Heves Megyei Hírlap, 1997. december (8. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24 / 300. szám
6. oldal Karácsonyi Magazin 1997. december 24., szerda Hevesi Szociális Otthon: ahol bebizonyították, hogy tolókocsiban is lehet táncolni Család nélkül - karácsonyra várva S zociális otthon. Aki elsétál a tágas udvar előtt, azok közül sokan úgy érzik: ez itt élet utolsó állomása. Innen nincs hová menni, itt már nincs mire, kire várni. Ám az élet csodálatosabb ennél. Aki ide kerül, az csakhamar megpróbálja felfedezni az otthon szépségét, a bentlakás előnyeit. Bár a hajdani évekből, a nagy kertből, no meg az évtizedek alatt felhalmozott apró ajándékokból csupán csak egy saroknyi élet maradt, a gondozottak napjai ugyanúgy peregnek, mintha semmi sem változott volna. Karácsonyra várva December. Az emlékezés hónapja. Ilyenkor erősebben törnek fel a régi emlékek, az otthon utáni vágy. Ilyenkor mindenkinek nehezebb egy kicsit. Ám az emberi találékonyság oldja a feszültséget. A hevesi Szociális Otthonra nem telepszik a csend, nem fojtják meg a hangulatot az emlékek. Az intézmény vezetője, Farkas Mariann az esztendő ezen szakában a megszokottól is sűrűbb programokat szervez. A gondozottak így nem érnek rá emlékezni a hosszú téli délutánokon. A forgatag a mindenszentekkel kezdődik. Aztán következik a Katalin- és Erzsé- bet-bál, amikor még a tolókocsiban ülők is táncra perdülnek. Utána jön a Mikulás. Megérkeznek az első ajándékok, az első iskolás vendégek, akiket az idősek szeretnek megajándékozni. Mert ők nem csak a sze- retetre várnak. Adni is akarnak. A karácsonyi készülődés pedig végképp feloldja a magányt. A szürke délutánokon ötletes díszeket készítenek, az udvaron álló fenyőkre színes csomagok kerülnek. Az otthonba látogató plébános gyóntat és szentmisét tart. Az idén emlékezetes maradt a látogatás. Bár a fiatal archoz nevet nemigen kapcsolnak, arról azért hetek múlva mindenki suttog: micsoda derűs, kedves ember jött el hozzájuk igét hirdetni! S hogy hol maradnak a rokonok, a családtagok? Többségük talán az idén sem jön el. Megfejteni nem lehet, hogyan feledkezhetnek el arról, aki a karácsonyt a csöndes távolban imádkozza végig értük. Az igazgatónő szerint az nem bűn, hogy valaki a gondozást nem tudja vállalni, s ezért az otthonhoz fordul. Sokkal inkább elgondolkodtató, ha hónapokon, éveken át nem tűnik fel az otthon körül. A főnővér, az idősek kedvelt Katikája, reménykedik: jövőre 65 év felett ingyen utazhatnak. Hátha többen látogatják a gondozottakat... Hona néni kalapja A szobákra a téli délután nyugalma ül. Nyolc asszony csendes pihenőjét tölti az emeleti hálóban. Ám a szieszta mégis csupa várakozás. Az egyik sarokban Dányi Jánosné, Ilona néni kezei alatt apró kalapok készülnek. A rongyoszacskó tartalma egyre fogy. A pici kalapok zacskójában megannyi ajándék várja gazdáját.- A főnővérke hozta nekünk a mintát - mondja, miközben kezét a zacskón pihenteti. - Egyikünk körberajzolja a kemény papírt, a másikunk kivágja, én pedig rongyból kalapot kanyarintok köré. Az idén is eljönnek hozzánk az iskolás gyerekek. Ok minden évben ajándékkal lepnek meg minket. Az idén nem szeretnénk, ha üres kézzel távoznának tőlünk. Ha jó napom van, akkor akár tízet is elkészítek. Ilona néni kezei ma is fürgék. Ha nem játék kalapokat készít, akkor kesztyűt vagy zoknit köt. Annak, aki kéri tőle. Apró, türelmes mozdulatairól tanúskodik Zsófi és Marci baba, akiket a párnája végében őriz. De a legjobban babaruhát szeret kötni. S mindezt hol tanulta? Ilona néni - ahogy fogalmaz — az apácákhoz járt. Ott sok ügyes fortélyt ellesett. De az élet is rákényszerítette arra, hogy a legapróbb, legócskább darabot is felhasználja. Amikor sum- más volt, még a rafiából is tudott szatyrot kötni. Ilona néni a karácsonyt családi körben tölti. Na nem azért, mert jönnek érte. Férjével három éve élnek az otthonban. Büszke rá, hogy élete párját idebent is maga látja el. Nincsenek korlátok! Farkas Mariann szerint a jó közérzet kulcsa a szabadság. Az intézményt bárki elhagyhatja, csupán egyetlen dologra ügyelnek: hiányos öltözékben senki sem távozhat. így aztán karácsony előtt többen kimennek vásárolni. Aki bizonytalan a városban, azt elkíséri a gondozó, vagy Katika kívánságra megveszi az ajándékot. Néhány nevezetes eset is előfordult. Egy bácsi gyönyörű mozdonyt vett az unokájának. Azok persze nem jöttek. Amikor a bácsi meghalt, hosszú ideig őrizték a játékot a szekrényben. Ákad azonban olyan is, aki nem másoknak vásárol, hanem magának. Egyesek nem vetik meg az italt. így amikor megérkezik a pénzük, egy-két nap alatt elszórják valamely italboltban a hónapra valót. Az intézet alapelve: meg kell hagyni az önállóságot. Katika főnővér ezzel tette vonzóvá az otthont. Nem végzi el mások helyett a munkát, csupán azon segít, aki már nem búja. Az igazgatónő tiltakozik az ellen, hogy aki ide bekerül, az rögtön magatehetetlen! Az önállóság mindennél fontosabb a jó közérzet megőrzésében. Irénke néni térítői A szobában Irénke néni sem tétlenkedik. Csodaszép kézimunkák születnek az ujjai között. Néha gobelinezik, néha azsúro- zik, időnként pedig hímez. Nem a szeme nem bírja a munkát, inkább a szíve. S hogy mostanában többet rendetlenkedik, annak is megvan az oka.-Három gyereket neveltem, ma már csak egy él - emlékezik vissza. - Ám otthagyta a menyem. Pedig de szerettem azt az asszonykát! Az igazgatónő jól tudja, hogy a második mondat után Irénke néni szóba hozza fiát. Mostanában másról sem folyik itt a társalgás, mint Irénke néni családjáról.-Amikor fiatal voltam, nagyon nehezen éltünk - mondja munkájába temetkezve. - De volt erőm, így semmi nem számított. Most még az a kevés is elhagy. Mindent nehezebb elviselni, ha nem tehetek ellene, érte semmit! Ez nem zsákutca Ahogy egyre hosszabbra nyúlik a látogatás az otthonban, egyre biztosabb vagyok abban: ez csupáncsak a kintről betévedt embernek zsákutca. A készülő ajándékok az apró örömök megtalálását jelzik. Azokét, melyeket a falakon kívül élő sokszor észre sem vesz. Az intézetben most újították fel a vizesblokkot. Csillogó fürdőszobák várják az időseket. Éles szemmel figyelik a bent lakók: vigyáz-e mindenki a rendre, tisztán hagyják-e a tusolót, a mosdót használat után. Ottjártunkkor esküvőre készültek. Egy huszonéves gondozott találta meg a párját egy ötvenes éveiben járó férfiban. Farkas Mariann büszkén újságolja: ez a harmadik esküvő, amin ő is részt vesz. Az otthon falai nyüzsgő életről tanúskodnak. Van itt video is, az idősek kedvence. A háziünnepségeket megörökítik. Sokan szeretik visszanézni magukat, hogyan ünnepeltek tavaly, s hogyan örökítette meg őket a csodatevő masina. A várakozás most mindennél erősebb. A karácsonykor felvillanó gyertya fényében megjelennek a rég látott arcok, s felcsillannak a mostaniaké, a lakótársaké, akikkel egy közös sors jutott a szociális otthon falai között: keresni az élet szépségét, az apró örömöket, ami bizonyítja, bármerre is veti az embert a rideg sors, élni mindig, minden körülmények között kell, hiszen érdemes. Szuromi Rita Karácsonyfadíszeken szorgoskodnak az otthon lakói, Katika főnővér vezetésével fotó: nagy János Készülnek az ünnepekre az ajándék kalapok N em létezőnek hitt kép került elő régről, atyai nagyanyámról. Úgy festett rajta, ahogy én őt soha nem ismerhettem. Váratlanul nagyon közeli, ismerős találkozás. Mert gyermek ő ezen a fotográfián. Kisgyermek, szőke haját két copfba fogja az idő. S elfogódottság nélkül, mértéktartó nyugalommal néz szembe velem, aki unokája vagyok ennek a bikficnek, továbbá mindennel, és mindenek előtt a fénylő objektívvei, mint a kép hátán lévő sápadt feliratból megfejthető, a sehol sincs már egri Gráf R. műtermében. A fényirdában ott, akkor mellette van a mama, két fiútestvére és húga. A kislányok takaros ruhácskákban, a fiúk valódi kis katonai uniformisban, vállukon fapuskával. 1916 körüljárunk, a háború delén, forradalmak föllobbanása előtt. A háborúnak még sincs köze ehhez a pillanathoz, úgyszólván érintetlen, szóba se kerül; az a kislány kinyitja a szűkre metszett keretet és úgy hunyorog ki belőle, mintha a beömlő fényeső ellenére világosan látná a mindenkori túloldalt, ezt itt, minket, a képre meredőt. Vaksötét szoba Fényírás egyetlen, fényes, esti égre nyíló ablakán át néz eljövendő és azóta lezárult életére. Megfutja saját útját és örökre nyitva marad a jelennek. Tudja, lesz majd egy olyan unoka, akinek kicsit ironikus, kicsit groteszk német történeteket, meséket mond majd egy város különös polgárairól, és azt is tudja, hogy előkerül ez a szikáran beállított családi fotó. Onnan jól látható minden. Együtt a szürke füves, sápadt hajnalok, emberek riadt megtorpanásai és a fejbe szálló könnyű pezsgésű öröm rövid kábítása, a leves párájába hajló kölcsönvett arcok, egy ló tekintete a havas utcán. Bármi, amit csak kissé megvilágít az odahulló fény. Ő már tudja azt, milyen az élet bársonyosabb oldala, és tudja, hogy soha nem lehetünk önmagunkkal azonosak, mert mindannyian ugyanazok a poros és makacs hősök vagyunk. Nézem a fotográfiát és eszembe jut egy gyermekkori játék, amely kísérlet, hogy az ember egy életre megpróbál pontosan rögzíteni valami képet a szemével. Befogni egy választott pillanatot és maradandóan rögzíteni az illúziót. A képnek nem kell jellemzőnek vagy különösnek lennie. Csak egy mihaszna, jelentéktelen, nem fontos részletnek a világból, amiről megfogadjuk, hogy életünk végéig emlékezni fogunk rá. Mert szükség van egy ilyen fényképre, egyszerű poros útmenti repedésre, közönséges útmenti repedésre, rajzolatra az aszfaltról, rendesen éltévé. Ez megvan. Mindentől és mindenkitől függetlenül. S ez a vacak kép, a gondolat kimondhatatlan szabadságot nyit. Önmagától függetlenül, kinyit valamit. Az élet ritkán felfénylő, nyugtalanítóan megfejthetetlen boldogságai közé tartozik. Azé az életé, amelynek reménytelen és hiábavaló szépségét csak ilyen elrakott ostoba zárvány tudja közeibe csalni. Fata morgana, a sivatag délibábja, csalóka szigetfolt a látóhatáron, régen keresett átjáró a repkénnyel befutott magas falon. M egakadt, furcsa szennyezés a drága ásványban, aminek látásához összehúzott, lassan résnyire szűkülő szem kell. Kovács János Betlehem -1997, karácsony Miért ül Szelim a bőröndjén? Jókora késéssel, de megérkezett Betlehembe egy igazi karácsonyfa. Az ezüstfenyőt, lévén az nem honos ezen az égövön, sokáig a Születés Temploma előtt álló, nevét különös alakjáról elnyerő, Meghajtó Fa pótolta, de semmi sem örök életű. Az idén ezért Finnországból küldtek egy su- dártörzs karácsonyfát. Csakhogy a küldemény, a közel-keleti békefolyamat megtorpanása közepette, maga sem volt képes lendületesen a cél felé tartani, sokáig hányódott az izraeli vámon, a senki földjén, a palesztin engedélyezésen, míg végre helyére kerülhetett. Betlehem idei karácsonya azonban a válságon belül is külön válsággal terhes. A 38 ezres városban nemrég még a lakosság csaknem háromnegyede a katolikusok, ortodoxok, örmény keresztények közül került ki. A polgármester, aki egyúttal a Palesztin Hatóság turisztikai minisztere is, Eliasz Freidzs, a keleti ortodox keresztényekhez tartozik, s Betlehembfihoü Vatikán közvetlen támogatásával Katolikus Egyetemet alapítottak. Ma a városban a keresztények kisebbségben vannak. Arányuk legfeljebb a negyven százalék körül mozog. Ennek oka a nagyarányú kivándorlás, valamint az, hogy a mohamedán családokban átlagosan kétszer annyi gyermek. A Die Welt helyszínen járt tudósítója, amikor igénybe vette egy Szelim nevű fiatalember idegenvezetői szolgálatait, úgy jellemezte, hogy az valósággal bőröndjein ül. Egyszer már elhagyta szülőföldjét, és Athénben Testnevelési Főiskolát végzett. Azután elkapta a békefolyamat első sikerei nyomán kirobbant lelkesedés, sietett haza. „A honvágy rossz tanácsadónak bizonyult” - vallja utólag keserűen, hiszen a legszívesebben már aznap délután elutazott volna az Egyesült Államokba, Kanadába, vagy akár újra a görög fővárosba. A gazdasági kilátástalanság mellett az iszlám fundamentalizmus előretörésétől tart. A betlehemi katolikus egyetemen a többség már muzulmán hallgató, s becslések szerint majd egytizedük a Hamasz tagja vagy szimpatizánsa. Legutolsó akciójuk arra irányult, legyen mecset az egyetemen. Itt nem annyira hitről, mint politikai hitvallásról, kierőszakolt kötélhúzásról van szó. A palesztin vezetés, személy szerint Arafat, mindig különösen fontosnak tartotta, hogy a keresztények megfelelő helyet kapjanak a palesztin mozgalomban. Suha, Arafat felesége sem volt mohamedán, a házasságkötés előtt tért át az iszlám hitre. Különös ellentmondás, hogy az Észak-Galileából Libanonba menekültek között olyan keresztény családból származó politikusok találhatók, mint Georges Habbas, Najef Havatmeh, vagy a missziós iskolát végző Abu Nidal. Arafat a polgárosodó középosztály egyik fontos alkotóelemének tartja a keresztény csoportokat, amelyek egyúttal hídként szolgálhatnak - reményei szerint - a Nyugat irányába. (FEB) Irénke néni - Marci és Zsófi babával
