 utáni szellemi konszoli­dáció idején, amikor vissza­nyertük a szellemi szabadság egy részét.- Az ’56-os forradalom ide­jén merre járt?- Anyámnál voltam. Egy év múlva Solti Bertalan Kossuth- díjas érdemes művész hívott az egri színházba nagy, szép, hosszú tervek megvalósítá­sára. Kiváló társulatot szer­ződtetett. Közben megnősül­tem, két gyereket neveltünk fel. Aztán engem is utolért a színészsors, Békéscsabára, Miskolcra szerződtem, s hét­végeken jártam haza. Sokat játszottam; az öreg Nosztyt, a Windsori víg nőkben Paázse-t. * A miskolci-egri színház ösz- szevonása ellen tiltakoztam, ezért 3 évig a verpeléti helyőr­ségi klub könyvtárában kellett dolgoznom. De mások sem he­lyeselték a tervet. Bóta Berci a pártbizottságról és Dénes Ti­bor a tanácstól kiálltak az ön­álló színház mellett - sikerte­lenül. A megye vezetői felad­ták a színház önállóságát. Miskolcra került az összes jelmez, kellék, felszámolták az egri színházat. Tizenkét éve a színház újjászervezése jó cse­lekedet volt. Újjászületés. Bár ’81-ben nyugdíjba mentem, de Gáli László igazgató 10 évig lehetőséget adott, hogy a szín­házat szolgáljam. Sok kedves szerepet játszottam. Az elmúlt évtized alatt 15 irodalmi mű­sort szerkesztettem és adtam elő a hevesi és a borsodi fal­vakban. Kétezernél több estet tartottam. Ezek után már csak reménykedni tudok, hogy eb­ben az épületben az idők vé­gezetéig jó rendezők és színé­szek teremtenek jó előadásokat a lelkes egri és Heves megyei közönségnek. Magamnak azt kívánom, hogy a munkában erőm és képességeim szerint részt vehessek. Diderot szavait idézem: „Ha minden, amit mondtam, senkinek sem tet­szik, akkor csak tévedtem, de undorodnék magamtól, ha mindenkinek tetszene. Császi Erzsébet A Veszélyes forduló című darabban Olasz Erzsivel (1958) A kövek sikolya vádló kiáltás Beszélgetés Pálos Frigyes hatvani prépost-kanonokkal Van, akit embertársai megbecsülése övez. Mások nem mindig jutnak hozzá ahhoz az elismeréshez, ami megilletné őket. Utóbbiak vigasztalására is szolgálhat a Jézus által megfogal­mazott tézisek egyike: boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők kielégíttetnek. Pálos Frigyes hatvani pré­post-kanonok azon kivételezettek közé tartozik, akik a Minden­ható kegyelme mellett a világi társadalom értékítéletét tekintve is előkelő besorolásban részesültek. Ideális beszélgetőtárs. Rea­lista; nem köntörfalaz, s a rossz értelemben vett ájtatos- kodás sem kenyere. Tudása, műveltsége lenyűgöző. Pálos Frigyes olyan ember, akivel öröm diskurálni.-Prépost úr?! Újabban el­halmozzák Ont kitüntetések­kel: néhány év leforgása alatt egyházi elismerésben része­sült, Vác díszpolgárává avat­ták, tavaly a megyétől kapott oklevelet, a minap pedig a Parlamentben a Magyar Köz­társaság Tisztikeresztjét ve­hette át... Hogyan éli meg mindezt?- Elviselem. De ez a felso­rolás... Olyan, mintha nekro­lógot írnának az emberről.- Eszem ágában nincs, de a tények, azok tények! Rengeteg munka lehet mögötte!- Egy egész élet. Az ember nem azért született a világra, hogy kitüntessék, még ha bi­zonyos közösségeket, hatósá­gokat a tevékenysége okleve­lek, díjak odaítélésére ingerel is... Persze, jólesik, hogy szá­mon tartják a műemlékes múl­tamat.-Amit több évtizeddel ez­előtt alapozott meg...-Még 1953-ban. A kövek beszélnek. Még akkor is, ha si­kolyuk olykor vádló kiáltássá válik. Ez nem más, mint kul- túrbotrány.- Csak nem a hatvani Gras- salkovich-kastélyra céloz?- Megpróbáltuk, amit lehe­tett. Ám olykor a rossznak több lehetősége van, mint a jónak. Egy megszálló hadse­reg pillanatok alatt elfoglalhat egy objektumot, amit aztán a nép széthordhat... Vagy ott van Rákosi kijelentése: a kas­télykultúra ideje lejárt. Ennek jegyében a gyönyörű épület­ben vegyipari technikum in­dult, hogy később megszűn­jön, s gyógy intézmény kerül­jön a helyére. Óriási dolog volt: Hatvan kórházat kapott olyan áron, hogy a kastély tönkrement.- Van-e remény a megmen­tésére?- Az állami felügyelet két­száz más objektummal együtt ezt is a jegyzékébe vette. Min­den a kormány kezében van. A helyi Kastély Egyesület erejé­ből - előbb Baranyai főorvos úr, majd az én vezetésemmel — csak gyenge próbálkozásokra futotta. Több értelmes gondo­lat született a hasznosításra, köztük a polgármester úré, mi­szerint a Hatvany-örökség és az oroszok által elhurcolt mű­kincsek ide kerül­hetnének. Kisebb lépések­kel, és persze ál­lami tá­mogatás­sal elő­rébb le­hetne ha­ladni. Egész biz­tos az, hogy a he­lyiek is segítené­nek. Van annyi kő­műves, asztalos ezen a te­lepülésen, hogy először a városkép miatt kívül, majd belül is el lehetne kezdeni a renoválást.-A templom felújítása vi­szont már elkezdődött, majd leálltak a munkával...- A csizmadiának is elkopik a cipőtalpa, csak az a kérdés, időben megjavítja-e. Sajnos, a templom felújításához a kelle­ténél később tudtunk hozzá­fogni, mert nem volt rá pénz. A vállalkozó is késve kezdte a munkát, s időközben meghalt. Állványhiány miatt a műem­léki kutatás kezdete is halasz­tást szenvedett, ami késleltette a tervezést. A Grassalkovich- építészetben ez a templom előkelő helyen áll, ezért erede­tiségében kell helyreállítani. Mindez időigényes feladat. Ráadásul beköszöntött a hi­deg, s az ebben az időben vég­zett meszelés elfogadhatatlan. A kivitelező vállalta, hogy mihelyt megérkezik a tavasz, korrigálja a hiányosságokat.- A fentieken kívül milyen tervek foglalkoztatják még?- Az egyházközség másik műemléke a plébánia épülete. Ez eredetileg földszintesre ké­szült. Egy évig a szovjet had­sereg használta. Az összes cserépkályhát szétverték, az ajtókat és a padlás padlózatát elégették. Elődöm, Csík József prépost egy romos épületet vett át. Lenne tennivaló bő­ven... Csak az örökös pénzhi­ány... A templom felújítására 4 milliót adtak a hívek, kettőt az önkormányzat, s a műemlék­hivatal egymillióval járult a munkákhoz.-Prépost úr. Ön energiku- sabb, mint valaha! Nem in­diszkrét dolog megkérdezni, hány éves?- Miért lenne indiszkrét? Nem vagyok én kislány! Ja­nuár 23-án múltam 74 éves.-S ha egyszer újra kezd­hetné az életét...- Ez egy álta­lános kér­dés. Most, a második félidő utolsó perceiben kijelenthe­tem: nem bántam meg, ami­ért ezt a hivatást választot­tam.-Meg­lehetősen furcsa ez a futballból vett hasonlat!-Tudomásul kell venni az idő múlását. Az egykori osz­tálytársaim felét már eltemet­tük. Istennek hála, a szüleim­től örökölt adottságok éltet­nek. Amíg az ember mozogni tud, kell, hogy tegyen valamit.- Többször is hangoztatta: nem szereti az újságírókat. E vélekedését mi alakította ki?-Zavar a szenzációhajhá­szás, a precizitás hiánya. Sok olyan cikket olvastam, ame­lyek nem az igazságot tartal­mazták, ám jogorvoslatnak - 1945-től kezdve hosszú évti­zedeken át - nem volt helye. Az igazságtalanságot nem le­het meg nem történtté tenni. A tényszerűséghez tartozik azonban, hogy ennek sok zsurnaliszta is áldozatul esett.- Végezetül beszéljünk a ki­látásokról. Nem tart attól, hogy szép lassan elfogy a pap­ság, s egyre kevesebb lesz a hívő is?- Még érezzük az elmúlt negyven év hatását. Hogy mi­kor fordulnak jobbra a dolgok, nem lehet tudni. Manapság a fiatalok körében - tisztelet a kivételnek - nem sikk a tanu­lás. Talán megértik majd egy­szer ők is, hogy az ember nem csupán két lábon járó emész­tőcsatorna... Tari Ottó „Nem bántam meg, amiért ezt a hi­vatást választottam...” Az ember küzdött, bízott és...? Részlet a londoni színből fotó: majoros tamás Kevés olyan darab született a magyar drámairodalomban, amely a férfi-nő, ember-termé­szet és a történelem dialektiká­ját olyan örök érvényűén képes volt megfogalmazni, mint ahogy azt Madách Imre Az ember tragédiájában tette. Ez a csaknem négyezer sor prófé­cia. A feladat, melyet ennek ábrázolása jelent: óriási. Talán ezért is illik e rendezői kihívás Beke Sándornak, aki jól dolgo­zik a monumentalitásban rejlő lehetőségekkel. A darab színpadra vitelében több újszerű, rendhagyó meg­oldással is találkozunk. Adám és Éva alakja megkettőződik. A paradicsomi Ádám {Tűzkő Sándor) és a paradicsomi Éva (Lenner Karolina) naivitást sugalló játéka, ártatlan, tiszta gesztusa éles ellentétet dombo­rít ki a történelem sodrába ke­rült gyarló, szenvedő, érző, küzdő, egyszóval hús-vér Ádámmal (Lamanda László) és Évával {Dimanopulu Afro- dité) szemben. A két külön­böző térben és időben élő em­berpár kontrasztját csak fo­kozza, hogy a rendező várat­lan, az eredeti darabban nem szereplő jelenetekbe csempészi be a paradicsomi Ádámot és Évát. így a történelmi szí­nekbe, ahol az Úr (Venczel Va­lentin) is felbukkan időnként az események sodrában. Mindezeket az eltéréseket kitűnő dramaturgiai munkával ('Tarján Tamás, Pályi András) sikerül észrevétlenül beültetni a cselekménybe. A színpad hátterében elhelyezett tükör­ben csak fokozódik a tömegje­lenetek monumentalitása. A tükör alkalmas az idősíkok összemosására, amely lehető­séget ad a paradicsomi ember­pár „bevágásának”. A darab vezéregyénisége mégis Lucifer (Blaskó Balázs). A tagadás, az örök kételkedés megformálása nem könnyű színészi feladat. Mindezt úgy sikerül elérni, hogy Lucifer térben és időben mindig ott és akkor bukkan fel, amikor to­vább kell vinni egy-egy meg- rekedtnek tűnő helyzetet, vagy fel kell éleszteni egy elcsende­sedő színpadi képet. A tragédia nyitó és záró képsoraiban filmszerűen pe­regnek a jelenetek. Hang- és fényeffektusok gyorsítják a váltást. A történelmi színekben már jobban érezhető a ragasz­kodás a klasszikus megoldá­sokhoz. A díszlet {Székely László) és a jelmez {Benedek Mari) ilyenkor szép, archaikus megoldásokat sugall. A darab színpadra vitelét, a benne rejlő lehetőségeket nagyszerű csapatmunkával, jól összeválogatott stábbal oldot­ták meg. Csupán egyetlen apró szépséghibája volt az előadás­nak: az arcokról időnként hi­ányzott a szenvedély, a kétel­kedés, a düh, a remény. A lát­vány hatása erősebb volt, mint a jövőjéért küzdő ember kisu­gárzása. Mindez csak az utolsó jelenetben oldódik fel, amikor a történelmi színeket végig- küzdő emberpár arcán fáradt­sággal, reményvesztettséggel dől végig a színpadon, míg a paradicsomi emberpár biza­kodva néz a jövőbe. Ebben az ellentétben teljesedik ki igazán a darab, s válik a madáchi gon­dolatok mai hordozójává. (szuromi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents